Bakonyi Anikó: Kistanár? Hallgató? Leendő pedagógus? Tanárjelölt?

(Tanítási gyakorlatokon a várpalotai Magániskolában)

Hányféle elnevezést kaphat az az utolsó éves tanár szakos egyetemista, aki tanítási gyakorlatát végzi egy közép- vagy általános iskolában, és készül a záró tanítására? Kistanár, mert még nem olyan rutinos, mint a „nagyok”? Dehogy! Időnként a fél életüket a pályán eltöltő kollégákat meghazudtoló pedagógiai érzékkel és módszertani felkészültséggel érkeznek a hallgatók a választott intézménybe. A „kistanár” ráadásul valamiféle hierarchiában elfoglalt helyet is jelöl, talán egy kis pejoratív többletjelentést is hordozva. Nem szerencsés elnevezés.

Hallgató? Igaz, hogy még a hospitálás idején aktívan hallgat, de azután tevékenyen részt vesz az órai munkában. De félre téve a tréfát, egyetemi vagy főiskolai hallgatói státusát figyelembe véve kétségtelenül ez az ő hivatalos megjelölése. Életkorát tekintve a legtöbb egyetemista alig pár esztendővel idősebb a középiskolásoknál. (Kivétel a levelező hallgató, vagy a sokadik diplomáját szerző felnőtt, akinek esetleg a saját gyermeke is a mi iskolánkba jár.) Így azután ha hallgatóként mutatom be a gyakorlatra érkezőt, kortársukként üdvözlik őt a tanulók.

A tegező nexusból adódik, hogy kellemes dolog heteken keresztül egy olyan hasonló korú embertől tanulni, akire fel is lehet nézni tudása, felkészültsége okán, és becsülni lehet őt azért, mert néhány év alatt komoly felnőtté vált és céljai is vannak. Ilyen légkörben ki lehet lazulni az órákon, próbára lehet tenni egymást, keresni lehet a határokat. (A nem kívánatos hatásoknak elejét véve, mindig tanárnőként vagy tanár úrként mutatom be a gyakorlatra érkezőt, s kérem, hogy tanítványaim is így szólítsák őt!)

Leendő pedagógus? Nem tudom. Ha gyermekkorától tudatosan készült erre a pályára, ha ösztönösen jól bánik a gyerekkel, ha génjeiben hordozza a hivatás iránti alázatot, ha jó családi és iskolai mintákat kapott, amelyeknek a továbbélését szeretné biztosítani saját szakmai előmenetelében, vagy ha „született nevelő”, akkor igazi pedagógusként megy nyugdíjba, s nem csupán néhány évet tölt el a pályán.

Nem értek egyet azzal a közhelyszámba menő kijelentéssel, hogy azok felvételiznek a tanárképzőbe, akiket máshova nem vettek fel. Ennél igényesebbnek kell lennie a mai felsőoktatás felvételi rendszerének, főként a tanárképzés területén. Bár még mindig nincs alkalmassági vizsga a tanári szakon, pedig arra igen nagy szükség lenne! Olyan személyiségjegyekkel, rátermettséggel kell rendelkeznie egy leendő tanárnak, tanítónak - a választott szakról szerzett magas szintű tudás mellett -, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy a pályáján sikeresen tudjon együtt működni tanítványaival és legyen képes megfelelően fejleszteni a személyiségüket. Ne a tanítási gyakorlat során derüljön ki, hogy alkalmatlan valaki a pedagógiai munkára, hiszen azzal többet árt a gyermeknek, mint amennyit használ.

Tanárjelölt? Talán igen. Ezzel tudok a leginkább azonosulni. A jelöltség magába foglalja a tanárrá válás lehetőségét, meg azt az esélyt is, hogy helyes önismerete alapján mondhatja valaki: „Még nem vagyok kész erre a hivatásra, de sok gyakorlással, kitartó munkával egyre jobbá válhatok. Az első tíz évben még mindenki kezdő, ennyi időm van arra, hogy tapasztaljak, építsem a hivatásomhoz szükséges személyiséget, bekerüljek egy jó nevelőtestületbe és eltanuljam kollégáim pedagógiai fogásait!”

Miként fogadjuk a tanárjelöltet?

Felsőoktatási intézmények felkérésére hosszú ideje fogadunk a várpalotai Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskolában tanárjelölteket, pedig nem vagyunk gyakorlóiskola. Nemcsak a közeli veszprémi Pannon Egyetem vagy a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola végzősei találnak ránk, hanem a legtávolabbi helyekről – Pécstől Sopronon át Egerig – is érkeznek hallgatók, főként magyar szakosok, de jött már tanítójelölt vagy angol, technika, számítástechnika, képzőművész és egészségtan szakos tanárjelölt is. Magyar és pedagógia szakos középiskolai tanárként szívesebben fogadom a magyartanárjelölteket, de az igazán nagy kihívást a „más” szakosok jelentik. Legjobban akkor hatódom meg, ha volt tanítványom tér vissza, s látom, milyen értékes, tudatos felnőtt vált belőle, hiszen titkon ezt akartam már akkor is elérni, amikor tizenévesként láttam dacolni, küzdeni, világmegváltó gondolatokat formálni!

Amikor megérkezik a főiskola vagy egyetem felkérése, akkor a gyakorlatvezető javaslata alapján intézményvezetőink közösen döntenek arról, hogy melyik osztályban, melyik csoportban folyjon a munka. Ekkor – egyeztetve az osztályfőnökkel – beavatjuk a tanulókat a várható események menetébe. Minden esetben elmondjuk, hogy az osztály, illetve a csoport tagjai „kiválasztottak”, érezzék megtiszteltetésnek, hogy őket kérjük fel a tanárjelölttel való együttműködésre. Hivatkozunk az eddig elért eredményeikre, erősségeikre, képességeikre, melyek alapján bízunk bennük és abban, hogy a közös munka eredményes és hatékony lesz.
 
Kérjük, hogy az osztályfőnök minden szabad idejében, lyukas órájában vegyen részt az osztálylátogatásokon - ne csak a hospitálás, hanem a gyakorló tanítás idején is -, és kísérje figyelemmel osztálya tevékenységét. A gyakorlatvezető tanár megtervezi az iskolában eltölthető időt (általában 6 héttől 3 hónapig) oly módon, hogy az megfeleljen az egyetem elvárásainak, az iskola szokásrendjének, a tanulók és az érintett tanárok napi elfoglaltságának. Általában hasonlóak az elvárások, így a következő forgatókönyv kisebb-nagyobb változtatásokkal mindig alkalmazható.

Amikor a hallgató megérkezik, a gyakorlatvezető tanár bemutatja őt az iskolavezetés és a nevelőtestület tagjainak, megismerteti őt az adminisztratív dolgozókkal és a kiválasztott osztály tanulóival. Ezután kezdetét veszi az „üzembejárás”, vagyis az alagsortól a harmadik emeletig bejárjuk az épület összes fontos helyiségét. Közben alkalom nyílik arra is, hogy beszélgessünk a szervezeti felépítésről, a különböző tagozatok egymásra épüléséről, az intézmény profiljáról, a hallgatót éppen foglalkoztató szakmai kérdésekről.

Az ismerkedés végén megmutatjuk a tanári szobának azt a helyét, ahol jelöltünk dolgozhat, felkészülhet, javíthat a gyakorlat idején. A szünetben pihenhet, együtt lehet azokkal a kollégákkal, akik több-kevesebb pedagógiai tapasztalatuk révén elláthatják őt (jó)tanácsokkal, támogathatják őt elhatározásában, hogy minél inkább a hivatására összpontosítson. Tanulhat a kudarcokból, és következtetéseket vonhat le önmaga számára a tanáriban hallható negatív megnyilvánulásokból is. („Nem volna semmi gond, csak az a büdös kölyök ne volna itt az iskolában!”) Azzal a gesztussal, hogy hellyel kínáljuk, jelképesen is a nevelőtestület tagjává fogadjuk őt, arra az időre, amit munkatársként tölt velünk.

Kezdetét veheti az érdemi munka

Megismertetem a tanárjelöltet a szükséges dokumentációval (Pedagógiai Program, Szervezeti és Működési Szabályzat, Házirend, Intézményi Minőségirányítási Program, Tűzvédelmi Szabályzat, tantervek, tanmenetek, naplók, nyilvántartások, taneszközök, órarendek, csengetési és ügyeleti rend, terembeosztások, az iskolaépület alaprajza), illetve ezek helyével, elérhetőségével, használatával.

Egyeztetjük terveinket, időbeosztásainkat, és megbeszéljük, hogy kik azok a kollégák, akiknek az óráit feltétlenül meg kell látogatni, hogy tanulhassunk belőlük. Összegyűjtjük, hogy milyen megfigyelési szempontok alapján elemezzük majd a látottakat, mit érdemes tudni azokról a tanulókról, akikkel később az osztályteremben fogunk találkozni, mi az a folyamat (feldolgozandó tananyag), amelybe be kell majd kapcsolódni, milyen közösségi, szabadidős és tanórán kívüli foglalkozásokat látogathatunk meg. Megbeszéljük azt is, hogy egyáltalán miként leszünk képesek olyan időtervet készíteni, amely mindannyiunk számára elfogadható.

Időnként nehezíti a helyzetet, hogy a hallgatók nem kapnak felmentést egyetemi előadásaik, szemináriumaik látogatása alól a gyakorlat idejére. Előfordul, hogy esetmegbeszélő foglalkozásaikon olyan nevelési helyzeteket elemeznek, amelyekbe még nem kerülhettek, ha a hospitálás időszakában vannak. Leginkább az hátráltatja a kistanárok teljes ráhangolódását a tanításra, ha záró- vagy szakdolgozatuk utolsó simításait is a gyakorló tanítás időszakában kénytelenek elvégezni. Igen nagy és teljes embert kívánó feladat számukra a diplomához jutás mindkét teljesítendő feltétele, és igen felelősségteljes kihívás témavezetőik, mentoraik számára is.

A tanárjelölteket általában tizenöt-huszonöt tanóra látogatására és ugyanennyi tanítására kötelezi főiskolájuk, egyetemük. Minden esetben sort kerítünk a látogatott órák utáni elemzésre, értelmezésre, az óra értékeinek kiemelésére. Persze zsúfolt napokon, amikor több foglalkozást is megtekintünk egymást követően, néha méltánytalanul kevés idő jut az értékelésre. Egy-egy problémát, jelenséget, módszert részleteiben csak a tanítás után van lehetőségünk megvitatni. Ha elég érdeklődő, nyitott, tanulni vágyó hallgatóval van dolgunk, akkor nem jelent gondot, hogy a szabad időnkből áldozzunk erre a célra. Minden megbeszélésből magunk is profitálunk.

Gyakorlatvezetőként azzal zárok minden napot, hogy megkérdezem a tanárjelöltet: mit tanult a mai napon? új módszert? egyéni bánásmódot? konfliktuskezelést? a differenciálás egy módját? az ellenőrzés fajtáit? a szociális tanulás lehetőségeit? egy követendő pedagógiai magatartásformát? a humor személyiségformáló erejét? Az is egy tapasztalás, ha csak az a nap tanulsága, hogy „így biztosan nem fogok tanítani!” Ahhoz, hogy tudjam, mire mondok igent vagy nemet, látnom kell a mintát.

A tizenöt-huszonöt óra hospitálás után a hallgató összegzi mindazt, amit látott-hallott, összeveti saját elméleti és gyakorlati tudásával, majd csak ezután kezdi megtervezni saját tanóráit. Ebben nagy segítségére vannak a látogatás során készített jegyzetei, a hospitálási napló bejegyzései, a szaktanároktól kapott óratervek (persze személyiségfüggő, hogy ki milyen részletes tervet, óravázlatot készít, s jó szívvel adja-e át a hallgatónak) valamint a konzultációkon készített feljegyzések.

Nem minden főiskola, egyetem készít hallgatója számára hospitálási naplót, illetve szempontrendszert a megfigyeléshez. Többnyire csak adatokat tartalmazó táblázatokat kell kitölteni: ki tanít? mit? mikor? melyik osztályban? Nem is bánja a tanárjelölt, akinek egyébként is túl soknak tűnik az írásos feladat: feljegyzések készítése a vizsgált iskolai dokumentumokról, interjúkészítés az ifjúságvédelmi felelőssel, munkaközösségi és diák önkormányzati vezetővel; a részletes óratervek és a táblakép megtervezése, szemléltető eszközök készítése.

Az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programmal működő intézményekben célszerű a következő óraelemzési szempontsort követni, melynek alapján a későbbiekben maga a kistanár is megméretik.

A tanulókról a következő információk szerezhetők be az órán végzett megfigyelés során:

• viselkedési kultúrájuk,
• kommunikációs kultúrájuk,
• tanulási szokásaik,
• munkafegyelmük,
• koncentrált és megosztott figyelmük,
• önellenőrző képességük,
• az egyes tevékenységek végzéséhez szükséges szokásaik.

A pedagógusról beszerezhető információk:

• az egyes nyelvhasználati tevékenységekkel összefüggő szaktudományos (nyelvészeti, kommunikációs, irodalmi stb.) tudása,
• az egyes nyelvhasználati tevékenységek tekintetében a tanulásirányítási algoritmusok ismerete,
• verbális képességei,
• metakommunikatív képességei,
• szervező készésge,
• figyelemmegosztása,
• figyelemkoncentrációja,
• helyzetfelismerő és -elemző képessége,
• döntési képességei,
• magatartása,
• nevelési stílusa,
• önfegyelme,
• tűrőképessége,
• empátiája,
• tárgyilagosságra való hajlama,
• humorérzéke,
• irónia- és agressziómentessége,
• modorossága.

A tanórák tervezését tehát alapos szakmai, módszertani előkészületek előzik meg, amikor is meghatározzuk a feldolgozandó téma helyét az éves tananyagrendszerben, jelentőségét a vizsgarendszerben (például a középiskolai tananyag az érettségi vizsgák követelményeinek tükrében), az elmélet és gyakorlat arányát, a tevékenységeket és feladattípusokat a tanulók képességeihez mérten, a differenciálás lehetőségeit és eszközeit, illetve a várható tanári és tanulói sikerkritériumokat.

Adott tanóra csak a nevelési-oktatási folyamat részeként értelmezhető, ezért különös figyelmet fordítunk az előző óra témájához kapcsolódó visszacsatolásra, majd az óra végén a következő tennivalók előrevetítésére. Ez egyben egy jól működő motivációs rendszer is, mert feleleveníti az előző órán tanultakat, ezekhez kapcsolja az új témát és felkelti az érdeklődést a folytatás iránt, azaz érzékelteti a folyamatos tanulás fontosságát.

A zárótanításra különös figyelmet fordítunk, hiszen ezzel koronázhatja meg a hosszú heteken át zajló kitartó munkáját a tanárjelölt, illetve ez az óra igazolhatja vissza mindannak a befektetett energiának a sikerességét, mely a mentor(ok), támogató pedagógusok, hallgatótársak, tanítványok csapatmunkájának és saját erőfeszítésének az eredménye. A sikeres kistanár azonnali visszajelzést kap a tanulóktól, akik őszinte (néha kegyetlenül őszinte) vagy kifinomult kritikával közlik, hogy az illető legyen, vagy ne legyen tanár a közeljövőben. A vizsgatanítás értékét azonban nem az egyetlen tanórán nyújtott teljesítmény határozza meg, hanem az a folyamat, melyet a tanárjelölt a 6-8 hetes tanítási gyakorlaton megélt és az a fejlődési ív, melyet leendő pedagógusként bejárt.

Az adminisztratív munka nem minden esetben erősségünk. Magam szabálytisztelő és rendszerető (a munkatársaim szerint kissé grafomán) jellememből fakadóan mindig gondosan végzem a dokumentálást, megírom a befogadó nyilatkozatot, a látogatási és vizsgatanítási jegyzőkönyveket, a tanítási gyakorlatokról készített feljegyzéseket, adatszolgáltatással kapcsolatos dokumentumokat. Hallgatóim különböző kivitelben és eltérő formátumban, de mindig az elvárt igényességgel készítik el hospitálási naplóikat, óraterveiket és személyes dokumentumaikat.

A tanórák megtartásához, az egyes foglalkozások kivitelezéséhez többnyire nagyobb anyagi áldozatra (anyagfelhasználás, fénymásolás papírra vagy fóliára, IKT eszközök használata, táblakép kivitelezése szóképekkel, mágnesekkel, csomagolópapírral és gyurmaragasztóval stb.) van szükség, mint amennyi mentori díjat vagy honoráriumot fel tudnak ajánlani a különböző felsőoktatási intézmények a gyakorlatvezetésért. Még szerencse, hogy a pedagógus társadalom tagjai elég toleránsak, nem elégedetlenkednek az anyagi elismertség hiány miatt, és megelégszenek az „erkölcsi vállveregetéssel”, vagy egyszerűen csak nem vállalnak gyakorlatvezetői, mentori feladatokat!

*

Legszebb személyes élményeim, tapasztalataim voltak ihletői ennek az írásnak. Nem tudom nem személyes gondolatokkal zárni a soraimat, hiszen nemrég olyan hallgatóim voltak, akik a mi iskolánkban érettségiztek, akik korábban az én osztályomba jártak. Osztályfőnökként ismertem továbbtanulási szándékukat, támogattam iskolaválasztási elképzeléseiket. Nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen 2005-ben elsőkként érettségiztünk a kétszintű követelményeknek megfelelően, s mint minden újtól, természetesen ettől az újfajta megmérettetéstől is szorongtunk.

Együtt töltöttük ki a jelentkezési lapokat a választott felsőoktatási intézményekbe, együtt álltunk sorba a postán, majd együtt szidtuk az akkor még ismeretlen elkövetőket, akik meggondolatlanul és a segítségnyújtás egyik legbutább módját választva igyekeztek a vizsgázók tudtára hozni a matematika érettségi feladatait a vizsganapot megelőző estén, s akik miatt egy verőfényes szombat délelőtt újra megírhattuk, megírathattuk a „matek” feladatsort.

Soha nem voltam babonás, de akkoriban sokat hangoztattam tanítványaim megnyugtatására: „ez a huszonegyedik tanévem, és huszonegyen vágunk neki az érettséginek, ez duplán nyerő lehet!” Azóta vezethettem két volt tanítványom sikeres gyakorlatát, s ha a szerencse nem pártol el tőlünk, idén júniusban mindketten kezükbe vehetik tanári diplomájukat. Ma már örülök annak, hogy nem voltam elég hiteles, amikor megpróbáltam lebeszélni tanulóimat a tanító- és tanárképzőkbe történő jelentkezésről. Pedig figyelmeztettem őket a pedagóguspálya nehézségeire, megpróbáltatásaira és erőpróbáira szellemi és fizikai téren egyaránt. De kell-e annál nagyobb sikerélmény egy pedagógus számára, mint hogy volt tanítványa a munkatársa lehet, hiszen a korábbi alma mater, mi lehetünk az első intézmény, ahova élete első pályázatát, szakmai önéletrajzát benyújthatja!