Élet az iskolában…

…ahol nincs frontális tanítás. Fóti Péter interjúja Falko Peschellel a harzbergi iskolában

...a következő generációnak képesnek kell lenni arra, hogy fenntartsa ezt a világot, és gondoskodjon az előző generáció szükségleteiről, amikor annak tagjai nyugdíjba mennek. Az iskolából tehát valamit magukkal kell vinniük, és az életben el kell tudniuk igazodni.

2017 októberében látogatást tettem a Hannover közeli Lügde városában található Harzberg magániskolában, amit Falko Peschel és felesége Stefi alapított 2009-ben. Mivel a Peschel házaspár tanítási módszeréről és oktatási filozófiájáról írtam már számos cikket, így ezeket igyekszem nem megismételni.

Reggel az iskolába érkezésünk után Stefi Peschel tartott nekünk tájékoztatót. Ezt még nem rögzítettem, így nem tudom pontosan visszaadni. Az iskola történetéről beszélt, arról, hogy hogyan vették meg és alakították át a volt iskola épületét.

Az első szünetben azután Falko Peschel összehívta az aznapi négy látogatót, köztük engem. A beszélgetést rögzítettem, és most olyan részeket közlök belőle, amelyek a korábbi publikációkban még nem szerepeltek.

Az interjú

Hogyan jutottál el a mai pedagógiai nézeteidhez?

Ehhez egy kicsit el kell mesélnem az életemet.

Vállalkozói sikereim után arra gondoltam, hogy mást is csinálhatok még az életemben. Lehetek tanár, és csinálhatom azt szebben és okosabban.

Az egyetem alatt, egy szemináriumon találkoztam Summerhill-lel. Nagyon megfogott, és személyesen is voltam ott. Nagyszerű hangulatú iskolának tűnt.

Ezen túl még három hónapot töltöttem többek között a Glocksee állami alternatív iskolában. Itt is jó hangulat volt, de engem zavart, hogy ott egyesek a demokráciát manipulálják. Az ötödik osztályban a szorzótáblánál tartottak. Ha egy tanár valamiféle követelménnyel közelített, mondjuk, valami nyelvtani anyaggal, amiről ugyan nem tudom, hasznos-e, de mindenesetre a tantervben követelmény, akkor erről kb. egy órát vitatkoztak, hogy érdemes-e ezt megtanulni. Egy másik problémát is megbeszéltek, hogy aztán végül arról szavazzanak, átmenjenek-e focizni a tornaterembe.

Ezekben az iskolákban olyan felnőttek gyerekei voltak, akik azért alapítottak iskolát, hogy az egészen más legyen, mint a többi, és hozzáállásuk eléggé tanulás ellenes volt: „Azért alapítjuk az iskolát, hogy nektek ne kelljen abba a rémes iskolába járnotok, amit mi végigszenvedtünk.”

Mi ezzel szemben a te beállítódásod?

Nekem mindig is fontos volt, hogy az iskola arra (is) legyen, hogy ott tanuljunk. Erre már csak azért is szükség van, mert a következő generációnak képesnek kell lenni arra, hogy fenntartsa ezt a világot, és gondoskodjon az előző generáció szükségleteiről, amikor annak tagjai nyugdíjba mennek. Az iskolából tehát valamit magukkal kell vinniük, és az életben el kell tudniuk igazodni. Az alternatív iskolákban sok minden nem eléggé hatékony. Egy csomó dolog sokkal tovább tart, miközben ezt semmi nem indokolná. Azoknál a gyerekeknél is így van ez, akiknek nincs korábbi rossz tapasztalatuk.

A mai gyerekek az életben, talán még inkább, mint a korábbi generációk, kapaszkodókat keresnek Olyan embereket, akik orientálják őket. Ezt persze nem úgy értem, hogy én magamat rájuk erőltetem. Nem olyanokat keresnek, akik fegyelmezik őket, hanem olyanokat, mint például Summerhillben, akiknek a környezetében megtanulják önmaguk fegyelmezését. Ennek részeként empátiát tanulnak, miközben a saját útjukat is meglelik.

Sok felnőtt egyáltalán nem képes ezt a szerepet betölteni. Nem tudják, hogyan kéne a gyerekeikkel bánni. Így a gyerekek fojtogató légkörben élnek. Ezek a gyerekek aztán szenvednek. Ezért nálunk fontos, hogy itt a gyerekek érezzék a támogatást.

Nálunk úgy érzik magukat, mint egy jó családban, ahol mindent meg lehet beszélni. Meg lehet beszélni olyan problémákat is, mint egy-egy gyerek egyenlőtlen fejlődése, ami a kognitív és egyéb, pl. motorikus területet illeti. Így fontos dolgok rendbe tehetőek. Itt vannak gyerekek, akikről időben megtudtuk, hogy speciális igényeik vannak. Vannak nálunk állami gondozott gyerekek is. Büszkék vagyunk a fejlődésükre, arra az útra, amit egyesek valóban a létüket is fenyegető tapasztalatok ellenére megtettek. Mi itt egy alternatíva vagyunk az állami iskolákhoz képest. Kapunk gyerekeket, akikről jó szemű pszichológusok észreveszik, hogy a normál iskolában nem lenne jó dolguk, de nálunk jól fejlődnek!

Hogyan változott a harzbergi iskola a gyerekek tekintetében?

Amikor az iskola 2009-ben elindult, a gyerekek 2/3-a valamilyen módon veszélyeztetett volt. Erre szükségünk volt, mert az indulásnál számít, hogy hány gyerek van, hogy az iskola rentábilis legyen. Ezért volt sok gyerekünk, akik más iskolákból jöttek. Ma már csak a gyerekek mintegy egyharmada ilyen.

Az én ideálom, mint azt írásaimban igyekeztem elmagyarázni, az, hogy a gyerekek szabadon, önállóan alkothassanak. Minél inkább egy üres papír vagy képernyő legyen az alkotás kiindulópontja. Ez azt jelenti, hogy nem tartom igazán szükségesnek a sok segítséget kínáló előre megrágott segédanyagot. A gyerekek fantáziája akkor indul be, ha előttük egy üres papír vagy egy üres képernyő van. Sajnos a gyerekek magukkal hozott képességei mintha csökkennének. Ugyanúgy csökken a vágy a saját alkotásra is. Túl sokat nyúlunk vissza a munkafüzet-kitöltésre. Talán keményebbnek kéne lenni, és hagyni, hogy maguk csinálják. Nem szeretem, amikor valaki mechanikusan végigcsinál dolgokat. A kicsiknek vannak munkafüzeteik, amikben csak képek vannak, és némi hely, hogy odaírják a válaszokat. Sokan közülük írnak történeteket, sőt előadásokat is. Tíz új elsősünk van most, akik jól haladnak. Már tudnak írni és olvasni a betűtábla segítsége nélkül.

Milyen tapasztalatotok van a vegyes életkorú osztállyal kapcsolatban, ami itt nálatok működik?

Van előnye, mert az uj gyerekek gyorsan „bekapcsolódnak”, ami bizonyos szempontból egyben hátrány, mert így nem annyira élik meg, hogy hogyan alakul ki egy közösség. A nagyok így gyakran ellustulnak, mert a kicsik szintjéhez képest ők már sokat tudnak, és ülhetnek a babérjaikon.

A leginkább problémás gyerekek nem azok, akiknek a legnehezebb sorsa volt vagy van. Azok mennek a leginkább az idegeinkre, akik kicsik és édesek. Ők azok, akik még nem iskolaérettek, és akik soha nem akarnak ebből a szerepből kikerülni. Ők a világot nagyon fenyegetőnek érzik, őket otthon annyira féltik. Ők azok, akiket Jesper Juul „ice-curling” szülőknek nevezett. Ezek a szülők olyanok, mint az ice-curling játékosok, akik két partvissal egyengetik a jég felületét a labda előtt. Vannak gyerekek, akik félnek a világtól, ezért megmaradnak a kisgyerek szerepben. Néha eltart három évig is, hogy kinőjenek ebből a szerepből.

Hogyan értékeled azt a filmet, amit az WDR televízió csinált az akkori osztályodról? (Angol feliratos változata itt található.)

A film szépen mutatja a káoszperiódust, ezért nem lenne jó arra, hogy a nyílt tanítást reklámozzuk vele. A gyerekek tanulnak ez idő alatt is, ez nem probléma, de a legjobb ezt nem hangsúlyozni. Én képes vagyok a gyerekeket magukra hagyni, hogy próbálják ki magukat, és próbálkozzanak egyedül a dolgokkal. Ez aztán addig tart, míg a problémák a közös beszélgetéseken robbannak ki.

Summerhillben is vannak anarchiaperiódusok: ilyenkor a közösségi gyűlés eltörli az együttélés szabályait. Például ha sok idősebb gyerek elhagyja az iskolát, és helyettük sok fiatalabb gyerek jön. Kipróbálják, hogy milyen az, ha nincsenek szabályok.

Kislány (Greta) érkezik, aki látja, hogy a faelemekből épített váron nincs cetli, amin rajta állna, hogy tilos lebontani. Le akarja ezért bontani, és hivatkozik a közösen elfogadott szabályra. A gyerek Falkónál keresi a megerősítést, hogy lerombolhatja a várat. Falko azt mondja, hogy bár igaza van, de talán építhetne más elemekből, és várhatna még a rombolással. A gyerek megismétli: nincs rajta cetli, hogy nem szabad lerombolni. Igen mondja Falko, igazad van, nincs cetli rajta, de mégis meg kéne gondolnod, hogy vajon az eljárásod fair-e? A kislány megismétli a szabályt, és hangsúlyozza, hogy megszavazták a körben. Falko még mindig ellenkezik: mégis meg kéne gondolnod. Ha nincs cetli, mondja a kislány, akkor tönkretehetem. Lehetne más elemekből építeni, mondja Falko. A kislány hozzálát a romboláshoz.

Azután hamarosan újra szabályok kerülnek bevezetésre. Először a lefekvési időket szabályozó törvények. Azt senki nem bírja ki, hogy 24 órán át szabadon zajongani lehessen. Aztán jönnek más szabályok, amikből látszik, hogy fontosak, azokat komolyan veszik és igénylik. Persze vannak szabályok, amik nem a gyerekek hatáskörébe tartoznak, mint a heti menü összeállítása. Itt olyasmiről van szó, mint amelyik kimondja, hogy a házban tilos gördeszkázni, meg hasonlók. A közösség hozza és teszteli a szabályokat. Ha aztán megszületnek ezek a szabályok, akkor ehhez tartják is a gyerekek (és a tanárok!) magukat. Ezek fontosak. Ezeket a szabályokat nem a felnőttektől másolták, tudják, hogy miért hozták őket. Ez itt nálunk is így van.

Nálam történt egyszer korábban, hogy egy elsős iskolakezdés után néhány héttel jelentkezett és azt mondta: „Azt szeretném, hogy itt ne legyen egyetlen szabály se.” Érdekes, gondoltam, honnan jön ez az ötlet? Megpróbáltam kitalálni. A gyerek azt mondta, hogy nekünk fogalmunk sincs a szabályokról. Egyszer ugyanis épp joghurtot evett, amikor valaki rászólt, hogy az tilos. Nem értettük, miért nem lehet itt joghurtot enni? Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy valamikor réges-régen, volt nálunk egy ikerpár, akik a joghurtos kanalaikat folyton széthagyták. Ez ellen egyszer született egy szabály, hogy tilos joghurtot enni bizonyos helyeken.

Mi a legnehezebb egy új osztály esetében?

Az, hogy mi a tanár feladata és felelőssége. Ezt nagyon nehéz meghatározni. Kétségtelen, hogy itt nekünk felelősségünk van. Vannak iskolák, amik szerintem túl demokratikusak. Például a Neue Schule Hamburgban nyolcvan, más iskolákban megsebzett gyerekkel kezdett. Itt aztán voltak igazi erőszakoskodások. Több évig tartott, míg rendeződtek a viszonyok.

Én mindig megpróbálom magam visszafogni és nem manipulálni a dolgokat. Ha döntések születnek, akkor azokat elfogadom. Kapok figyelmeztetéseket a közösségtől. Az olyan demokráciát szeretem, ahol a tanulás fontos, és támogatott. Még soha nem fordult élő, hogy a gyerekek valami olyasmit akartak volna megszavazni, ami számomra elfogadhatatlan volt.

Mit vagyok hajlandó elfogadni? Szinte mindent. Egyszer azért előfordult, hogy a szokásosnál jobban beleszóltam a dolgokba. A kérdés az volt, hogy mi legyen az iskolai osztály neve? Ott beavatkoztam a „Kutató Osztály” mellett, mert másik lehetőség „Rózsaszín Csillámtündér Osztály” volt. Ez nem tetszett nekem. Tudom persze, hogy vannak gyerekek, akiknél az én szavam többet jelent, mint ha más szól, de egyébként megpróbálom a felelősségem és a demokráciát összeegyeztetni. Nekem fontos a felelősség, de itt megpróbálok demokráciában élni.

Ez mit jelent?

A tanulási utak demokratizálása azt jelenti számomra, hogy nincs előírva, hogy mit-hogyan kell megtanulni. Mindenki más úton járhat. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy ez itt nem laissez-fair nevelés. Sajnos sok olyan kezdeményezést látok, ahol csak az világos, hogy mi ellen vannak, de hogy miért, hogy mit akarnak, az nem. Ilyenkor aztán a gyerekek szenvednek. Jöttek hozzám szülők a lipcsei Freie Schuléból. Könnyekkel a szemükben mondják: Nekünk nem sikerül ezt a tanulási légkört megteremteni! Szinte minden szabad iskolában megvan a két vonal: az ortodoxok (a teljes szabadság képviselői) és a realisták, akik azt mondják, hogy a gyerekeknek mégis tanulniuk kellene valamit. Ezeknek az összecsapása nagy robbanásokhoz vezethet, néha csak évek múlva robannak ki az ellentétek, és sajnos néha évtizedekig is eltartanak, rengeteg alkotó energiát elrabolva.

Miként viszonyul egymáshoz a játék és a tanulás?

Amit egyáltalán nem szeretnék, az az, hogy a játék és tanulás el legyen egymástól választva! Ez kb. úgy néz ki, hogy ha megcsinálod ezt vagy azt a feladatot, akkor játszhatsz. Mert ez oda vezet, hogy a feladatot gyorsan letudják. Egy idő után közömbösség lesz belőle. Ez a vége annak, ami a szabad iskolákban gyakran történik.

A gyerekek tanuljanak a maguk módján és találjanak benne örömet.

Ne azon gondolkodjanak, mihez van nagyobb kedvem: játszani vagy tanulni. Ha a tanulásban megvan a szabadság, akkor az felveheti a versenyt a játékkal. A tanulásban is meg lehet találni azt, ami a játékban olyan vonzó! Valamiben elmélyedni, szenvedélyesen csinálni, koncentrálni, kreatívnak lenni és így tovább! Ne legyen a tanulás csak valami letudása. Ennél több kell, hogy legyen benne! Itt nálunk a tanulásban is benne vannak a játék elemei! Ugyanakkor a játékban is történhetnek negatív dolgok, hiszen lehet a számítógépen lógni és végtelenségig videókat nézni. Ez engem a kábítószerre emlékeztet. Mindezek miatt nem gondolom, hogy az jó, hogy egy gyereknek állandóan döntenie kellene, hogy most játszani akar, vagy tanulni. Jobb az, ha ki van kötve, hogy most tanulsz, és ebben lehetőleg jó és előrevivő élmények érnek, és máskor pedig játszik, de ebben az időben is előre viszik az élmények. Nekem ez így jónak tűnik. Ha ez nincs, akkor ebből az lehet, hogy valaki mindig focizni akar, és ez az első pillanatban jobb, mint írni, vagy olvasni.

Amikor a gyerekek az iskolába jönnek, tanulni akarnak. Tudni akarnak írni, olvasni, számolni.

Velünk történt itt, hogy tizenkét elsős mellett, más iskolákból jövő nagyobbakkal kezdtük az évet. Ezek a gyerekek itt számítógépeket és szabadságot kaptak, amit természetesen nagyszerűnek találtak, és egész nap játszottak.

Én már egészen elfelejtettem, hogy a számítógépen játszani is lehet.

És ezt az elsősök is furcsának találták. De azok, akik egész nap játszhattak, az iskolát nagyszerűnek találták. Itt lehet egész nap számítógépen játszani, és azt is tették. Az elsősök erre azt mondták: ez itt egy iskola, ide azért jövünk, hogy megtanuljunk írni, olvasni, számolni, és ezek egész nap csak játszanak. Lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy ők még nem tudták a játékokat elindítani.

Ekkor egy megbeszélés után az a döntés született, hogy számítógépen játszani csak iskola előtt, szünetben és iskola után lehet. A nagyobbaknak volt némi lelkifurdalásuk ez ügyben, úgyhogy megszavazták.

Így azonban minden még rosszabb lett. Kérték a szüleiket, hogy későn menjenek értük, mert az iskola után még játszani akartak. A második hét végén láttuk, hogy a szünetekben nem mennek ki a kertbe, hogy a gépen játszhassanak.

Ne legyen számítógépes játék a hét végéig, javasoltuk a körben, nézzük meg, mi történik. Ez aztán megkönnyebbülést hozott: nem kellett állandóan a döntéskényszert érezni. A következő héten úgy döntöttek, hogy ne legyen számítógépes játék az iskolában.

Később lehet finomítani a szabályokon. Ha valaki zenei videókat néz, akkor arról értesítenék a kör vezetőjét. A tanulóidő alatt rászólnak egymásra, ha valaki zenei videót néz. Ezzel a körvezetőhöz mennek, mert erre már született döntés. Más a helyzet persze, ha valaki valamit egy bemutatójához akar felhasználni.

Hogyan történik az átmenet a következő iskolafokozatba, amikor a gyerekek befejezik a 4. osztályt?

Az utolsó évfolyamnak megmutatok dolgokat, amit tudniuk kell. Számtant és nyelvtant. A visszajelzések a nálunk végzett gyerekekről pozitívak. A gimnáziumokban megállják a helyüket. (A német rendszer: 4+8-as – F. P.) A tanárok kiemelik a gyerekek magas szintű társas képességeit. Azt is, hogy képesek dolgokat kezdeményezni. Gyakran találkozom még azokkal, akik az első olyan osztályomban tanultak, akiket a mai módszereim szerint „tanítottam“. Egyikük egyszer azt mondta: „Peschel, itt nagyon klassz a gimnáziumban, itt nem kell már semmit magunknak csinálni. Bejön valaki, és háromnegyed órát csinál velünk valamit. Aztán kimegy. Ez nagyon nagy megkönnyebbülés. Nálad mindig magunknak kellett dolgokat csinálni, történeteket írni, számolni.” Ezt az első hetek után mondta. Amikor néhány hónappal később újra találkoztunk, akkor már változott a véleménye: „Amikor a tanár egy az előző óraihoz nagyon hasonló újabb feladatlapot adott, akkor tiltakoztunk: ezt már csináltuk, mire a tanár csak azt mondta, most ezt kell csinálnotok.” A tanítványaim azonban nem forradalmárok. Talán azért nem, mert annyira intelligensek, hogy belátják, nincsen esélyük. Keresik a saját útjukat. A tanárokon, akik nem őszinték velük, gyorsan átlátnak. Azok pedig, akik tanulási nehézségekkel jöttek hozzánk, nagyon gyakran képesek voltak ezeken túljutni, javultak az esélyeik, ami későbbi iskolai karrierjükön is látszik.

Az interjú folytatása