Mihály Ildikó: Kreativitás és iskola

„A kreatív egyéniség arról ismerszik meg, hogy célja elérése érdekében képes szinte bármely szituációhoz  alkalmazkodni, és bármivel boldogul, ami kéznél van.”
Csíkszentmihályi Mihály

Mostanában egyre több szó esik az ember alkotóképességéről. Ennek fontosságáról és hiányáról az egyes ember és az egész társadalom szempontjából. Arról, hogy mit lehetne, mit kellene tenni azért, hogy minél több emberről el lehessen mondani, valóban kreatív. Még kampány is segíti keresni a választ, hiszen az Európai Unió a 2009-es esztendőt „A kreativitás és az innováció európai évének”  nyilvánította.

Ez a kérdés (is) foglalkoztatta Csíkszentmihályi Mihályt, amikor már 1990 és 1995 között – a Chicagói Egyetem diákjaival – videóra vett kilencvenegy, kreatívnak tekintett, emberrel készített interjút. Az volt a célja, hogy a beszélgetések alapján a lehető legtöbbet sikerüljön megtudnia magáról a kreativitásról1. A megkérdezettek között nemcsak a hétköznapi értelemben vett alkotókat – tudósokat, művészeket2 – találunk, hanem politikusokat, üzletembereket és feltalálókat is, ezzel is mutatva, hogy mennyire tágan értelmezi Csíkszentmihályi a kreativitást. (Eredetileg több jelöltet kerestek meg az interjúkészítés szándékával, de sokan közülük valamilyen indokkal visszautasították a felkérést). A megelőző kutatások, majd a beszélgetések elemzése során a szerzőben kikristályosodott az a vélemény, mely szerint „…a kreativitás egy olyan rendszer három elemének interakciójából jön létre, amelyben megtalálható egy szimbolikus szabályokat tartalmazó kultúra; egy ember, aki a szimbolikus tartományba új dolgokat visz; és egy szakértői kör, amely az újítást elismeri és igazolja.”3

Ahhoz, hogy mind a három elemet követhetővé tegye az életutak során, mindegyik interjúalany esetében rá kellett kérdeznie – sok egyéb szocializációs környezeti jellemző mellett – az iskolai tanulmányok vélt vagy valós hatásaira is. Magát a szerzőt is meglepte, hogy „…az iskolának – még a középiskolának is – milyen csekély hatása volt a kreatív emberek életére.” Ami akkor különösen meglepő – ismeri el Csíkszentmihályi –, „ha figyelembe vesszük, hogy mennyi erőfeszítést, mennyi pénzt és mennyi reményt ölünk az oktatási rendszerünkbe”4. Tulajdonképpen emlékezetes iskolai élmények helyett legfeljebb egy-egy tanár személyiségének hatásairól beszéltek a megkérdezettek – például a „fasori gimnázium” matematikatanáráról, Rátz Lászlóról – akinek elévülhetetlen érdemei voltak Wigner Jenő, Szilárd Leó, Teller Ede vagy Neumann János tudományos érdeklődésének a kialakításában. A többségnek azonban még ilyen tapasztalatai sem voltak az iskolában.

Ennek ellenére úgy gondolom a könyvben olvasottak alapján, hogy azért – jó esetben – sok mindent tehet(ne) az iskola vagy az oktatási intézményrendszer bármely szereplője. Tehet annak érdekében, hogy ne csak egyre több kreatív embert indíthasson útjára, hanem azt is érezhessék ezek az emberek, hogy sikereik mögött ott van az az iskolától kapott segítség, amiről még visszaemlékezéseikben sem feledkeznek meg. Az életrajzi beszámolók alapján ugyanis úgy látom, hogy elég világosan kikövetkeztethető, hol vannak, hol lehetnek azok a pontok, ahol az iskolák ténylegesen tehetnek valamit tanulóik kreativitásának kibontakoztatásáért.

Az egyik ilyen lehetőséget éppen a „mainstream” ellenében ható megközelítés, a kötelező akadémiai tananyagon kívüli területek, elsősorban a művészeti tárgyak nevelési szerepének erősítése kínálhatná. Sok diák egyáltalán nem tud kibontakozni az alaptantárgyakban (fél tőle, kifejezetten utálja vagy egyszerűen csak unja), de a készségtantárgyakban szívesen és jól teljesít, ha van rá módja, és ha ezt még el is ismerik. Ily módon nemcsak értéket hozhatna létre, hanem a más területeken oly nélkülözött siker élményét is megismerhetné! Ugyanennyire fontos, hogy az iskola ne csupán fenntartsa (és ne elfojtsa) a gyerekek kíváncsiságát, rácsodálkozó képességét, hanem folyamatosan táplálja is azt. Minél több mindennel ismerteti meg a gyereket, az annál biztosabban találja meg azt a területet, ahol ő is eredményes lehet, de az elért eredményeket minden esetben méltányolni is kell. De még ez sem elég, mert Csíkszentmihályi azt is meghatározónak tartja, hogy a tehetséges gyereknek, fiatalnak legyen lehetősége egy adekvát „szakértői körhöz” is eljutni, vagyis kerülhessen kapcsolatba olyan emberekkel, akik felismerik annak a jelentőségét, amit ő tud, azt kellően értékelik is, és a teljes kibontakozáshoz szükséges segítséget is meg tudják adni a számára. Egy ilyen iskolában a tanárok először felismerik a bontakozó tehetséget, majd a megfelelően működő intézményi kapcsolatok révén, akár saját lehetőségeiken is túllépve, megfelelő pályára is állítják tanítványaikat.

Mindehhez azonban az is szükséges, hogy a gyerekek az iskolában – elsősorban a tanári példák nyomán – elsajátítsák az önmagukkal szembeni igényességet, a rendszeres és elmélyült munkára való képességet (az alkotáshoz szükséges egy százaléknyi tehetség mellé szükséges kilencvenkilenc százaléknyi „verítékes” munkáét). S itt érdemes visszatérni Rátz tanár úrra, akiről az elbeszélők emlékezete révén nemcsak azt lehet megtudni, hogy hihetetlenül érdekesen tudott magyarázni, hanem azt is, hogy felfigyelt a diákjaiban rejlő tehetségre, és azt ápolta, gondozta. Elsősorban úgy, hogy külön feladatokat, oktatóanyagokat készített számukra. Még saját könyveit is kölcsönadta tanítványainak! Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy egyénileg foglalkozott velük. Valószínűleg ezért nem lepte meg őt, hogy a havonta szervezett iskolai versenyeket rendre ezek a kivételes képességű tanulói nyerték meg.

Csíkszentmihályi úgy látja, hogy míg a matematikában és a természettudományokban a későbbi előrelépéshez – valamilyen mértékben legalábbis – „elengedhetetlen a tárgyakkal való középiskolai találkozás”5, ugyanez nem vonatkozik a humán tudományokban és a művészetekben megnyilvánuló későbbi kreativitásra. Elsősorban a vizuális művészeteket művelő interjúalanyai közül beszéltek sokan arról, hogy iskolai tanulmányaik során mennyire hadilábon álltak az elméleti tárgyakkal, ami miatt nemcsak az iskolai elismerést kellett nélkülözniük, hanem sokuknak még a családjukét is. (Bár a család – elsősorban a szülők – befolyása a legtöbb esetben vitathatatlanul felülmúlta az iskoláét.)

Igen érdekes megfigyelése a szerzőnek, hogy az igazi kreativitást azért is nehéz felismerni, mert képviselői általában valami teljesen újat hoznak létre; olyat, ami korábban még nem volt. Barry Commoner például – akinek a neve az ökológiai harc szinonimájává vált – biokémikus és -fizikus volt, de egy idő múlva az új összefüggések felismerése révén egy korábban nem létező tudomány, az ökológia megalapítója és aktivistája lett. A közgazdász Elise Boulding pedig – miután úgy érezte, hogy az őt foglalkoztató problémákra nem tud választ adni tudománya – a béke kutatásának szentelte életét és tanári munkásságát. Hasonló „újítás” – így vagy úgy – tetten érhető minden igazi kreatív ember munkásságában. Ha másban nem is, de a megközelítésben, a szemléletmódban vagy a megtalált megoldás egyediségében mindenképpen.

Csíkszentmihályi ennyi sokféleség ellenére is vállalkozott arra – ha a kreativitás titkait nem is sikerült teljes mértékben föltárnia –, hogy legalább a kreatív ember személyiségéről mondjon néhány nagyon jellemző tulajdonságot, még ha azok néha ellent is mondanak egymásnak. Tíz ilyen általánosítható specifikumot emelt ki.

1. A kreatív embereknek sok a fizikai energiájuk, és jól tudnak gazdálkodni velük.Egyszerre okosak és naivak, úgy tűnik sokszor, hogy náluk egyidejűleg van jelen a konvergens és a divergens gondolkodásmód.
2. Paradox vonás ugyan, de jellemző rájuk a játékosság és a fegyelem egyfajta kombinációja is.
3. Fantáziájuk képes ugyan az egekbe szárnyalni, de azért „földközelben” is tudnak maradni.
4. A kreatív emberek az introvertált-extrovertált dimenzió mindkét pólusát magukban hordozzák, sőt képesek mindkettőt kifejezésre is juttatni.
5. Egyszerre szerények és büszkék, ahogy az önzetlenség és céltudatosság tulajdonsága is egyszerre van meg bennük.
6. A sikeres-kreatív férfiak és nők szereplései arra engednek következtetni, hogy pályájuk során bizonyos mértékig ki tudtak bújni a nemi szerepeikből, vagyis túl tudnak lépni az ezekhez tapadó sztereotípiákon.
7. A kreatív egyéniség képes – szinte egyidejűleg – a hagyománytisztelő-konzervatív, valamint a lázadó-tekintélyromboló magatartás dichotómiáját is megjeleníteni.
8. Bár minden kreatív ember rajong a munkájáért, képes azt objektíven is szemlélni.
9. Annak ellenére, hogy személyiségük nyitottsága és érzékenysége sok fájdalom elviselésére ítéli őket, életük és munkájuk során számtalan igazi örömöt is képesek megélni.

A könyv végén a szerző arra is vállalkozik, hogy néhány pontban gyakorlati tanácsokat adjon az alkotó emberré válás útjára készülőknek. Ezek a praktikus feladatok semmiféle különös erőfeszítést nem igényelnek; többségüket akár az otthoni, akár az iskolai nevelésben is lehet alkalmazni. Ha ezek gyakorlásával nem is lehet minden tanítványunkból Nobel-díjas tudós, arra azért számíthatunk, hogy hatásukra jelentős része szabadulhat fel a mindenkiben meglévő kreatív energiáknak. Aki jól olvassa a könyvet, az még ahhoz is kaphat segítséget, hogy miként hasznosíthatja azokat.

• 1. Ezeknek a beszélgetéseknek az értelmezéseként készült el a könyv, a „Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája. Fordította Keresztes Attila. Akadémiai Könyvkiadó 2008
• 2. Köztük volt - nagy büszkeségünkre - Faludy György is.
• 3. Kreativitás. 16. o.
• 4. Uo. 179. o.
• 5. I. m. 193. o.