Tartalomjegyzék
L Ritók Nóra: Egy másfajta iskolamodell
Kép a tükörben
Erdei Bálint: Rózsa János figyel bennünket
Emberek
Knausz Imre: Interjú két ülésben – Horányi Gáborral I.
Vedovatti Anildo: „Például mi nem hordunk fehér köpenyt…”
Bárány Márton: „Mi így tudjuk őket támogatni”
Tanítások
Szarka Emese: A meséd oktatási projekt és vallási hátterének bemutatása
Fóti Péter: Gyerekek és papagájok
Kiáltozás
Novák János: Paradigmaváltás a gyermekeknek és az ifjúságnak játszó színházakban
Ó Európa
Mihály Ildikó: Vakációpánik és ami mögötte van
Szomorúfűz
Majoros Mária: „Az ellenség köztünk van…” I.
Írásjel
Szarka Emese: Jorgosz közlegény jelentései a 38 kilométerről
Mihály Ildikó: Mire jó a szakképzési hozzájárulás?
*
Rózsa János A tér és az Igaz-e? című rövidfilmek után első nagyjátékfilmjét 1965-ben Kardos Ferenccel közösen forgatta. A Gyerekbetegségek főszereplője egy első osztályos kisfiú, az ő szubjektív gyermeki fantáziájának szűrőjén keresztül látjuk az iskolát, a tanárokat, a felnőttek világát, azt a társadalmat, amelybe az iskolába lépéssel kezdődik a valódi, sokszor nehézségekkel teli beilleszkedés. Bár a film burleszkszerű, játékos hangvételét tekintve a Gyerekbetegségek újhullámos előképe Louis Malle Zazie a metróban című filmje, a gyerekszereplő főszereplővé emelése kapcsán mégis itt kell először megemlíteni François Truffaut Négyszáz csapás című 1958-ban készült remekművét, melynek szülei által érzelmileg elhanyagolt kallódó-csellengő, majd intézetbe kerülő kiskamasz főhősét egy Jean-Pierre Léaud nevű, Truffaut által felfedezett gyerek játszotta olyan átütő erővel, hogy alakja egy csapásra a francia új hullám meghatározó figurájává vált. Sztárok nélkül, tragikus és nagyon valóságosnak tűnő gyereksorsot egy film témájául választani Franciaországban is újításnak számított akkoriban, Kardos Ferenc és Rózsa János úgy gondolták, nemzetközileg ismert magyar színészek, sztárok hiányában egy ismeretlen magyar kisgyerek lehet annyira érdekes, mint az egykor szintén ismeretlen francia társa. A tragikus és kilátástalan hangvétel és realista ábrázolásmód tekintetében a Négyszáz csapás párja Rózsa életművében határozottan a Vasárnapi szülők lesz, a két film egymáshoz való viszonyáról a későbbiekben még szólni fogok.
(Erdei Bálint: Rózsa János figyel bennünket)
Aki egy hetedikes gyereknek olyanokat tud leírni, hogy az anyag két megjelenési formája a mező és a korpuszkulum, az nem pedagógus, egy ilyen mondatnak a gyerekek életkorának szintjén semmi értelme. Ha a tankönyveink – és nemcsak fizikakönyvekről van szó, hanem bármilyen tankönyvről – nem tudnak megfelelni a megértés próbáján, amikor egy értelmes szülő vagy tanárkolléga olvassa azokat, akkor a könyveknek egyszerűen semmi értelme. Károlyházi Frigyes nagyon bölcs volt ebben a tekintetben, ő azt mondta, hogy ha például az erő és a tömeg nem definiálható egykönnyen egymástól függetlenül, akkor nem kell erőltetni az ilyen definíciót. Ne akarjunk olyasmit megértetni a gyerekekkel, amit nem tudnak megérteni. Ha az egyetemistáknak is probléma az, hogy a tömeg és az erő hogyan definiálható egymástól függetlenül, hát akkor csaljunk egy kicsit, figyeljünk a gyerekekben lévő képekre, s definiáljuk őket úgy, hogy a meghatározások egymásra mutatnak. A túlzott szakszerűség veszélyes. De nem lehetetlen. Hiszen a „tömeg a testek azon tulajdonsága, amit a sebesség megmaradóvá szoroz”. Na ne röhögtessük már ki magunkat! Egyetemi szinten ennek a mondatnak s az egész problémának nagyon mély tartalma van, de mi az értelme annak, hogy olyan modelleket teszünk a gyerekek elé, melyek számukra teljesen idegenek?
(Interjú Horányi Gáborral)
Vannak olyan gyerekeink is, nemcsak roma gyerekek, akiknek az általános iskolában nincs sikerélménye, és nálunk például, amikor elkezdtünk Balassagyarmaton tanítani, akkor jött az anyuka sírva egy hónap múlva, hogy mit csináltunk mi a gyerekkel? Mert a gyerek imád táncolni és javultak az eredményei. Olyan megerősítést kapott, hogy fontosnak érzi magát valahol, mert az iskolában nincs megerősítve. Nincs sikerélménye az iskolában, nálunk van, és érzi, hogy szeretik. És mit csináltunk? Semmit. Csak tettük a dolgunkat, ennyi.
(Interjú az Oláh-házaspárral)
