Non-fiction

Trencsényi László könyvismertetése kitérőkkel

Baranyai Mihály: „Emlékek az iskoláról, emlékek az iskolából”. Takács Etel Pedagógiai Alapítvány, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2015.

„Az Élet él és élni akar…” Ez az Ady-sor járt az eszemben, amikor Baranyai Mihálynak, az ELTE mentorképző szakdolgozójának könyvét olvastam (Emlékek az iskoláról, emlékek az iskolából címen adta ki az ELTE Eötvös Kiadó és a Takács Etel Pedagógiai Alapítvány.) Hogy miért? Mert a pedagógus-szerző nagyszülei s szülei emlékeit veti egybe az adott korszakok alapvető oktatásügyi-pedagógiai dokumentumaival. Saját „pedagógiai családtörténetéből” próbál iskolatörténetet írni.

Érdeklődéssel olvasom a kötetet, keresem saját emlékeimet is, hiszen a középső, a szülők nemzedékéhez tartoznék, s a szerzővel azonos korú tanítványaim voltak a hetvenes évek elején a Palócföldön. Baranyi korrekt történész. A szubjektív élmények mögé mindig megkeresi a vonatkozó oktatáspolitikai direktívát, s e két világ hasonlóságából vagy feszültéségből próbál következtetni. Előrebocsátom sommás bírálatom: kezdő kutatóként túlságosan komolyan veszi az írott szövegeket, s az emlékeket ezek hierarchiájába próbálja besorolni. Ebből következik az, hogy az emlékeket olykor magyaráznia kell, mintha a „tipikustól” elérő dolog villanna abban fel. Lám, voltak azért az egészséges életmódra gondot fordító leventeoktatók is, s csak-csak jó volt a „hazafias nevelés” a két háború között, bizony még az „úttörőben” is volt jó, bár több volt benne a „hazafiatlanság”1. Mindennek – mindezek – ellenére. A szülők, nagyszülők tanítómesterei – József Attilával szólva – „öltek, öleltek, tették, ami kell…” Sőt a szerző végeredményben csatlakozik ahhoz a „naiv” szakmai emlékezethez, mely szerint törvények jöttek, törvények mentek, kormányzatok jöttek, kormányzatok mentek, a tanítók, tanárok tették a dolgukat, szerették, tanítgatták a gyerekeket – a történelmi károkozásokért nem felelősek, tudatosan vagy öntudatlanul minden „direktívából” kiválasztották a „gyereknek hasznára valót”.

A sajátos recenzió címében kitérőket emlegettem. Most ilyen következik. Hiszen a fenti maximából az is következhet, hogy „hallgass a tapasztaltakra, a bölcsekre, az örök igazságoknak ők a megfogalmazói”. A „középgeneráció” filmes élményeiből, a magyar film nagy korszakából – hatvanas évek! – máris három bölcs öreg képe idéződik fel. Jancsó Miklós Oldás és kötésének öreg parasztembere, a válságba jutott értelmiségi (Latinovits alakította) apja, Sára Sándor Sodrásban című remekművében a vidám, felelőtlen diákcsapat Tiszába fúlt tagjának balladás édesanyja, nemkülönben Sarkadi Imre Elveszett paradicsomjának (Makk Károly filmje) idősb Sebőkje. Mindhárman türelemre intik izgága fiaikat, s az örök tapasztalatok megtartó erejét sugározzák. Három különösen hiteles öregről van szó e filmekben, drámákban, nehogy egykori vendéglátó-ipari vezetőből időskorára lett miniszterelnök vagy a jelenlegi miniszterelnök apósának televíziós bulvárműsorokban közvetített falusi-kisvárosi presszóbéli politikai bölcsességeire gondoljon bárki is!

Nekik lenne igazuk? „Minden csak jelenés?” – kérdezem a niklai remetével. S a pedagógiában is örök törvényszerűségek diktálnak ennek minden örömével és bosszúságával együtt?

De hát az „ifjúsági korszakváltás?” – kérdezem. Ismét óriási filmélmények jutnak eszembe: Forrest Gump, az Eper és vér, a Zabriskie Point lázadói, a Hair hippijei? (Vagy éppen a hazai táncházasok, akik utóbbiak „magyar változataként”, az ősökkel szemben lázadó „nomád nemzedékként” definiálták magukat – akkor is, ha egy hagyományvállalásban érvényesült nemzedéki lázadásuk?) S ha már Hair? „Léphetünk-e kétszer ugyanabba a lázadásba”? A híres Mohácsi-testvérek rendezésében adják a forró nyárban az egykori musicalt. Több mint világos az üzenet: a „kulturkampfos” ideológiákkal terhelt, felnőttek képviselte hatalommal szemben lázadnak a zenés darab hősei, a legendás Berger, Bukowski és a lányok. Olyannyira világos, hogy az előjáték „elidegenítő” rögtönzéseiben az afroamerikai fiút játszó színészt a „jegyszedők” lekergetik a színpadról mint „illegális bevándorlót”, sőt, amikor az színészségétől megfosztva „nézővé alacsonyítva” védekezésül érvényes jegyét mutatja a hatalmaskodóknak, azok fennhangon mondják – a közönség tapsa legalábbis a pécsi előadáson a fekete arcfestékkel megjelölt fiúval volt szolidáris – a következőt: „ha Magyarországra jössz, ne vedd el a magyarok ülőhelyét!”. A rendező a fiatalok „rendpárti”, „hatalmat kívánó” szerveződéseire fogalmazta a darabban kívánatos válaszként e furcsa kivonulást. A „csendes nemzedéknek” a legújabb ifjúsági kutatások az atyai örökségekkel megbékélő mai magyar fiatalokat nevezi. Berger és Bukowski „hangos nemzedék” volt. Ez a furcsa szerepcsere, bonyolult szerepvállalás meghozza-e a feloldozást legújabb félelmeinktől. Lesz-e kritikus tömegben Berger és Bukowski, aki fittyet hány – utóbbi élete árán is – a háborús acsarkodás parancsára?

Lám, a folyamatos jelennek megélt világ fél évszázad! Leírható-e akár ez is, akár e történelem iskolai tükre a „folyamatosság”, a jól szolgáló, a bármilyen törvényből a „jót” magára vonatkoztató pedagógusok élettörténetével? Még újabb bizonyságokat is tudok a 2015. évi nyár terméséből. Itt van a 91 esztendős Karácsony-tanítvány, Pataki Gyula, aki szorgalmasan gépeli tanulságos élettörténetét – segítője is akadt, az egyetemista Tóth Tamás Május, aki jó szerkesztője volt az „A szeretet pedagógiája” című memoárnak. Gyula bá’ életútja lám csak ezt igazolja: legyen KIE, az ebesi tanyavilágban teremtett „Fiúkfalva”, legyen cserkészet, legyen gyermekvédelem, legyen úttörő, e hosszú pálya felkínálta „pedagógiai terep” mindig ugyanazt a „pedagógiai dallamot” csalta ki belőle: a gyerekek tiszteletét. Vagy a „folyamatosságnarratíva” bizonysága az a kötet is, melyet Révész György szerkesztett, s a vándortáborozás történetét dokumentálja a XX. századelő polihisztorától, Gábor Ignáctól (Vándordiákok) a cserkészek legendás vági tutajútján át a Morvay Péter-tanítvány cserkész-úttörő Derzsi Ottón, az úttörő Szloboda Árpádon, az egykori Tátra téri úttörők, a mai szalkszentmártoni úttörők táborain át egészen az úttörőmozgalom nélkül maradt Álmos vezér téri iskolások, Rényi Péter növendékei táborozásaiig.

Kéretik figyelmesen olvasni! Gyula bá’ történeteiben az állandóság megett mindig ott a küzdelem is, az értékek védelme, kudarcok, félreállítások, nagy újrakezdések, s a vándortáborozók emlékeiben – főként Derzsi Ottó „pusztamaróti krimijében” – ott a diszkontinuitások története is.

Melyikre legyen kíváncsi a XXI. század elejét megélő – eszményeiben nem, de eszményei realitásában sokszor csalódott – pedagógus olvasó? Melyik narratíva az izgalmasabb? Ha elfogadjuk, hogy mindkettőnek van, lehet igazságtartalma?

„A törvény szövedéke” Baranyai Mihálynál is „felfeslik” sokszor. Amikor az emlékek a maguk konkrétságban legyőzik a tanult doktrínákat. De Baranyai fegyelmezett elbeszélő. E fontos drámanovellák bekezdésnyi töredékek maradnak. Pedig kibontva, elemezve – „kvalitatíve”, ahogy ma illik mondani – rengeteg dolgot megtudnánk, talán választ is a kérdésemre. A „rendszerváltás megsemmisítette a korábbi tekintélyelvű pedagógiát” – írja a neveléstörténetben kiművelt szerző könyve 26. oldalán. („A testnevelésórára való átöltözés lidérces emlékként él bennem; mivel rövidek voltak a szünetek, és aki nem öltözött át időre, büntetésgyakorlattal kezdte az órát, én azokon a napokon, amikor testnevelés volt, az utcai ruhám alatt a tornaruhában mentem iskolába, így csak a felsőruhát kellett lerántani magamról és cipőt cserélni. Így időt nyertem, de nem kedveltem meg a testnevelést.” Ez bizony „ideológiamentes” bánásmód… Másutt: „A felszabadító szovjet katona dicsérete ellenére is összességében úgy tűnik, a tankönyvek által közvetített valóságkép nemcsak a kor médiájának világképével alkotott egységet, de nem ütközött gyermekkorom magánéleti világával sem.”)

Idéznék még ezekből a sűrített szövegekből – például az első osztályos „szöveges értékelés” hamis hangja kiváltotta érzésről (51. o.) vagy a „nem támogatott, de általában tudomásul vett iskolai fenyítésekről” (54. o.)2, „rögtönzött és sikeres feleletéről” (129. o.), ilyen és olyan úttörőélményekről, az egyenruha körüli vitákról (68. o.)3, az elmaradt parlamenti fenyőünnepi látogatásról (72. o.), Kodálynak – legalábbis a nagymama szemében máig fájó – nyegle megjelenéséről az Éneklő Ifjúság koncerten 1935-ben (82. o.) , ugyancsak a nagyi 32-es nyaraltatásáról (történetesen a gyerekek által fogott halaknak az „apácák általi elfogyasztásáról” (100. o.), de nem állom meg újabb kitérő, újabb olvasmányélmények nélkül. Az elmúlt időszaknak a kritikai és az olvasói fogadtatás szempontjából is fontos művei idéztek gyerekkori élményeket. A szerencsétlen sorsú Borbély Szilárd „Nincstelenség”-e jóval kegyetlenebb falusi gyerekvilágot rajzol jóformán a hatvanas évekből, a „szeretetlenség pedagógiája” minden szinten – családban, a kamaszbandában, az alig emléket hagyó iskolában. Dragomán György díjnyertes „Fehér király”-a alig néhány száz kilométernyire keletre kis hazánk fővárosától egyenesen az iskolásélet rettenetes világáról sorol történeteket – a regény történelmi ideje szerint a csernobili robbanással egy időben –, verések, késelések, büntetések. A maga módján mindkét regénnyel kapcsolatban voltak olvasás közben rossz érzéseim, a magam és falusi, külvárosi növendékeim, gyermekeim boldogabb gyerekkorának nyomait kértem számon az olvasmányokon.4

Dehogy! Nem is ezt kérem számon! Érzékelheti az olvasó, hogy a Baranyai-család iskolatörténeteiben ezúttal a regényt, a novellafűzért keresem. Remek történeteket vet papírra, de nincs elég bátorsága kibontani őket! Úgy vélem, hogy az élmények „eredeti felhalmozása” nem tart még a szikár, történészi elemzésnél. Mit kezdjen az olvasó ezzel a mondattal (a tanulmányi kirándulással kapcsolatban): „szüleim emlékeiben nyomát sem találom annak a tervszerűségnek, tudatos irányítottságnak, amelyet a korabeli oktatáspolitika az iskolától, tanároktól elvárt…” Vagy: „Nem tudom, a többiek hogyan élték át azt a napot [ti. a személyi igazolvány ünnepélyes átvételét, azaz az „ateista bérmálkozást” – T. L.], számomra nagyon ünnepélyes volt, életem egyik jelentőségteljes pillanataként, szimbolikus jelentőségű eseményeként éltem meg.”5 Hát ezek a helyzetek érdemelnek elemzést.

Jellemző – írja másutt –, hogy a Horthy-korszakban a jobboldali politikai szerepvállalást magától értetődően összeegyeztethetőnek tartották a tanítói foglalkozással. (126. o.)… „A tanárjelöltek egy része is – mint a XXI. században szocializálódott fiatal – megelégszik azzal, hogy a tantárgyát tanítsa, de meg akarja, úgymond, „nevelni” a diákjait” (148. o.). Van-e összefüggés e két állítás – az indoktrináció vállalása és az indoktrináció elutasítása – között? Sáska Géza oktatásszociológus szerint, aki ennek az időszaknak jeles kutatója, bizony van. Ennek a kapcsolatnak lenne érdemes egy kutatással nyomába eredni.

Ehhez lenne szükség, ismétlem, az „élmények eredeti felhalmozására”.6 S Baranyai könyvét, annak kiadását ebből a szempontból fontos dolognak tartom, mint ahogy Kolosai Nedda munkáját is nagy szeretettel üdvözöltem.

Hogy tehát a pedagógia a „kontinuitások története” vagy „harcoké”. Ha talán nem is osztályoké – bár újabban a „kritikai pedagógia” szerzői szívesen beszélnek erről is. De gyerekképeké, iskolaképeké, melyek mögött ott lüktet, füstöl – vagy olykor dereng – a történelem, nos abban biztos vagyok.

*

Kóda. Ezért töltöm estéimet a Szabadság téren. „Elevenbeszélgetek” és „kollektívemlékezem”. „Ha emlékeim mindegyike emlékeid ágára kúszott...” Írtam kamaszkori versemben. Ez az egyetlen sor volt, amit a szigorú kritikus, Hajnal Anna is megdicsért.

Pataki Gyula: A szeretett pedagógiája. Szerkesztette Tóth Tamás Május. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, 2015.

Révész György (szerk.): Vándortábor. Mozgalompedagógiai Füzetek 9. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, 2015.

• 1. Az olyan rekvizitek dacára, mint a 48-ra emlékeztető 12 pont a Tízparancsolat helyett, a honvédlobogót idéző farkasfogak a rajzászlón stb.
• 2. Nota bene az emlékezés gyűjtője megértéssel ír a 47/48-as tanévben elszenvedett iskolai verésekről, ezúttal nem találta meg az a tanügy-igazgatási dokumentumot, melyben a magyar országgyűlés – mi tagadás, a kommunista párt javaslatára! – megtiltotta a testi fenyítést.
• 3. Lám, a tudatosan vállalt, bár „tudat alatt” mégsem igazán érvényesített minta – Kolosai Nedda doktori munkája az „emlékezők narratíváiról” másképp szól a korabeli iskolai évnyitókról, mint szerzőnké. Miért? Mert Sz. D-né – maradjon homályban a neve – „félelmetes benyomást tudott kelteni” – minden politikai ideológia nélkül. Vagy mégiscsak azzal? (70. o.)
• 4. Az iskolaregény mint világmodell, mint szenvedéstörténet-modell egyik kedvence az irodalomnak, a magyarnak különösen. Almássy Balázs sikeres doktorit írt a Nyugat tanárregényeinek hőseiről, elrendezgetve érdekes típusokba őket, s tudtommal a hatvanas-hetvenes évek hirtelen sokasodó iskolaregényeinek elemzésére készül, mikor is a társadalmi rendszerkritika (a hirtelen gyújtólángon fellobbanó oktatásszociológia) előhírnöke – társa? – volt a kortárs irodalom, gondoljunk Somogyi Tóth Sándor Gyerektükörére, Gergely Márta Sárfényesére, Végh Antal Bekötő útjára, Czakó Gábor Iskolavárára, Galambos Lajos Keserű lapujára, kicsivel később Horváth Péter Sosemvolt aranykorunkjára, de még Kovács István A gyermekkor tündökletére, Kontra Ferenc Gimnazistákjára is, vagy Kornis Csillebérci naplójára. Kívánjuk Balázsnak, hogy érdekes elemzéssel szolgáljon örömünkre. (S tán a korabeli ifjúsági irodalom „iskolakritikai vonulata” sem lebecsülendő, Csukás, Janikovszky, de az elfeledett-beskatulyázott Gergely Márta is előtte jártak a „pedagógiai új hullámnak”, Nagy Katalinról nem is beszélve, aki szépíróként saját maga neveléstudósi munkásságának is előhírnöke volt, Az intőkönyvem története tán maradandóbb mű lett a Nevelési tervnél.)
• 5. Mint csúfondáros dalából tudjuk, az én kortársam, Bródy János – aki Bergernek és Bukowskinak is kortársa – egészen másképp.
• 6. Ha már Sáska Géza szóba jött, nem tagadhatom el, hogy minden reklamációm ellenére legújabb könyvének recenzense, fiatal kutató (nem a szóban forgó kötet szerzője) elhallgatta a „létezett szocializmus” történeti-kritikai elemzői közül Mihály Ottót, Loránd Ferencet s e sorok íróját – válaszolván: nem fér a koncepcióba. Szakmám felelősségére figyelmeztetek ezúttal is, minden nyomtatott sorból hivatkozás, jóformán tananyag, értett, félig-értett vagy félre-értett kötelező olvasmány lesz a következő írásban, s minden kimaradt sor elenyész az emlékezetben.