Trencsényi László: Örömből is jut - avagy egy osztályfőnöki óra anatómiája
Nekem Janusz Korczak varsói árvaházának szabályjátékai jutnak eszembe. Vagy - össze is mosolygunk az óramegbeszélésen egymás közt - „hanyas vagy?” - kortárs-kollégák: ez itt valósággal Ványa Galcsenko esete az Igor és társaiból, Anton Makarenko könyvéből.
Pap Tamás hallgatómat látogattam a zuglói Álmos vezér téri iskolában. Tamás levelező tagozaton jár hozzánk az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karára, eddigi diplomáihoz most játék- és szabadidő-szervező szakos tanári végzettséget szerez.
Vizsgatanításra érkezem - lélekben magam is ünneplőbe öltözve. (Az külön ajándéka a sorsnak, hogy 50 év előtti gyerekkorom világába jutok, zuglói általános iskolás voltam magam is, s ugyan másik iskolában gyerekeskedtem, de a 60-as évek élénk gyerekéletében hol történelmi vetélkedőkön, hol sportversenyeken, kerületi túrán találkozhattunk barátainkkal-riválisainkkal, nem egyszer a kerületi gyerekvilág otthonában, az akkori úttörőházban.)
Tamás osztályfőnöki órára hívott.
Voltaképpen játékóra volt. A „kaszinójátékok” ismert, ma sokfelé divatos metodikájával.
De a feszesen végigpergetett óra megannyi mély tanulságot rejtegetett.
Már a játékok kiválasztása is szembeszökő: csupa olyan ügyességi, kreativitási feladat, melynek minimális az eszközigénye, hurkapálca, kockacukor, sakkfigura – nyakában cérnaszál, henger alakú filmes dobozka damilra fűzve, beragasztott szemüveg, s gombok a zsetonok. No, egy „modern technikai” eszköz volt, napjaink iskolai világának - másutt - botrányköve, mobiltelefonok, kinek-kinek a sajátja. Itt ma szabad, sőt ajánlatos használni.
Aztán Tamás intésére kinyílik az osztályterem ajtaja, s belép öt fiatalember csokornyakkendős eleganciával. Ők az „ifisek”, a 12 évfolyamos (gimnáziumi résszel kibővített) iskola „nagyfiúi”, az általános iskolai részleg egykori diákjai. Ők lesznek a kaszinójáték egyes állomásainak játékvezetői. (Tanáraik teljes természetességgel engedték el őket erre az egy órára saját osztályaikból, jól tudták, ez is hasznos idő számukra, megannyi kompetencia fejlesztésére. S a hatodikos kiskamaszok pedig mint bálványaikra néztek ezen ifjú emberekre – a jó BiPi álmodta ezt így több mint száz éve immár)
Elkezdődik a játék, izgalmas esélylatolgatás, a gyerekek izgatottan játszanak, teszik próbára képességeiket. Ám mindezek előtt Tamás bácsi három feladatot tesz hozzá mindehhez.
- Jövő órán mindenki mondja el, melyik játékot kedvelte és miért! (Énkép, önismeret – kiemelt fejlesztési követelmény – gondolom hozzá.)
- Mindenki gondolja át: mi szerepe volt a zsetonoknak, s a játék végi árverésnek! (Vállalkozói kompetenciafejlesztés - teszem hozzá.)
- Milyen új játékot javasolnak (Szociális kompetenciafejlesztés - látom Tamás tudatos elgondolásait.)
S az óra folyamatba illesztését, rendszerszerűségét még egy elem fejezte ki. A nyeremények, melyekért az izgalmas árverés zajlott. Persze, volt csoki is, volt öltözékkiegészítő. De a licitben a legmagasabb áron Tamás bácsi kis cédulái keltek el! Megjegyeztem néhányat:
- „A jövő órán éljenzésben és tapsviharban részesülsz” - vagy 50 zsetont ért végül.
- „A jövő héten oda ülhetsz, ahová akarsz” - ennek is „jó ára” volt. De 38 zsetonért kelt el hosszú licit után a következő:
- „Te lehetsz a diákügyelet vezetője” - igen finom, érzékeny és érzékenyítő „termékek”.
Nekem Janusz Korczak varsói árvaházának szabályjátékai jutnak eszembe. Vagy - össze is mosolygunk az óramegbeszélésen egymás közt - „hanyas vagy?” - kortárs-kollégák: ez itt valósággal Ványa Galcsenko esete az Igor és társaiból, Anton Makarenko könyvéből.
A közösségpedagógia legszebb mintái ragyogtak fel ezen a tavaszi délelőttön.
El ne felejtsem: a zsetonszerző játékba a vizsgatanítás felnőtt résztvevői, az igazgatóhelyettes, a mentor is bekapcsolódtak. Természetesnek találta mindenki. S az igazsághoz tartozik, hogy az ügyeletvezetői címet egy napra nem a legfiatalabb, legkisebb diák nyerte el: én áldoztam rá összes zsetonomat.
Várom azt a májusi napot, amikor egyszer egy kis időre visszatérek.