Pedagógiai realizmus

Kísérlet egy elvetélt pedagógiai elmélet rekonstrukciójára: Mérei Ferenc, 1948. Knausz Imre írása

Előadásként elhangzott Egerben A magyar neveléstudomány és a filozófia c. konferencián 2019. május 31-én.

A 80 éves Mihály Ottónak ajánlom.

Mérei Ferencet nagy hatású pszichológusként ismerjük és tiszteljük. Ebben az előadásban arra teszek kísérletet, hogy – ha nem is bizonyítsam, de mindenesetre – valószínűsítsem, hogy Mérei lehetett volna a pedagógiai elmélet kreatív és filozófiailag igényes megújítója is. 1948-ban, vélhetően az év elején keletkezett kézirata – amely mostani elemzésem fő tárgyát alkotja – ugyanis lényegesen ígéretesebb anyag, mint amit egy politikai megrendelésre készült alkalmi elaborátumtól várhatnánk. Ugyanakkor amellett is szeretnék érvelni, hogy Mérei későbbi éles és végleges visszakanyarodása a pszichológiához egyáltalán nem a véletlen műve, és ez az eset talán egy kicsit rávilágít arra is, hogy miért nem alakult ki erős pedagógiai elmélet a magyar pedagógiai gondolkodásban azóta se.

1.

De muszáj először röviden felvázolni azt a politikai-intézményes kontextust, amelyben ez az elméleti kezdeményezés megszületett. 1948-ban vagyunk, abban az évben, amikor már befejezett ténynek mondható a totális diktatúra kialakulása, de még nem borította el az országot a totális bürokrácia és terror embertelen világa. Túl vagyunk a pártok térdre kényszerítésén, de még innen a katolikus egyház legyőzésén és az iskolák államosításán. A demokratikus illúziók összeomlottak, de elvétenénk a valós összefüggéseket, ha nem látnánk: az új, szocialista illúziók, nagy tervek és önámítások éppen ekkor borulnak virágba, „az újjáépítés hároméves tervének” idején. A hároméves tervet nem meglepő módon a hatalmat akkor, 1947-ben már lényegében kézben tartó Magyar Kommunista Párt irodáiban dolgozták ki, és a terv kétmillió forintot irányzott elő egy neveléstudományi intézet létrehozására, amelynek elsődleges feladata akkor a megújuló pedagógusképzés tartalmának elméleti megalapozása lett volna. A pedagógusképzés megújulásának kulcsintézményei pedig a pedagógiai főiskolák voltak, amelyeknek feladata az volt, hogy az 1945-ben életre hívott és felmenő rendszerben kiépülő általános iskolák számára képezzenek pedagógusokat. Nem meglepő tehát, hogy az említett neveléstudományi intézet először a budapesti pedagógiai főiskola keretei között jött létre. Az élet azonban hamar túlhaladt ezen a valójában takarékossági megfontolásokból született megoldáson. Az MKP politikai agendájában egyre előkelőbb helyet foglalt el a közoktatás. Ezt mutatja, hogy 1948 januárjában létrejön a párt Köznevelési Bizottsága, amely lényegében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium közvetlen pártirányítását szolgálta azzal a jelszóval, hogy a VKM-ben dolgozó kommunisták munkáját koordinálja, és pozícióikat erősíti. A Köznevelési Bizottság februárban dönt egy Országos Neveléstudományi Intézet felállításáról. Ezt még ugyan azonnal megtorpedózza az Állampolitikai Bizottság, de 1948 októberében már valóban feláll az intézet mint a VKM mellett működő véleményező és javaslattevő szerv. Főigazgatója Mérei Ferenc lett. Nem mellesleg ugyanekkor megszűnik a testületként működő Országos Köznevelési Tanács.

Csábító lenne ezt a folyamatot egyszerűen úgy interpretálni, hogy a totális diktatúra az ideológiai indoktrináció eszközének tekinti az iskolákat, és ezért fordul a pártvezetés figyelme a közoktatás kérdései felé. Ez nyilván igaz is különös tekintettel egyébként arra, hogy időközben, 1948 júniusában megtörtént az egyházi iskolák államosítása, azaz egy teljesen állami kézben levő iskolarendszer kialakítása. Ezen túlmenően azonban arról is szó van, hogy az új általános iskola feladatrendszere még kialakulatlan, hogy napirenden van egy középiskolai reform, és nem utolsósorban az MKP elhatározott szándéka – részben egyébként az iparosítási tervekből is következően –, hogy minél több munkás- és parasztszármazású fiatalt vigyen be a középiskolákba és a felsőoktatásba. Ez a feladat új pedagógiát is igényel, és ennek az új pedagógiának a megalapozása lesz az Országos Neveléstudományi Intézet, azaz az ONI feladata.

Amikor Mérei 1948 őszén átveszi az új intézet igazgatását, már kész pedagógiai koncepcióval rendelkezik. A Demokrácia az iskolában c. hosszú írás pontos keletkezéstörténetét nem ismerjük, az azonban nagyon valószínű, hogy még jóval az ONI megalapítása előtt keletkezett. A maga korában nem jelent meg nyomtatásban, ez csak 1985-ben történtmeg a Neveléselmélet és Iskolakutatás c. periodika hasábjain Mihály Ottó lelkes, de rövid ajánlásával.

Az írás a kívánatos pedagógiai gondolkodás körvonalait rajzolja meg: „az átalakuló társadalom nevelési irányát”. Ez egyértelműen a kapitalizmusból a  szocializmusba való átalakulásra utal, ennek a történelmi korszaknak a pedagógiáját szándékozik kifejteni a szerző. A szöveg azonban mentes az ideológiai lózungoktól, alig hivatkozik Marxra, és egyszer sem hivatkozik Leninre vagy Sztálinra. A kor kommunista beszédmódját ismerve ez igazából feltűnő is, különösen annak fényében, hogy Mérei ideológiai elkötelezettsége teljesen világosan megmutatkozik az írásban.

2.

A továbbiakban nem elsősorban arról szeretnék beszélni, hogy mit mond Mérei erről a nevelési irányról, tehát hogy mik lennének az ő javaslatai praktikusan. Ez természetesen benne van a szövegben, és az érdeklődők elolvashatják. Én inkább azt szeretném rekonstruálni, hogy amit Mérei mond, azt hogyan mondja, és hogy ez a beszédmód mennyiben tekinthető egy pedagógiai elmélet embriójának.

Az „átalakuló társadalom nevelési irányát” Mérei pedagógiai realizmusnak nevezi. Ez a tanulmány központi fogalma, az alapvetően ennekkifejtésével foglalkozik. Bár a szövegben sehol nincs utalás a realizmus fogalomtörténetére, amellett szeretnék érvelni, hogy Méreire megtermékenyítően hatott Lukács realizmus fogalma. „Alkalmazkodás az adott társadalmi igényekhez: rendszer, módszer és anyag problémáinak megoldását az adott társadalmi valóságban keresni” – maga a szöveg így magyarázza meg, hogy miért éppen a realizmus lett az új irány központi fogalma. Ehhez azonban hozzáteszi: „a pedagógiai realizmus nem akármilyen alkalmazkodást jelent, hanem alkalmazkodást a társadalmi valósághoz: a társadalom szerkezetének fejIődési irányához és az ebből fakadó szükségletekhez.” Mérei komolyan megküzd ezzel a problémával, és lényegében az egész szöveg erről a küzdelemről szól: a realizmus a valóság tudomásul vételét jelenti, azt, hogy nem tekinthetünk el attól, ami van, de amihez alkalmazkodni kell, amit tudomásul kell venni, az nem az, ami éppen van, hanem az, ami felé a valóság objektív mozgása mutat.

Mi minden következik ebből a dialektikából? Következik mindenekelőtt az, amit Mérei a globalitás elvének nevez. Ezt elvként is megfogalmazza, de láthatóan élvezettel lépten-nyomon követi is ezt az elvet. Arról van szó, hogy a pedagógia mikrotörténéseit és a közoktatás makroösszefüggéseit egy közös rendszerben kell szemlélni. Ez úgy kapcsolódik a realizmus dialektikájához – hozzáteszem, Mérei a dialektika szót sem használja, csak alkalmazza jó marxista módjára –, hogy nem fogadható el olyan osztálytermi megoldás, amely nem kapcsolódik valamiképpen a közoktatás fő problémáihoz, a társadalom előtt álló közoktatási feladatokhoz. Mérei természetesen ízig-vérig pszichológus, láthatóan érdeklik az apró dolgok, és örömét leli abban, ha meglátja a cseppben a tengert, az egyéniben a társadalmit. A szövegben olyan finom elemzések találhatók, mint az óvodai ollóhasználat politikai jelentőségének kimutatása. Röviden arról van szó, hogy ha az óvodások kezébe ollót adunk, akkor ennek a veszélyeitől féljünk inkább, vagy a várható haszonnak örüljünk. Az ilyen elemzések persze szinte mindig túlfeszítettek, de ami ennél fontosabb, az a valóság különböző szintjeit egy totalitás részeként látó szemléletre való törekvés.

A másik dolog, ami a realizmus dialektikájából következik, az ellentétpárokban való gondolkodás. Olyan ellentétekről van szó természetesen, amelyek a pedagógiai realizmusban oldódnak fel. A realizmus mellett a szöveg másik központi fogalma: a gerilla. Mérei gerillán itt gerillaháborút ért. Nem teljesen világos, hogy miért éppen gerilláról és nem másfajta harcról beszél, de a lényeg a szöveg egészén végigvonuló törekvés arra, hogy a pedagógia egész történetét harci metaforákkal írja le. Olyan harcokról van szó, ahol jellemzően két irány állt mindig egymással szemben, és mindkettő valamilyen egyoldalúsággal ragadta meg a valóságot, és éppen ezeknek az egyoldalúságoknak a feltárása a mai kritikai elmélet feladata. A pedagógiai realizmusitt természetesen a szintézis szerepét játssza a hegeli Aufhebung értelmében, vagy ahogy Hauser Arnold éppen Lukáccsal kapcsolatban megfogalmazta: egyfajta tertium datur állandó keresésének vagyunk a tanúi. Az ellentét persze alapvetően konzervativizmus és reform között húzódik – nagyon változatos formákban persze –, csakhogy a reformszemlélet a pedagógiában szinte mindig valamennyire valóságidegen, avantgardista, sőt egyenesen üvegházi. A feloldást pedig a valóságelv jelenti, az adott feltételekhez való alkalmazkodás. Jellemző egyébként, és aláhúzza az irodalomelméleti-esztétikai párhuzamot, hogy az ún. gyermekközpontú pedagógiákat, amelyek teljes egészében a gyermeki természetből vezetik le a nevelési célokat, és amelyek gyakran egy ún. laissez-faire módszertannal párosulnak, éppen a naturalizmus címszóval illeti Mérei, így reprodukálva a pedagógiában is a naturalizmus-realizmus fogalmi oppozíciót.

A realizmus dialektikájának harmadik következménye Méreinél a tartalom és a módszerek szoros belső összefüggésének hangsúlyozása. Valójában egy tartalom-forma dialektikáról van szó. Módszer és tartalom a pedagógiában sajátos viszonyban vannak – mondja. „A módszer maga is tartalomformáló.” Azaz a módszer, ahogy tanítunk, vagy a légkör, amelyben a nevelés megvalósul, visszahat a közvetíteni kívánt gondolatokra és eszményekre. Amikor itt Mérei azt a példát hozza fel, hogy demokráciáról tanítani csak demokratikus légkörben lehet, tudattalanul, stílszerűen úgy mondhatnánk, a realizmus diadalaként,mintegy előre nyúlva az időben az ún. szocialista pedagógia bírálatát fogalmazza meg.

A realizmus dialektikájának negyedik következménye Mérei törekvése a pedagógiai irányzatok szociológiai hátterének hangsúlyozására. Ez persze a történelmi materializmus általános sajátossága, vagyis hogy a felépítmény jelenségeit, így az egyes pedagógiai irányzatokat is úgy kell bemutatni, hogy azokat összekapcsoljuk azoknak a csoportoknak, osztályoknak az érdekeivel, amelyek az elmélet szerint az adott irányzat társadalmi bázisát képezik. De itt sem tudjuk leküzdeni azt az érzésünket, hogy ez a gondolatfűzés Lukács éppen ekkoriban kiadott irodalmi elemzéseire emlékeztet. A realizmus problémái és a Goethe és kora c. kötetekre gondolok. Ez a szemlélet egy harcias metaforarendszerben természetesen kritikája, sőt leleplezése is ezeknek az irányzatoknak. A „naturalista” vagy avantgardista pedagógia ily módon visszatérően a polgárság vagy kispolgárság ideológiájaként jelenik meg, mindig kiemelve relatíve haladó jellegét, de egyben kimutatva, hogy nem felel meg a társadalom egészének, csak annak a szűk csoportnak, amely életben tartja. Érdemes egy ilyen elemző részt hosszabban is idézni.

„Úgy tetszik, mintha a „laissez-faire” magyar hívei egyszerűen félreértették volna a szabadságot, ami nem lenne meglepő, hiszen csak versekből ismerték szép nevét. De nem egyszerű félreértésről van szó. Ezek a pedagógusok – mint említettük — a polgárság gyermekei voltak. Olyan korban, melyben rétegük – a kispolgárság — időszaki válságok földrengéssorozatán át vesztette el vagyonát, befolyását, biztonságát. Tönkrement kereskedők, állásukat féltő tisztviselők, alkalmi pályákra szorult, fenyegetett helyzetű értelmiségiek alkották ezt a réteget.

Konjunktúrák hullámain kapaszkodva küzdöttek az elszegényedés, deklasszálódás ellen. Ragaszkodni próbáltak a polgári életformához akkor, amikor társadalmi és gazdasági helyzetük már mélyen ez alá csúszott. Osztálytudatuk és osztályhelyzetük ellentmondása tükröződött erkölcsi felfogásukban is. Tűzzel-vassal fenntartani az életszintet, de legalább annak látszatát – ez volt tettük személyi indítéka, s ennek megnyilatkozása a hipokrízis.

Ebből a társadalmi rétegből kerültek ki a „laissez faire” magyar követői. Lázadásuknak kettős iránya volt. Lázadtak a rendszer ellen, amely felmorzsolta osztályukat, és lázadtak saját osztályuk ellen, menekültek annak bizonytalansága és hipokrízise elől.

Sorsukból és küzdelmükből nem hiányzik a drámai mag és a tragikus bukás. Próbálkozásuknak volt erkölcsi alapja, hiszen a hipokrízissel és az embertelen idomítással fordultak szembe. De el kellett bukniok, mert elszigetelten, a társadalmi mozgalmaktól távol, vagy legfeljebb azok peremén, társadalmi ellentétek és harcok közepette az egyéni felszabadulás illúzióját kergették.” (34-35.)

A szöveg további sajátossága, hogy a különböző, egymással szemben álló irányzatok érvrendszerét mindig rendkívül becsületesen rekonstruálja. Azt kell mondani – és ez markánsan megkülönbözteti a kor, de különösen az eztközvetlenül követő időszak sematikus szövegeitől –, hogy a különböző álláspontok ismertetése mindig nagyon meggyőző az olvasó számára. Vagy más szavakkal: nem az ellenfél leggyengébb pontjait keresi, hogy ott támadva gyorsan a földre terítse, hanem ellenkezőleg mindig a legerősebb érvek érdeklik, azokat tartja cáfolásra érdemesnek.

Összességében mai szemmel Mérei szövegén kétféle szorítás érzékelhető. Az egyikről nem beszéltem, de azért meg kell említeni: nyilván igyekezett megfelelni az oktatáspolitika aktuális elvárásainak. Ez kimutatható, de megítélésem szerint nem erős szorítás. A másik most számunkra érdekesebb: a marxizmus sémarendszerének szorítása. Ez bizonyosan a színvonal ellen hatott, de ugyanakkor az is átjön a szövegen, hogy ezt a sémarendszert Mérei mélyen átélve, saját pszichológusi erudícióján átszűrve szuverén módon alkalmazza. Egy nagy erejű átfogó elmélet fogantatásának lehet a tanúja az olvasó. Az ideológia – mint annyi marxista esetében – egyszerre volt korlát és inspiráció.

3.

A továbbiakban röviden szeretném áttekinteni az elmélet elvetélésének történetét. 1948 novemberében Mérei már az ONI főigazgatójaként vázolta a Köznevelés hasábjain az új intézet munkájának ideológiai alapjait. A falakon belül c. írás eszmeileg még nem képviselt nagyon mást, mint a Demokrácia az iskolában, annyi különbség azonban érezhető, hogy élesebb szavakkal bírálja az „üvegházi nevelést”, vagyis a háború előtti időszak reformszellemű magániskoláinak pedagógiáját. Továbbá feltűnő újdonság, hogy míg korábban minden korszakban volt egy tertium datur irányzat, amely valamiképpen „realista” megoldásokat preferált, most az igazi pozitívumok csak 1948-ban jelennek meg az oktatáspolitikában, nevezetesen a munkás- és parasztfiatalok továbbtanulásának ösztönzése, és az ONI feladata ehhez a megfelelő pedagógiát kidolgozni. A politika tehát már közvetlenebbül betette a lábát az elméletbe, erezhető az igény, hogy az elmélet a politika aktuális céljait szolgálja.

Egy másik fontos és ijesztő változás a módszertani kérdések kilúgozása a pedagógiai diskurzusból. Mérei 48 elején még tartalom és forma egységéről beszélt a módszerek kapcsán, ami magyarul azt jelenti, hogy a módszer kardinális jelentőségű, mert a helytelenül megválasztott módszer érvénytelenítheti a tartalmat. A kétféle műveltség c. már 1949-ben az Embernevelés c. folyóiratban megjelent írásban azonban úgy ír a munkásgyerekek középiskolai tanulmányainak segítéséről, hogy egyáltalán nem említ meg semmilyen módszert. Politikailag ez érthető, hiszen a tanulói tevékenységen, a tanulói önállóságon és a tanulók közötti együttműködésen alapuló módszerek mind azokhoz a reformiskolákhoz kötődtek, amelyek ekkorra már az ellenségek közé lettek besorolva.

1949. február 28-án tartotta meg Mérei Ferenc Utópia és valóság a magyar nevelésben című előadását az MDP Kultúrpolitikai Akadémiáján. Az előadás a „polgári liberális” pedagógia relatíve haladó jellegét már csak az első világháborúig ismerte el, a két világháború közötti időszakban már egyértelműen a politikai színkép jobboldalára helyzete. Különösen élesen bírálta a pszichoanalízis irracionalizmusát és – Molnár Eriktől kölcsönzött kifejezéssel – „infantil-fatalizmusát”. „Ha elképzelhető a pedagógiában haladásellenes, reakciós elmélet – mondta Mérei – akkor ez az. A társadalom hatásának teljes tagadása ez.” Vagy máshol: „A pszichoanalízis akkor került be a magyar nevelésbe, amikor a radikális polgárság jelentős szárnya kapitulált, feladta reformirányulását és megadta magát a reakciónak. Ennek a kapitulációnak nevelői ideológiája a pszichoanalitikus kiindulású pedagógia, amely pesszimizmusával, befeléfordulásával, társadalomtól és közélettől elzárkózó passzivitásával a nyugati nagypolgárság ideológiáját képviseli.” Mérei ezzel szemben a nevelési cél kérdését állította a középpontba: a szocialista iskolának közösségi embert, termelékeny dolgozó embert és fegyelmezett embert kell nevelnie. És ezen a ponton véget ért az előadás anélkül, hogy ennek konkrét módszertanára kitért volna.

A pedagógiai „liberalizmus” elleni támadás nem egyszerűen az oktatásügy irányitóinak elméleti érdeklődésébőlfakadt. Döntő szerepet játszott ebben a szovjet pedagógiai fejlődés paradigmája. A gyermektanulmány és polgári reformpedagógia elvei és módszerei a 20-as és 30-as években széleskörűen elterjedtek a Szovjetunióban, a 30-as évek elejétől azonban fokozatosan napirendre került ezeknek az eljárásoknak a bírálata, illetve felszámolása. 1936. július 4-én az SZK(b)P Központi Bizottsága határozatban Ítélte el a „pedológiai eltévelyedéseket”. Ezt a határozatot a hazai pedológia, azaz a korábban Mérei által is erősen propagált gyermektanulmányozás elleni harc jegyében az ONI Értesítője is leközölte. A határozat elsősorban azért támadja a gyermektanulmányozókat, mert intelligenciatesztjeikkel gyerekek nagy tömegeit minősítették „nehezen nevelhetőnek”, és irányították speciális iskolákba, ahol semmiféle komoly nevelést nem kaptak. Emögött a határozat szerint egy determinista ideológia húzódik meg, amely szerint a gyermek fejlődését az öröklés es a szociális miliő végzetszerűen meghatározza. Ennek alapján a pedológiát egészében mint áltudományt ítélte el. A határozat egyben azt is leszögezte, hogy a marxista pedagógia kifejlesztése csak a pedológia leküzdése révén lehetséges.

Innen már csak röviden. Még 1949-ben jelent meg a Magyar Pedagógiában Mérei önkritikája A burzsoá objektivizmus a gyermeklélektanban címen. Ebben a saját szellemi színvonalát mélyen alulmúló borzalmas írásban Mérei mindent megtagadott, amiben korábban hitt. Az 1950-ben végrehajtott oktatáspolitikai fordulat és az Országos Neveléstudományi Intézet megszüntetése után Lázár György hirdette meg a „szocialista pedagógia” konzervatív fordulatát, természetesen a „konzervatív” szó használata nélkül. A hosszú írás lényegében Mérei önkritikájának kritikája volt és A magyar pedológia visszavonulási taktikája címet viselte.

Mint ismeretes, a későbbiekben Mérei Ferenc nem kísérletezett azzal, hogy pedagógiai elméletet konstruáljon. A kemény diktatúra időszakában ez másoknak sem sikerülhetett. Hogy igazán átfogó és meggyőző elmélet később sem született, az talán legalábbis részben annak is köszönhető, hogy ha nem is ilyen durván, mint Mérei esetében, de elmélet és politika interferenciája szinte minden komolyabb neveléstudós esetében bekövetkezett. Az elmélet szeretne a politikai gyakorlat elmélete lenni, a politikai gyakorlat viszont olyan elméletet szeretne, amely őt szolgálja. Ez így együtt aligha sikerülhet.

A forrásokról

Az 1. és 3. pontot korábbi írásaim alapján állítottam össze, ezekben megtalálhatók a korrekt levéltári és könyvészeti hivatkozások is. A következő írásokról van szó. A szocialista közoktatás-politika kialakításának első kísérletei Magyarországon a felszabadulás után (Egyetemi doktori disszertáció, ELTE, 1985), A magyar „pedológia” pere – 1948–1950. In: Borgos Anna – Erős Ferenc – Litván György (szerk.): Mérei Élet-Mű. Budapest, 2006, Új Mandátum Kiadó, 161-178. o., Szakszerűség és politikum az Országos Neveléstudományi Intézetben. In: Knausz Imre: Történelem és oktatás. Budapest, 1998, Fővárosi Pedagógiai Intézet, 101-107. o. Mérei Ferenc Demokrácia az iskolában c. kézirata a Neveléselmélet és Iskolakutatás 1985. évi 3. számában jelent meg, 7-90. o. Lukács György hivatkozott művei a következők: Goethe és kora, Budapest, 1946, Hungária, illetve A realizmus problémái, Budapest, 1948, Athenaeum. Hauser Arnold idézett szavai innen valók: Változatok Lukács György tertium datur témájára (Előadás a Magyar Tudományos Akadémián – 1977) In: Uő: Találkozásaim Lukács Györggyel. Budapest, 1978, 87-113. o.