Próbát tevő világszelídítők

Trencsényi László írása Mikola Péter mesekönyveiről

Mikola Péter: Bátorságpróba. Zorka és Berci kalandjai. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 2022., Mikola Péter: Világszépítés. Zorka és Berci kalandjai. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 2022.

Kezdetben volt a mese. Történetek kalandokról, hősökről és küzdelmekről, megannyi vándorútról. Aztán amikor a tollfosztóból, tengerimorzsolásból vagy éppen laktanyai hálóteremből a mese alászállt a kemencesut mellé, sőt még inkább a gyerekszobába, akkor ezek a történetek a mesehallgatók szellemi és érzelmi teherbírásának, a mesemondók empátiájának, mondhatni pedagógiai kultúrájának megfelelően differenciálódtak a hallgatók (később olvasók) életkori érzékenységéhez igazodva. Terjedelmük is rövidült, az altatáshoz mesélt történetek szereplői szinte elfértek az ágy körül, hovatovább – a középosztályi nevelési kultúrákban – maga a mesehallgató gyerek, gyerekek váltak a történetek, történetkék hőseivé. Magukra, aznapi életükre ismerhettek. Ha a mesemondó jókedvében, jó humorral csavart is a történeten, akkor a mese csodája még inkább bekövetkezett.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy más mesemondók úgy gondolták: ezeknek a családi történeteknek „tanulságosnak” kell lenniük, hiszen a „rossz gyerekek” tanításra szorulnak. Nemcsak a hírhedt Struwel Péter volt ilyen mesefigura, akinek „bűnhődéseivel” merő jó szándékból riogatták nevelőik az általuk tévelygőnek vélt ifjoncokat. (Struwel Péter XIX. századi német tanmese hőse volt, a „rossz gyerek” mintaképe, aki csínyeiért kegyetlenül meglakol.)

A múlt század hetvenes éveinek mesetermése – bizony megszámoltam egy esztendőben – azonos arányban szólt a falánk kisfiúról, kisleányról, akit aztán görcsök bántanak, és az étvágytalan soványkákról, akik szinte elfogytak, elhervadtak finnyásságuk miatt. S az irodalombarátok még örültek is, hogy e mesehősök nem végezték olyan kegyetlen halállal, mint a Struwel-család bűnbeesett csemetéi.

Aztán jött a fordulat. A modern pedagógiával megváltozott a gyerekkép is. E mesehősök a legkisebb királyfiak és királylányok méltó utódai voltak: jók, ügyesek, bátrak, tettrekészek, kíváncsiak stb. S nem „pedagógiai megfontolásból”, hanem az irodalom, a mese legfontosabb szabályaihoz igazodva.

Irodalomtörténeti tény, hogy érdekes próbálkozások után a pedagógiára, óvodára, iskolára, családra is nagy befolyást gyakorló műfaji forradalom volt a hatvanas évektől a Janikovszky-Réber páros világszerte népszerű könyvsorozata – hogy csak a Ha én felnőtt volnék vagy a Kire ütött ez a gyerek? című köteteket említsem. Az irodalmi érdekesség az, hogy e művekkel egyben új gyermekirodalmi műfaj született: a gyerekmonológ. Nem kalandos cselekményszál, hanem a „főhős” szándékai és cselekedetei, gondolatai, vágyai és aggodalmai fűzték össze a „történetet”. Jó volt követni a nyelvileg is jóindulatúan ironikus mondatokat.

Én ezúttal Mikola Péter könyveiről írok igazolván azt, hogy ez a korszerű gyerekkép él tovább, jelenik meg könyveiben.

Szóba kell hoznom még egy hagyományt: a testvérpár „kettős szereposztását” a gyermekirodalom világában. S ne is feltétlenül a híres kettősre, a Két Lottira tessék gondolni. Hirtelen a magyar hagyományból Marék Veronika Annipannija és jóformán emberi társsá vált Boribonja jut eszembe, vagy Petrolay Margit Andrisa és Katicája Különös dolgok című könyvében. Mikola Zorkája és Bercije utódai e mesehősöknek. Azzal a különbséggel, hogy Boribon mégiscsak egy játékmackó (nem emberi tesó), Andris és Katica pedig minden mesében a varázsecsettel – a valóság határait átlépve – „utazik” mesebeli tájakra, vesz részt kalandokban, találkozásokban. Zorka és Berci viszont hús-vér testvérek. Zorka életkorát pontosan tudjuk, hiszen a trilógia (a harmadik kötet készülőfélben) első kötetében (Világszépítés) éppen az 5. születésnap áll a történet fókuszában.

Történet? A testvérek kalandjai abban is különböznek, hogy nem is igazán nevezném történeteknek őket (bár a második kötet – Bátorságpróba – egybefüggő utolsó részei mégiscsak indiánkalandok a valóság és képzelet határvidékén), hanem „közérzetfényképnek”. Egyszerűbben fogalmazva: novelláknak. Valóságos, mondhatni realista jelenetek egy alapjában véve biztonságban élő, mondjuk: modern – már-már posztmodern – középosztálybeli családról. Ahol apát lehet „mókamesternek” nevezni, anyának a „jószívűsége” a legfontosabb vonása. A gyerekek pedig – expressis verbis –„boldogok”. A szerző ezúttal nem a hazai valóság olykor dickensi mélységű bugyraiba vezeti hőseit, bár találkoznak az utcán hajléktalannal, s a piacon ők késztetik mosolyra a komor savanyúságárust. Szembesülnek a betegséggel, sőt az elmúlással is – egy halottak napi temetőlátogatáson. Az emlegetett indiános kiránduláson az éjszaka sötétjének legyőzése is próbára teszi őket, s egy lopással összefüggő esemény is lezajlik. (A készülő kötet kulcsfigurája egy „lusta gyerek” lesz. A novella középpontjában a modern magyar gyerekirodalom – Hárs, Csukás, Tarbay és mások – hagyományainak megfelelően nem a „nevelő szándékú kritikai össztűz” áll, hanem ironikus csavarral pozitív fordulatot vesz a „hős” sorsa.)

A novellák az eszmélő gyerek világának kérdéseire keresik a választ. A szerző eltökélten hisz abban, hogy Zorka és Berci „mintacsaládja” és „mintabeszélgetései” valóban mintául szolgálnak a mesehallgató gyerekek számára, vagy éppen a kezdő olvasóknak. Nevelési szándék? Didaxis? Legfeljebb úgy, hogy „fiamnak mondom, menyem is értse”. A mesélő szülők, óvodapedagógusok éljék át: így is lehet kommunikálni a gyerekekkel – róluk. Vagy a születés misztériumáról, vagy a dédszülők múltba homályosuló fényképeiről, barátságról, a „majdani” esküvőről, a kert ágyásairól, titkainkról. S bizonyára a mesehallgató, meseolvasó gyerekekben is felerősödik a vágy: ilyen családban lenne jó élni. (Ahol bekapcsolható „haragszelídítő” és „szidásgátló” billentyű is kerülhet a kezük közé, ahol „gyógyító puszi” derítheti fel a beteget.)

Ennyit a Mikola-novellák tartalmi újdonságairól, valóban „világszépítő” jeleneteiről.

Ám ha a Janikovszky-írások a tartalmi „innováció” mellett műfajilag is új színt hoztak a gyermekirodalomba – ti. a mese helyébe lépő monológot – akkor Mikola is új műfajjal kísérletezik. Hiszen a karakterek, a problémák, a kérdések alapvető megjelenési formája a párbeszéd. A dialógus. Van olyan fejezet, ahol minden sor gondolatjellel kezdődik: a tartalom a szereplők kérdései-válaszai alapján bontakozik ki. Érdemes tapasztalatokat szerezni arról, miképp „mesélődnek” ezek a párbeszédek – akár az óvodai csendes pihenő meghitt nyugalmában, akár este a családban. Biztosan új „mesemondói” képességeket hív elő a gyerekekhez forduló felnőttekben.

Alighanem őket is párbeszédre szoktatja.

Ezért is ajánlom Mikola Péter könyveit: a Móra Könyvkiadó kiadásában megjelent Világszépítést és a Bátorságpróbát, s érdeklődéssel várom a trilógia záró darabját.