Repülő egyetem ukrán diákokkal

Trencsényi Balázs írása a CEU projektjéről

…a CEU-n az elmúlt évtizedben sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne nem hagyományos eszközökkel újra létrehozni ezt a kapcsolatot az akadémikusok és a társadalom között.

Kevesen tudják, hogy a „repülő egyetem” fogalmat és intézményt a cári Oroszország, a birodalom elnyomatásban élő értelmisége „szabadalmazta”. A fiatal Janusz Korczak is e keretek közt alapozta meg elkötelezettségét Varsóban.

Az alábbiakban bemutatott projekt nemcsak a CEU közelmúltbeli történetéhez kapcsolódik – amely arról szól, hogy egy autoriter rezsim elűzte –, hanem a modern tudományos életet alkotó három elem – a kutatás, az oktatás és a közéleti szerepvállalás ­– közötti növekvő feszültségről is. Az egyetemi autonómia, nem is beszélve a kutatásról, soha nem volt tökéletes, még „nyugaton” sem. De volt egyfajta ozmotikus kapcsolat az akadémikusok és a társadalom között, amely a második világháború utáni amerikai és nyugat-európai helyzetet jellemezte.
Bár ez a modell nyilvánvalóan kevésbé volt erős az államszocialista Kelet-Európában az 1970-es és 1980-as években, bizonyos elemei még mindig jelen voltak ezeknek az országoknak a fokozatosan kialakuló „második nyilvánosságában”. A „repülő egyetem” elnevezés is megjelent a demokratikus ellenzék kapcsolati, képzési és önképzési hálózatában.

Úgy tűnt, hogy 1989 megnyitotta a lehetőséget egy még rugalmasabb, az oktatást, a kutatást és a polgári szerepvállalást összekötő modell létrehozására. Bár az 1990-es évek elején a regionális intézmények igyekeztek ezt a modellt követni, már a kezdetektől fogva problémákkal szembesültek – például az oktatás piacosításával. E három elem között egyre nagyobb szakadék tátongott, és kapcsolatuk egyre problematikusabbá vált, különösen a régi és új autoriter rezsimépítési projektek (Szerbiától Magyarországig, Lengyelországig és Oroszországig) összefüggésében. Szembesülve ezekkel a kihívásokkal és megtapasztalva ezt a tekintélyelvű visszahatást, úgymond „a saját bőrünkön”, a CEU-n az elmúlt évtizedben sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne nem hagyományos eszközökkel újra létrehozni ezt a kapcsolatot az akadémikusok és a társadalom között. Úgy éreztük, hogy az egyik ilyen eszköz az lenne, ha olyan elkötelezett tudományos tevékenységeket indítanánk, amelyek hibrid eszközökkel összehoznák a kutatást, az oktatást és a felvilágosítást-tájékoztatást. Ezt magunk között mindig is hibrid oktatásnak neveztük hibrid rendszerek számára. Megvitattuk, hogyan lehetne bevonni a veszélyeztetett tudósokat, akiket kiszorítottak az állami rendszerből, de nem feltétlenül az országukból, és hogyan lehetne megakadályozni az agyelszívás felgyorsulását és egyfajta globális prekariátus kialakulását.

Őszintén szólva, 2022 februárja előtt nem gondoltunk Ukrajnára a projekt kapcsán. Amikor azonban kitört a háború, az első kérdés az volt, hogyan tudnánk támogatni a veszélyeztetett ukrán tudósokat és diákokat. Miközben megpróbáltunk egyéni támogatást nyújtani néhány olyan tudósnak, akiket személyesen ismertünk, hamar rájöttünk, hogy ez a diákokra csak korlátozottan hat.

A menekült ösztöndíjasoknak nyújtott egyéni támogatás fontos volt, de alááshatta az oktatási struktúrákat is, amelyek már így is nehezen tudták megtartani és elkötelezni a diákokat.

A CEU-n dolgozó vagy azzal kapcsolatban álló kollégák egy csoportjával elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit tehetnénk a diákok érdekében, hogy egy többrétegű párbeszéd keretében összekapcsoljuk őket az intézményeiken kívüli ukrán és nemzetközi tudósokkal. Az ötletek valahogy maguktól jöttek össze. Online tanár-diák kapcsolatot létesítettünk ukrán diákokkal. Így tartottuk az órákat. Olyan helyzet is előfordult, hogy a hallgató éppen az óvóhelyről jelentkezett be akkumulátorról feltöltött gépével, s így vett részt a tanításon.

Szeretnék megerősíteni egy gondolatot a júliusi nyári iskoláról, amelyet – személyes jelenléttel kiegészítve, teljessé téve a képzést ­– Budapesten szerveztünk. Mindannyiunk számára, akik ott voltunk a tanári oldalról, nemcsak pedagógiai, hanem fontos egzisztenciális élmény is volt. Határtalan érdeklődést és egy különleges pszichológiai helyzetet fedeztünk fel, amikor olyan emberek, akik nem harcolhatnak háborús helyzetben, olyasmit csinálnak, amivel segítik a hazájukat, és saját maguk számára értelmes szellemi és erkölcsi keretet teremtenek. Végtelen elkötelezettséget, érdeklődést és energiát fedeztünk fel.

Különleges helyzet volt, mert amikor elindítottuk a programot, traumatizált diákokkal készültünk foglalkozni. Azt a tanácsot kaptuk, hogy a traumatizált diákoknak hatalmas figyelemhiányuk van, nehéz őket tanítani, és nehezen tudnak koncentrálni. Mégis, amit mi kaptunk, az az ellenkezője volt. A legtöbb tanárunk azt mondta, hogy soha életében nem volt még ilyen élénk és intenzív beszélgetésük.

Úgy éreztük, hogy a kérdések, amelyekről vitatkoztak, valóban központi jelentőségűek. Olyan kérdésekről volt szó, amelyek az ukrán társadalom múltját, jelenét és jövőjét érintették, és ezek a kérdések újra és újra, különböző módokon előkerültek. Így kezdtek izgalmas módon összeolvadni a tudományos és az egzisztenciális szempontok.

Számunkra az is fontos, hogy ha a hivatalos vállalásainkon túlmutató dolgokba fektetjük az energiánkat, akkor erős visszajelzésnek kell lennie. És a visszajelzés valóban nagyon erős volt. Őszintén reméljük, hogy a szeptemberben csatlakozott új hallgatók közül néhányan továbbviszik ezt, a „régi gárda” néhány tagjával együtt. Ez nem egy hagyományos értelemben vett projekt. Azért működik, mert folyamatos a párbeszéd. A mi elképzelésünk olyan formája volt egy radikálisan demokratikus oktatási folyamatnak, amely a CEU legjobb hagyományait tükrözi. De még ezen túl is kísérletezünk különböző innovatív formákkal – például azzal, hogy az „idősebb” hallgatókat is bevonjuk a fiatalabb társaik oktatási folyamatába. Ez nem olyan, hogy vannak, akik szerveznek, a többiek pedig csak „fogadnak” – mindenki, beleértve a professzorokat is, egyszerre adó és vevő. Azt hiszem, ez talán a kísérletünk legfontosabb üzenete.

Az egész interakcióban feltűnő volt számomra az implicit hierarchia hiánya. Ahelyett, hogy a BA-hallgatók hallgatnának, a doktoranduszok pedig inkább prezentálnának, már a kezdetektől fogva világos volt, hogy az emberek kezdeményeztek, legyenek akár elsőévesek, akár nem elsőévesek. Feltették a számukra fontos kérdéseket, nem féltek kritikusan kapcsolódni még a Yale, New York vagy Berlin professzoraihoz sem.

Úgy éreztem, hogy ezek a viták sokszor izgalmas reakciókat váltottak ki a hallgatókból, mert néha már előre tudtak válaszokat adni bizonyos kérdésekre, de ebben a párbeszédes helyzetben nyilvánvalóvá vált számukra, hogy ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint amit a kiszámítható válaszok mondanának. Számunkra, tanárok számára ez lenyűgöző élmény volt, mert láttuk, hogy valami új keletkezik közvetlenül az osztályteremben.

Remélhetőleg több száz olyan diák lesz, aki végighaladt a programunkon, és hallatja majd a hangját, hogy milyen egyetemeket, kurzusokat és struktúrákat szeretne a mindannyiunk által remélt győztes béke után. Lehetőségük lesz arra, hogy hozzájáruljanak rombolás után az újjáépítéséhez.