Kovács Lajos: Szülő felügyelők

Megjelent a szerző Nyolcadikba járni áprilisi tréfa című novelláskötetében 1981-ben a Móra Kiadónál

Kovács Lajos tanárember volt, Dorog hű polgára, növendékei szerették, kísérte őket táborba, a Kincskereső folyóirat egykoron szervezte táborainak kedvelt szakvezetője volt, részese kecskeméti gyerekfesztiváloknak. A napokban – 68 évesen – elvitte a halál.

Hiteles, ironikus, önironikus novelláskötete a nyolcvanas évek iskolájának világát idézi meg. Emlékezésül álljon itt egy elbeszélés a kötetből! (Trencsényi László)

Eldőlt a kérdés: bár a nyolcadikosokkal általában már nem érdemes év végén semmit kezdeni, Baba néni nagyon remélte, hogy mi kivételek leszünk, s nem azzal tesszük nevezetessé utolsó együttlétünket, hogy elrettentő példával szolgálunk. Tehát megrendezzük az osztálykirándulást, ahogy eddig minden alkalommal történt. Amint hazavittük az üzenetet, kezdődtek a viták.

– Miért éppen az ország déli részére kell mennetek, mikor északon sokkal több a látnivaló? – kérdezte Pétertől az anyukája. Péternek fogalma nem volt, mit feleljen.

– Szerintem két nap alatt csak rohantok, és semmit sem láttok – vélte Jutka anyja, aki már sok kirándulást megszervezett életében, de még soha egyszer sem jött el velünk. – Menjetek három napra!

– Szerintem jobb lenne, ha nem pocsékolnátok el az osztálypénzeteket ilyen drága útra, inkább valami emlékezetes ballagási bankettet kellene csapni belőle – hadonászott Géza apja.

– Nekünk sajnos nem lesz ennyi pénzünk – mondták három-négy családban rövid számolgatás után.

– Én akkor is több zsebpénzt adok a gyereknek, ha megtiltják – hadakozott Baba nénivel más három-négy család.

Nem irigyeltük az osztályfőnököt. De ő türelmesen bánt mindenkivel, elvégre a szakmájához tartozik a türelem. Régen megszokta már, hogy a harminc-negyven gyerek és azok hatvan-hetven anyja-apja, százhúsz-százötven nagyanyjanagyapja állandóan és homlokegyenest ellentmondjanak egymásnak. Még szerencse, hogy osztályfőnök csak egy van, az pedig akkor is meg tud nyerni egy csatát, ha egész hadsereg akarja más belátásra téríteni. És azt el kell ismerni: Baba néni módszere eredményes, ravasz, ügyes módszer volt. Péterrel, a nagyokossal kezdte.

– Nagyon csodálkozom, Péterkém, hogy éppen te vagy ilyen feledékeny. Hol voltunk ötödikben?

 – A közvetlen környezetünkben, vagyis az ország közepén – szedte össze emlékeit az eminens.

– Hatodikban?

– Nyugati országrészben.

– Hetedikben?

 – Északon.

 – Akkor most hogy mehetnénk megint oda?

Péter még aznap este eljátszotta ugyanezt a türelemjátékot anyjával, s bár a családi összejövetelek nem olyan demokratikusak, mint az osztályfőnöki órák, végül is nyert.

– Mennyibe került egy kétnapos kirándulás tavaly? – kérdezte Jutkát Baba néni.

 – Majdnem háromszázba.

– Mennyire futotta az osztálypénztárból?

– Éppen elég volt, nem vittünk, csak zsebpénzt.

 – És ha három napra mennénk? – Jutka már nem is válaszolt, tudta, hogy estére otthon Baba néni követeként fog érvelni és győzni.

– Miért nem rendezünk vajon bankettet? – gondolkodott hangosan Baba néni Géza felé fordulva.

– Én, tanár néni kérem, tudom, hogy semmi értelme – mentegetőzött a barátom. – A fiúk majd délután négytől hétig állnak a sarokban, a lányok csak egymással táncolnak, és persze mindenki akkor akarja magát nagyon jól érezni, amikor elhangzik a záróra!

– Kitűnő megfigyelő vagy, Géza – intette le a folytatást az osztályfőnök. – Azt már hozzá sem teszem, hogy közben beszivárogna ide néhány nagy zsebű, nagymellényű kamasz, amiért a fiúk megsértődnének, a lányok pedig… no, de ezt hagyjuk. Röhögcsélés, fintorgás lett belőle.

 – A zsebpénz kérdésében pedig nem vagyok hajlandó engedni – folytatta a rendkívüli szülői értekezleten Baba néni a vitát a szüleinkkel.

 – Tavaly egy ötvenest engedélyeztünk. Mi történt? A fél osztály betartotta az utasítást, s ezek fájó szívvel látták, hogy egyesek százasokkal futkosnak bazártól bazárig, összevásárolnak minden ízléstelen szamárságot, ha állandóan fagylaltozni akarnak, pedig már hangjuk sincs a sok jégtől, és a világért sem takarítanának meg egyetlen fillért sem, hiszen a zsebpénz arra való, hogy elverjük. A szülők egy része helyeselte, mások morgolódtak. Baba néni nem zavartatta magát.

– Ebben a kérdésben hajthatatlan leszek. Akinél egy százasnál több pénzt találok, elkobzom, és csak itthon adom vissza.

– Kamatostul? – akart valaki szellemeskedni az apukák közül, de csak néhányan nevettek vele.

– Más bajom is van, s én ezért hívtam önöket egybe – folytatta az osztályfőnök szemrebbenés nélkül. – Nyolcadik év végén kirándulást szervezni nem kis vállalkozás. Sajnos, ilyenkor már mindig akad olyan erős gyerek, aki úgy gondolja, hogy kötelességünk elvinni őt, sőt az kötelességünk, hogy elviseljük a szeszélyeit; szemtelenségeit. Évek óta mindig gondot okoznak nekünk az ilyen tanulók. Megint zúgolódás, hangzavar követte a hosszú mondatot. Baba néni türelemmel kivárta a csendet, hogy aztán a fő kérdést a szüleink mellének szegezhesse:

 – A harminc gyerekhez három felnőtt kísérőnek kell tartoznia. Mivel néhányan a testvérüket is elhozzák, leszünk harmincöten. Én mégis úgy látom, ha két vállalkozó apuka vagy anyuka velünk jönne, nagyon jól sikerülhetne a kirándulás. Két okom van ilyet kérni: egyrészt szeretném, ha látnák, milyenek ezek a gyerekek együtt az iskolán kívül. Másrészt pedig a gyerekek jobban megértenék egy kirándulás lényegét, ha a szülők segítségét is megkapnánk a megvalósításhoz.

Most aztán hosszú zúgás, tanakodás következett. Az első szülő, aki szólásra jelentkezett, nem is kertelt.

– Az én fiam a legrosszabbak közül való. Én bizony örülök, ha nincs otthon. Nem akarok én még utazgatás közben is pofozkodni.

Nagy nevetés követte az őszinte, de nem valami kedvező választ.

Valaki így folytatta:

– Nekünk, kérem, ez a szabadságunkba kerül, márpedig csak menjenek a szabad idejükben a tanárok a gyerekekkel. Én azért nem áldozok fel három értékes napot.

– Én elmennék – óvatoskodott valaki más –, de hát nem értek én a gyerekekhez, meg a más gyerekére úgyse merek rászólni. A múltkor is, kérem, mikor az utcán szóltam valamelyik büdös kölkének, hogy letöröm a derekát, ha még egyszer az én járdámon fociznak, ha azt hallották volna, amit vissza mertek ezek beszélni, kérem tisztelettel, hát ha el nem szaladnak, én becsukatom magam a börtönbe, úgy elláttam volna a bajukat.

– Bizony…

– Ugyan, kérem!

– Van ilyen!

– Nem jellemző – röpködtek a vitázó megjegyzések.

Végre valaki vállalkozott.

– Én abban az időben éppen ráérek – állt fel Jutka anyja, aki eddig csak szervezett –, úgyis régen készülök már ilyesmire. Tessék csak nyugodtan rám bízni a lányokat, ellátom én a bajukat, ha arról lesz szó, nem vagyok szívbajos!

Baba néni köszönömfélét rebegett, mert közben azon gondolkodott, hogy ilyesmit kért-e ő az előbb. De nem maradt ideje a morfondírozásra. Karcsi szigorú apja felpattant.

– Látom, sokan csak a saját előnyüket nézik. Hát én feláldozom a szabadságomat. Mert szerintem elég lesz oda a szigorú férfiszó, aztán rendet lehet tartani. Mert én úgy gondolom, az iskolában néha azért nincs rend, mert olyan kevés a tanárember. Ugyebár.

Baba néni már egészen lehervadt. Hát ennyire félre lehet érteni egy kérést? Szerette volna azt mondani, hogy ő nem rendőröket és mumusokat akart segítségül hívni, csak néhány olyan szülőt, akikre majd lehet számítani, ha ezt a harminc gyereket kísérik, meg magyarázni kell nekik, vagy ha valamiről meg kell őket győzni. De emberi hangon ám!

Több jelentkező nem lévén, mégis kénytelen volt megköszönni a két kedves szülőnek a vállalkozást, s ígérte, hogy hamarosan összejönnek a részletes program megbeszélésére. Májusban már minden el volt rendezve. Baba néni kész forgatókönyvet terjesztett a két szülő elé. Azok figyelmesen elolvasták, aztán Karcsi bácsi bólogatott.

 – Én, ugye, nem nagyon értek az ilyesmihez, meg hát a szervezést rábíznám az iskolára. Csak tessék szólni, mit csináljak, a többi úgyis a tanárnő dolga. Baba néninek azonban ennél több kellett volna.

– Kedves Rónai bácsi, én azt szeretném, ha ebben úgy is segítene, hogy ötleteket adna, mit hogyan csináljunk. Vagy ha van valami más javaslata, csak mondja meg bátran. Én sem vagyok mindentudó.

De Karcsi bácsi csak rázta a fejét.

– A tanárok biztosan jobban ismerik már az ilyesmit. A rendet, azt csak tessék rám bízni. A többit meg majd tessék mondani.

Baba néni azonban nem ért rá keseregni, mert Jutka néni annál gyorsabban talált kifogásolnivalót.

– Én úgy látom, hogy sok a várlátogatás. Ez persze nem hiba, ugye, de hát ezek szerintem gyerekek, akik szórakozni akarnak, és azért azt is be lehetne tervezni, hogy hol és mikor fagylaltozzunk egy félórácskát, meg talán strandolni is kellene, vagy mondjuk ebbe a barlangba én el se mennék, tavaly mondták a lányok, hogy a fiúk csak ijesztgették őket a sötétben, a lényeget meg úgysem nézték.

Baba néni a fejét vakarta.

– És a barlang helyett mit javasolna?

 – Emléktárgyvásárlást.

Az osztályfőnök haja ilyenkor mindig égnek mered.

 – Nem lenne jobb, ha csak egy képeslappal emlékeztetnék szüleiket a gyerekek erre a szép útra?

 – A szülők, tetszik tudni, hogy van ez, nagyon elvárják ám, hogy kapjanak valamit, mikor a gyerekek hazaérnek a hosszú útról – magyarázott lelkesen Jutka néni.

– Meg az úgy illik. Csak igenis gondoljanak ránk, úgyis elég hálátlanok. És én például nagyon tudnék örülni innen délről egy olyan kis különleges üvegnek, amit csak itt árulnak, mert gyűjtöm az ilyesmiket… Szóval kell időt hagyni a vásárlásra!

 – Jó – bólintott megadóan Baba néni, s valami áthidaló megoldást javasolt. – A barlanglátogatás majd egy félórával rövidebb lesz, és akkor vásárolhatunk.

– Na, tetszik látni, meg tudunk mi egyezni mindenben – örvendezett Jutka néni, s átírta a forgatókönyvet.

– A fürdést pedig feltétlenül be kell iktatni! – kardoskodott tovább.

– De lehet, hogy az idő nem kedvez hozzá – próbált védekezni Baba néni. – Eshet az eső.

– Esőben várost sem lehet nézni. Majd fedett uszodába megyünk.

 – Nem, a strandra nem jut idő – állt a sarkára az osztályfőnök. – Egy kiránduláson, ami ilyen rövid, szerintem nem szabad olyasmivel tölteni az időt, amit otthon is megcsinálhatnánk.

Jutka néni érezhetően megsértődött, de nem szólt semmit. Egy fél délután megegyeztek a kétnapos programban. Mikor aztán útnak indultunk volna, kiderült, hogy a nyolcadikkal tényleg nagyon nehéz év végén valamit kezdeni. Egy fiú nem jött el, mert nem vették fel oda, ahová jelentkezett. Így akarta megbosszulni. Viszont egy lány elhozta a kisebbik testvérét, hiszen van hely bőven a buszon. Egyesek kis csomaggal érkeztek, mások hatalmas bőrönddel. Az anyukák némelyike olyan könnyezéssel búcsúzott tőlünk, mintha a Holdba készültünk volna. Még el sem indult a busz, már a fél osztály evett. Egy óra múlva a rosszullét kerülgette a legmohóbbakat. Miattuk máris csúszott a műsor.

Azonnal kiderült, hogy a százforintos határt senki sem vette komolyan, Baba néni elkezdte könyörtelenül a begyűjtést, ám olyan lassan haladtak Karcsi bácsival, hogy a busz végén, Jutka néni tanácsára többen titkos rekeszekbe rejtették feleslegeiket.

Ha aztán Géza elkiáltotta magát, hogy: – Tessék a mozgó buszban leülni, ne mászkáljunk annyit, mint egy futóbolond! – akkor Jutka néni egy percen belül odahívott maga mellé két-három gyereket, s valami halaszthatatlan dologról kezdett velük beszélni:

 – Igaz, hogy nálatok albérlők is laknak?

vagy:

– Az anyukád még mindig abban a vacak boltban dolgozik? Miért nem mondja meg a véleményét a feletteseinek?

Csupa nagyon fontos dolog! És Jutka néni olyan tájékozott volt az osztály gondjairól, mintha mindenki rokona lett volna.

Már félúton hangosan megkérdezte:

– Ugye, gyerekek, meg kellene állni egy élelmiszerbolt előtt, egy kis édesség nem ártana senkinek? Természetesen harsány helyesléssel találkozott az ötlete. Baba néni kényszeredetten bólintott, a sofőr egykedvűen leparkolt.

– De azt megmondom, hogy aki tíz perc múlva nem lesz itt, azt a fülénél fogva hozom a helyére – fenyegetőzött Karcsi bácsi.

A fiúk a legközelebbi boltba mertek csak beosonni, s rohantak vissza, ahogy a tüdejük bírta. Ám Jutka néni rögtön belátta, hogy nem a legjobb üzlet előtt parkolunk, s kissé távolabb is körülnéztek, hátha arrafelé nagyobb a választék nápolyiban és savanyú cukorkában.

Jutka nénit mégsem lehet a fülénél fogva visszahozni! A fiúk unatkoztak a buszban, a lányok komótosan körbejárták a főutcát, dugipénzüket máris alaposan szétszórták.

Ám alig indultunk tovább, azonnal kiderült, hogy mindent meggondoltunk, csak egyet nem. S ez egy út menti, árva autócsárda láttán a lányoknak eszükbe jutott.

– Menjünk vécére!

Ráadásul, amíg a gyerekek elvégzik dolgukat, javasolta Jutka néni az osztályfőnöknek és a sofőrnek, ők megkávézhatnának. Ilyen meghívást pedig elutasítani nem lehet.

A fiúk, félve, hogy a fülüket a zsebükbe teszi Karcsi bácsi, hamar végeztek. A leleményesebb lányok viszont felfedezték, hogy itt fagyizni lehet, sőt azt is pontosan tudták, hogy a buszon viszont nem lehet, tehát újabb félórát késtünk.

Mire a városba értünk, már rohannunk kellett ebédelni. S amíg Baba néni a számlázással volt elfoglalva, Jutka néni néhány leánykával ismételten eltűnt, nem is jöttek meg, csak egy óra múlva, viszont mindenkin egy cuki kis trikó feszült, nagyon édes és olcsó darab, a bolondnak is megéri, de a többiek irigykedjenek, mert nincs több a piacon, ezek voltak az utolsók.

– Miből vettétek? – fogott gyanút Baba néni, de Jutka néni elterelő manőverbe kezdett.

– Azt hiszem, mennünk kell; mert a múzeum már csak két órán át tart nyitva.

A múzeum bejáratánál rögtön képeslapvásárlásba kezdtünk. Karcsi bácsi ugyan ijesztgetett megint bennünket, de most már mi sem vettük egészen komolyan a forgatókönyvet. Nem is értünk a kiállítás végére, zárórát kiáltoztak utánunk.

Akkor fölbuszoztunk a hegyre, és a tévétorony tetejéről gyönyörködtünk a felhősödő panorámában. S bár előre megegyeztünk, hogy csak körülnézünk, s már megyünk is, nem tudtunk ellenállni a pazar fotelek csábításának, szalmaszállal üdítőt ittunk, tetszett, hogy olyan drága minden, mint milyen elegáns. Nagyon nehezen értünk vissza a buszhoz.

A vacsora után már kezdődtek a pénzügyi tárgyalások, mert néhányan rosszul gazdálkodtak, s tartalékjaik kimerülőben voltak. Baba néni úgy gondolta, hogy túl korán keltünk, tehát jó lenne, ha mielőbb kipihennénk fáradalmainkat, ám Jutka néni nagyon csodálkozott:

– Egy kirándulás csak egyszer van, igazán kibírják már ezek a nagy szamarak, hogy megnézzék a tévében a folytatást. – És ettől nagyon népszerű lett megint.

– Nincs itt tévé – ijedezett Baba néni.

– A társalgóban van – nyugtatta meg Jutka, aki éppen olyan határozott fellépésű, mint az édesanyja. – Én már kinyomoztam.

– De a hét végén otthon is megnézhetitek délelőtt az ismétlést – próbálkozott idegesen az osztályfőnök.

– Tudja, kedves tanárnő, hogy az nem ugyanaz – hajolt bizalmasan Baba nénihez a kedves anyuka. – Elvégre azzal dicsekedni lehet, hogy mi a kirándulás közben még tévét is néztünk. Ismerjük mi a gyerekeket – kacsintott hozzá, mintha Baba néni pontosan ugyanúgy gondolkodna.

Mi tagadás, becsülettel végigásítoztuk a történetet. A lányok pedig még ezzel sem akartak megelégedni, azt az őrültséget találták ki, hogy nézzük meg a fényesen kivilágított várost, van-e olyan szép, mint a miénk otthon. De ezt már az osztályfőnök nem tűrte el. Ágyba parancsolta a durcás osztályt.

 – Tényleg nem érdemes kirándulni menni, az ember csak szaladgál, aztán ami érdekli, azt meg se nézheti – dünnyögött Erzsi álmosan.

Mikor elcsendesedtünk, jól hallottuk, hogy a másik szobából a lányok átvihogtak, átpufogtak a párnadobálással, sőt énekelgettek, mi pedig nagyon szívesen kártyáztunk volna egyet, de Karcsi bácsi jelenlétében említeni se mertük.

Reggel megint sokáig kellett várni a lányokra. Nehezen ébredtek, Baba néni szeme alatt karikázni látszott a sok elvesztegetett idő, csak Jutka néni volt eleven, friss, mintha nem is egy szobában lakott volna a társasággal. Rögtön bejelentette, hogy mivel kissé megkéstünk, ő azt javasolja, ne menjünk el abba a közeli várba, amit terveztünk, várat már úgyis láttunk tavaly eleget, inkább nézzük meg a sétálóutcát, ott rengeteg bolt van, és műemlék jellegű házat is látott, azt meg lehet csodálni. Baba néni ugyan azt mondta, hogy előbb egy templomot feltétlenül látnunk kell, de Jutka néni szerint az is arrafelé van valahol, majd átruccanunk.

A sétálóutcát megtaláltuk, vásároltunk ész nélkül, egy műemlék jellegű házat is láttunk, de semmi különlegeset nem fedeztünk fel rajta, viszont a templomról kiderült, hogy mégsem arrafelé építették, ezért visszaballagtunk a buszhoz, sokáig kerestük a sofőrt, és a műemlékre már alig maradt pár percünk.

– Gyönyörű idő van – sóhajtott a teraszon ebédelve Jutka néni. – Igazi kánikula. Az ember legszívesebben csak víz mellett hűsölne.

Erre még Karcsi bácsi is felkapta a fejét. Baba nénivel egyszerre értették meg, hogy a mai nap sorsa végleg eldőlt.

– Menjünk strandra! – kezdték kórusban kérni előbb Jutka néni körül, aztán mindig nagyobb sugarú körben.

– Hiszen megbeszéltük, hogy nem megyünk uszodába! – kiáltott Karcsi bácsi, hogy segítsen az osztályfőnökön.

– Nem is hoztunk fürdőruhát! – érvelt még hangosabban Baba néni.

– Az nem gond – legyintett Jutka néni. – Hiszen van kölcsönző. De én például a biztonság kedvéért hoztam kettőt, bizonyára jó a méret a kedves osztályfőnöknek.

És Jutka néni, ki tudja már hányadszor, nyert. Diadalüvöltéssel buszoztunk a strandig, ahol már Karcsi bácsi szerepe következett.

– Senki nem mehet az engedélyem nélkül a vízbe! – kezdte a házirendet. – Csak egy körzetben bóklászhattok. Négykor mindenki elindul átöltözni, hogy még időben hazaindulhassunk. Fél ötkor indulás. Aki lemarad, jöhet vonattal.

Tíz percen belül mindenki elveszett, akinek elég bátorsága volt hozzá. A stréberek és a gyávák ugyan néhányan ott sültek vörösre a felnőttek körül, de a többséget nem lehetett négykor megtalálni. Fél ötig csak hatan jöttek össze a busznál. A hangosbemondóval kellett összekiabálni a csoportot.

Baba néni fehér volt az idegességtől, mert állandóan azokat kereste tekintetével, akikről tudta, hogy az úszás nem az erősségük. Ketten nem tudták kifizetni a kölcsönnadrágot, azokat úgy kellett kiváltani. Gizi levelezőpartnereket gyűjtögetett a medence körül, egész úton hazafelé ezeket osztogatta a buszban. Karcsi bácsi addig szaladgált a hatalmas strand területén utánunk, amíg teljesen eltévedt. Jutka néni pedig azokat ápolgatta, akik vigyázatlanul zászló-pirosra égtek.

– Ha nem ragaszkodnánk a főúthoz, hanem néhány bekötőúttal levágnánk a kanyarokat, akkor behozhatnánk a lemaradást – fordult a türelmes sofőrhöz, akit nem nagyon érdekelt, hogy mikor és merre megyünk haza.

– A kijelölt úton megyünk és punktum – jelentette ki nyersen Baba néni, s ez megint rosszul esett Jutka néninek.

– Látod? – suttogta foghegyről a lányának a félig sötét buszban –, ezt kapja az ember, amiért feláldoztam a szabadidőmet, és idegeskedtem veletek két napig. De megnézhetitek, mikor megyek én még egyszer gyerekekkel meg pedagógusokkal valahova.

Már tizenegy felé járt éjjel az idő, mire megláthattuk volna városunk fényeit. De a csoport egyik része aludt, a kisebbek kimerülten nyafogtak, a gyorsnapozók pedig lázasan vacogtak a leégett bőrükben.

– Persze, ha a program nem jó, sajnos így jár az ember – keltegette Karcsi bácsit Jutka néni ingerülten. – Ilyen későn hazacsámborogni! Kíváncsi vagyok, mit mondanak a szülők!

No, azok nagyon türelmetlenül toporogtak már az iskola előtt.

Mindig így volt ez eddig is, de ilyen idegesek még sosem voltak. Baba néni nem győzte a kifogásokat keresni, s ha eddig nem bánta meg, hogy a nyolcadik a-sok osztályfőnöke volt, most alighanem elgondolkodott rajta, nem kellene-e pihennie egy évet, mielőtt új osztályt kezdene patronálni.

Udvariasan megköszönte a két felügyelő szülőnek a segítségét, aztán fáradtan kullogni kezdett mögöttünk hazafelé. S a sarkon még hallotta, amint a fiúk háborogtak:

– Bezzeg nekünk most sem volt szabad semmit csinálnunk, mert a legmérgesebb felügyelőt kaptuk!

És a másik oldalon a lányok nyafogtak:

– A pénzünket is elvették, aztán még egy rendes várat sem láttunk útközben!

De Baba néninek talán eszébe jutott ez az egész nagy melák társaság, és ha egy kicsit igazságos akart lenni velünk, akkor még talán visszaemlékezett a többi, jobban sikerült kirándulásra, meg arra, hogy azért ettől az évtől mégsem kellett volna sokkal többet várnia, mint a többitől, mert így is éppen elég mozgalmas és eredményes és emlékezetes és NYOLCADIKOS év marad. Mert úgyis csak az marad meg belőle, amit az ember sohasem akar elfelejteni. Történet pedig mindenkiről marad, csak rá kell nézni néha a tablónkra, hogy megelevenedjünk egymás számára.

És akkor már az sem fog senki eszébe jutni, amit szerencsére Baba néni sem hallhatott, mert elalvás előtt jegyezte meg Karcsi bácsi:

– Hiába no, a szigorú férfiszó nélkül nem lehet köztetek rendet tartani. Csak az ilyen Jutka néni-félék ne lazítanák a fegyelmet!

És Jutka néninek is valami ilyesmi járt a fejében, mikor lányához fordulva ezt ásította:

– Nem lett volna rossz ez a kirándulás, csak ez a Karcsi bácsi fékezte volna magát némileg. Ha ott nem vagyok veletek, vigyázzmenetben közlekedhettetek volna városszerte.

Jutka pedig nem merte kimondani azt, amit már az első este gondolt az egész útról, mert azt talán egyedül Baba nénivel lehetett volna megbeszélni:

„Miért nem tudhattunk mi már jó előre a programról? Hátha nem lett volna annyi buta ötletünk útközben?”

De hát Jutka ezt csak nekem merte másnap elmondani, és én sajnos még nem vagyok tanár, hogy őszintén igazat adhassak neki.