Tanárportré

Trencsényi Borbála recenziója

Illés Klára: Milliók közül egyetlen 1. Tényregény lábjegyzetetekkel. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2024. 211 p

A festőknek, zeneszerzőknek, íróknak, kódexmásolóknak, a híd-és katedrálisépítőknek vagy akár évszázados fák ültetőinek alkotásai megmaradnak a késő utókor számára. Ma már a „pillanat művészei”, az előadóművészek tehetségét (nemcsak a legkiválóbbakét) is képesek megőrizni CD- és bakelitlemezek, filmek, videofelvételek.

A tanárok emlékezetét, kiknek legjobbjai szintén egyedit alkottak, semmi és senki máshoz nem hasonlítható műremeket, múzeumban megcsodálható tárgy nem őrzi. Legfeljebb egy-két nemzedéknyi diákemlékezet. A publikáló tanárok persze kivételt képeznek, de a pedagógusok többségének minden tehetsége, ereje, képzeletének és személyiségének gazdagsága a tanítványaival való együttlétben vált alkotássá, ne sajnáljuk a szót: művészetté.

Illés Klára egykori magyartanárának, Bohus Magdának az alakját próbálja megragadni, láthatóvá, megőrizhetővé tenni Milliók közül egyetlen 1 című tényregényében.

A tanáregyéniség hatása, lenyomata ott van a szerző – a tanítvány – szerény és határozott egyéniségében, autonóm moráljában. Akiknek Illés Klárival, az egykori népművelővel volt alakalma találkozni a 1970-es 80-asévek pezsdülő közművelődési színterein – mint nekem is a diákszínjátszó-fesztiválokon –, a könyvet kézbe véve egy pillanatra úgy érzik, a könyv címlapjáról mintha Klári nyílt és tiszta arca pillantana az olvasóra. De a hatás, a hasonlóság nyilván mélyebb annál, mint amikor egy rajongó kamaszlány tanára kézírását vagy öltözködését utánozza. Illés Klára személyiségétől távol áll mindenféle bálványozás. És a Tanárnő sem azok közé tartozott, akik a diákok rajongására áhítoztak. Ebben a tanár–diák kapcsolatban valami belsőbb „tanulásról” lehet szó: Klára a gondolkodás mélységét, pontosságát, igényességét, a hivatás alázatát, a személyiség póztalanságát, őszinte magavállalását tanulhatta „Magdi nénitől”. Persze nyilván nemcsak tőle, hanem a szüleitől, akiknek életét, egyéniségét másik könyvéből – a Megtartó erő. Egy parasztcsalád vége című nagyszerű könyvéből – ismerhettük meg három évvel ezelőtt. A dokumentumokból rekonstruált családtörténet az egykori szociográfiákhoz méltóan robbant be az irodalom túlságosan „értelmiség-központú” témavilágába a Tények és tanúk sorozatban.

A Milliók közül egyetlen 1 nem hoz az előző könyvhöz képest ekkora revelációt, de talán megnyithat egy könyvsorozatot, mely dokumentumok, levelek, más írásos hagyatékelemek és interjúk, saját emlékek alapján segít maradandóvá tenni egy tanáregyéniséget.

Különös értéke a könyvnek, hogy emlékállítás közben a szerző nem mitizál, nem enged egy percre sem az anekdotikus sémáknak, a „jófej tanár” vándormotívumainak. A tényregény fájdalmas szépségét az adja, hogy Illés Klára „portréja” nemcsak az alkotó ember fénykoráról szól, hanem hősének teljes életéről. A pusztulás idejének leírása keretezi a szép, okos, tehetséges ember életének felidézését. A könyv első mondata (a gyönyörű lírai mottó után): „A végén kell elkezdődnie”. Az idősek otthonában, ahol 85 évesen az „egykor tündöklő emlékezet”-ből, a „gondosan megformált mondatok”-ból, az egykori nagy műveltségből a leépült agyban (a szerző le meri írni a kínos szót: „demens”) alig maradt már valami. Illés Klári nem romantizál. A hűségét sem, amivel (teendőiből magát olykor-olykor kiszakítva) meglátogatja Bohus Magdát. Szellemi kapcsolat helyett csak az „együtt üldögélés” maradt és „szeretetünk foszlányai”.

Utóbbi kifejezés is érzékelteti talán a szerző stílusának pontosságát, őszinteségét, érzékenységét. Megvallom, ebben a dokumentumregényben a dokumentumok nem mindig voltak számomra annyira érdekesek, mint a szerzői szövegek. Számomra ez a – pontosságában, adekvátságában élvezetes – stílus teszi érdekessé, érzékletessé a tanárnő élettörténetét. (Talán azért nem tettek rám olyan erős hatást a dokumentumrészletek, mint a Parasztcsalád végé-ben idézett levelek, naplórészletek és más dokumentumok, mert – tanárként és majdnem nemzedéktársként – nem okoztak revelációt a tanári élet számomra is ismerős dokumentumai…?)

Fontos értéke a megrajzolt portrénak, hogy történelmi háttérben jelenik meg: a tehetséges vidéki lány bontakozása a háború utáni években, a tanárként még a 70-es években is érzékelt ideológiai elvárások nyomása, majd a rendszerváltás utáni „levegősebb” korszak.

A fiatal tanárnő 1956-os naplójának teljes (vagy majdnem teljes) terjedelemben való közlése viszont kissé fárasztó volt számomra, annak ellenére – vagy épp azért?! –, mert az én életemnek is emlékezetes részei voltak az október 23-tól november közepéig tartó történések. Tényszerű – politikai elfogultságtól mentes! – rögzítésük nem hozott számomra szellemi vagy érzelmi izgalmat. (Talán függelékként közölve kevésbé törte volna meg a regénykompozíció lendületét.)

A dokumentumok közül nekem a diákok humoros írásai voltak a legérdekesebbek. Igazában ezekből a – nemegyszer kedvesen ironikus, parodisztikus és nagyon szellemes – szövegekből éreztem hogy ez a „Magdi néni” remek tanár volt. Hogy a gyerekek – bár néha megmosolyogták a szakmai lelkesedését – valóban tisztelik és szeretik tanárukat. És bíznak benne, hiszen őszinték és fesztelenek lehetnek vele.

Bohus Magda iskolái nem elitgimnáziumok voltak: Fáy Gimnázium a Ferencvárosban (amiből később gépipari technikum és szakmunkásképző lett), Teleki Blanka Szakközépiskola… Innen került a bölcsészkarra, lett kiváló népművelő (vagy ahogy ma „elegánsabban” nevezik: kulturális menedzser), művelődésiház-igazgató Budapesten az egykori csatkai gyerek, a „takarítónő lánya”, Illés Klára.

A Bohus tanárnőről szóló könyv címe Kosztolányi Dezső Halotti beszédének parafrázisa: Millók közül egyetlen 1. Bohus Magda nem volt sztártanár, sem politikai hős, „nem volt nagy” – de azt hiszem: „kiváló”. Kinek ars poeticája (egyik feljegyzése szerint) így szólt:

Molière ürügyén kimondom, amit az életről gondolok. Műelemzés? Asszociáció? Feltételezem, ha engem érdekel, amit bogozgatunk, nekik se lehet érdektelen. Rá kell vennem őket, hogy velem tartsanak. […] Elengedés, felszabadultság, reagálókészség az osztály hangulatára, megfogalmazott kérdéseikre gyorsan és őszintén válaszolni, kitalálni és kimondani meg nem fogalmazott kérdéseiket is. Létrejött az áramkör.

Illés Klári a tanárnő hatásának titkát kutatva valószínűsíti: „évtizedek tudása és a tanítványokra figyelő pillanatnyi ihlet együttese”.

 A könyvben közölt egyik tréfás diákjellemzés így szól: „A magyardolgozat írásának izgalommal teli perceit éljük. Már mindenkit megszállt az ihlet, vadul körmöl az osztály… Szerencsére Bohus nem bánja, ha diákjai felrúgják a fogalmazás általánosan beléjük vert íratlan szabályait, nála az sem bűn, ha nem kötnek masnit az iromány végére.”

Hát talán a recenzensnek is megengedhető a masni elmaradása…

De azt nem tudom megállni, hogy a könyv gyönyörű mottóját ne idézzem:

ki az,
aki láthatatlan szálon
elvezet
az ajtóhoz,
amit kinyitva
amin belépve
amin át
majd megérkezem?
micsoda fénybe?
milyen tudás vár?
a fájdalom
miféle mélye?