Tanuljunk egymástól!

Sikó Dórával, az Önkéntes Interkulturális Pedagógiai Munkacsoport vezetőjével Lencse Máté beszélgetett.

Az interjú 2011. október 28-án készült.

Eddig is az volt a projektünk neve, hogy gyerekszoba, célja pedig az, hogy tényleg egy gyerekszobaként funkcionáljon, hogy oda tudjanak jönni játszani a gyerekek, szervezett foglalkozásokban, fejlesztő játékokban vehessenek részt, hogy együttműködjenek egymással, hogy átéljék azt, hogy az ő egyébként nagyon sok üres idejük értelmesen és fejlesztő módon is felhasználható, de az a tapasztalatunk, hogy el kell mozdulnunk az iskolai világ felé. 

Ha jól tudom, ez az egész úgy kezdődött, hogy a bicskei menekülttábortól érkezett az ELTE felé egy felkérés.

Igen, 2008 végén a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal kereste meg az ELTE-t, hogy egyetemi hallgatók segítségével szervezzen pedagógiai foglalkozást menekült hátterű gyerekeknek a befogadó állomáson, Bicskén, mert ott addig ilyen típusú foglalkozás nem volt. Ekkor elindult erről a gondolkodás itt az Intézetben, és egy hallgatói csoport kezdett el ezzel foglalkozni. Négy-öt fő vállalt ebben aktív szerepet: főként pedagógia szakos hallgatók és doktoranduszok. Az első félévben ez igazából arról szólt, hogy megismerjék magát ezt az intézményt, megismerjük a környezetet, illetve az intézmény is megismerje a csoportot. Teljesen a nulláról kezdődött mindez, tehát terem nélkül, teljesen ideiglenes irodákban, itt-ott zajlottak a foglalkozások. 2009 nyarától kezdett el kiépülni a tervezettsége a foglalkozásoknak. Volt egy tematikánk, ami átgondolt struktúrát adott minden órának az óratervezéstől a reflexióig. Aztán a tárgyi és személyi feltételek is bővültek és erősödtek. A legfontosabb, hogy kaptunk egy termet, egy szobácskát, amit felújíthattunk. A termet felszerelve tudtuk elkezdeni a szeptembert úgy, hogy akkor csatalakozott hozzánk tíz-tizenöt önkéntes. Velük már heti két alkalommal jártunk foglalkozást tartani. Ezek az alkalmak mindig délután, iskola után voltak, azzal a céllal, hogy rendszerességet biztosítsanak a családoknak, gyerekeknek. Aztán 2010 januárjától egy évig egy Fiatalok Lendületben Program pályázatával működtünk, és fejlődött ez az egész munka. És lassan el is jutunk a máig. Januártól kezdve alakult át ez az alapvetően önkéntes és informális csoport egy formális szervezetté, a Magyar Pedagógiai Társaság Interkulturális Pedagógiai Szakosztálya lettünk. 

Miért interkulturális és miért nem multikulturális? Ez nyilván egy átgondolt döntés. 

Igen, ezt nagyon fontosnak tartjuk. Nem támogatjuk, hogy egyfajta ünnepnapi multikulturalizmus legyen ezeknek a gyereknek a sorsa. Azt szerettük volna, hogy valamilyen interakció legyen közöttünk, tehát nálunk az interkulturalitás erről szól valójában, hogy a kultúrák igenis érintkeznek, hatással vannak egymásra. Segítik egymást és értékként kezelik egymás mindenfajta jellemzőjét. És azt gondoljuk, hogy pedagógusként és önkéntesként nekünk ez a feladatunk: segítsük, támogassuk ezt a gondolkodásmódot.

Azt mondtad az imént, hogy most már formálisan is működtök, de ettől függetlenül még mindig fontos és meghatározó az önkéntesség, nem?

Gyakorlatilag máig önkéntes alapon szereződő csoport vagyunk. Az alatt a majdnem három év alatt, amióta működünk, azt láttuk be, hogy nagy szükség van egy szervezetre, ahol mi otthonra találunk, akikkel együtt tudunk működni, akiktől tanulni tudunk pályázásban, adminisztrációban, bármiben. De ettől függetlenül mindannyian munka, tanulás mellett, önkéntesen dolgozunk. Amikor gondolkodtunk alapítványon, egyesületen, bármilyen önálló szervezeti formán, akkor ez is szóba került, és mindig amellett tettük le a voksunkat, hogy az önkéntesség szerepe az, ami összetartja ezt a csoportot. 

És kik az önkéntesek? Én úgy képzelem, hogy főleg szakmabeliek, hallgatók, leendő pedagógusok, gyógypedagógusok…

Igen, kezdetben pedagógia szakos hallgatók voltak, négyen-öten, akik elindultak ezen az úton, az interkulturális pedagógia szakirányról, ami akkor még volt a Neveléstudományi Intézetben. Aztán a csatlakozókkal is a közös pont a pedagógia szak, a pedagógia tudománya volt. Mostanra nagyon sok területtel bővültünk, mert mindenkinek a szakpárja is szerteágazó, ami nagyon sokat tud segíteni például abban, hogy társadalmi ismereteket is be tudjunk hozni a foglalkozásokba, akár egy történelemtanár által. Vannak nyelvszakosok, angol-, német szakosok, vannak művelődésszervezők, akiknek egy-egy rendezvény, bemutató, bármilyen projekt levezetése rutin feladat. És vannak gyógypedagógusaink és pszichológusaink, akik abban segítik a csoportot, ami ma Magyarországon nagyon nagy hiány, hogy a menekült, migráns hátterű gyerekeket nehéz a tanulmányaik során kísérni, a fejlődésüket követni. Nincsenek olyan pedagógiai, gyógypedagógiai tesztek, mérések, megfigyelési protokoll, ami kifejezetten őrájuk lenne kitalálva. Nem kell hosszan magyarázni, hogy egy gyerekkel, aki nem beszéli a magyar nyelvet, nem ebben a kultúrában nőtt fel, miért nem lehet a hazánkban használatos teszteket felvenni. Tehát most azon is dolgozunk, hogy meg tudjuk teremteni azt a formát, amivel lehetne követni őket legalább Magyarországon, az útjukat, haladásukat a tanulmányaikban, fel lehetne mérni a készségeiket, kompetenciáikat és célzottan fejleszteni őket. Ami még fontos, hogy a három év alatt sokan befejeztük egyetemi tanulmányainkat és van, aki már dolgozik, dolgozott is ezen a területen. Volt, aki éppen Bicskén kapott állást, a befogadó állomáson. Ez egy oda-vissza ható folyamat: mi is tudatosan keresünk szakértelmet és témákat, amiben talán kevésbé vagyunk ismerősek, és be tudjuk hozni ezeket a területeket a munkánkba, de közben mi is fejlődünk általa, és mi is lehetőséget kapunk, hogy egy szakdolgozatban vagy később a munkánkban felhasználjuk ezt a tapasztalatot, ezt a tudást.

A családok mennyi ideig vannak a Bicskén?

Ők összesen hat hónapot tölthetnek ezen a befogadó állomáson, ezt meg lehet hosszabbítani még hat hónappal, tehát maximum egy év, amit az integrációs állomáson töltenek. Ez az utolsó állomásuk itt Magyarországon. Innen már kiköltöznek főleg Budapestre, esetleg Bicskére, erre a környékre. 

Most már Budapesten is van foglalkozás azoknak a családoknak, akik kikerültek Bicskéről. 

Tavaly nyárig csak Bicske volt a tevékenységünk középpontjában. A projekt is ezt tette lehetővé, amiben részt vettünk, és úgy láttuk, hogy erre kell koncentrálnunk. De két-három év alatt azt tapasztaltuk, hogy hiába van ott egy gyerek néhány hónapig, hiába követjük őt figyelemmel, veszünk fel vele óriási mennyiségű adatot, és tudunk meg róla sok mindent, ha ezt nem tudjuk kinek átadni. Mindig készítettünk a gyerekekről jellemzést, tanácsokat a szülőknek és a pedagógusoknak, amit elküldtünk egy levélben. Benne volt a mi elérhetőségünk, telefonszámunk és e-mail címünk, de egyszer sem kerestek meg minket az iskolák. Még a családok is nagyon ritkán, egy-egy véletlen kapcsán kerültek vissza a mi látókörünkbe. Ezt egy idő után nagyon nagy hiányosságnak éreztük. Egy központi cél lebeg a szemünk előtt, és ahogy egyre mélyebben foglalkozunk ezzel, egyre jobban látjuk, hogy milyen korlátaink, határaink vannak. Ezért kezdtünk el arról gondolkodni, hogy mit tehetnénk azért, hogy megkeressük a családokat itt Budapesten. Néhányukkal informálisan, Facebookon, valamilyen véletlen találkozás vagy telefon kapcsán fel tudtuk venni ugyan a kapcsolatot, de hivatalos formája ennek nem volt. Az egyik út, amin elindultunk, egy másik alapítvány programja, az Artemisszió Alapítvány Bábel című projektje volt. Ennek két részében dolgozott elég sok önkéntesünk. Az egyik egy projekt volt a Dob utcai Általános Iskolában, ahol interkulturális érzékenyítő foglalkozásokat tartottunk hétről-hétre. A másik egy mentorálási tevékenység, ahol migráns, menekült hátterű gyerekek mellé kerestek mentorokat, akik egy évig kísérték az ő útjukat, próbálták megszervezni a tanulásukat. Úgy láttuk, ez az egyik útja annak, hogy valamennyire mégis kövessük ezeket a gyerekeket, de azt is láttuk, hogy ez egy egyéves projekt, ami lezárul valamikor, és bár tapasztalatokat szerzünk, de nem biztos, hogy be tudjuk építeni a saját gyakorlatunkba. Elkezdtünk szervezni szabadidős programokat, foglalkozásokat, amikor megpróbáljuk összeszedni azokat a családokat, akik itt, Budapesten élnek, megtalálni azt, hogy ők hogy töltik a szabadidejüket, felvenni velük a kapcsolatot. Ennek főleg az a célja egészen mostanáig, hogy felmérjük az ő igényeiket, hogy olyan programokat tudjunk biztosítani, ahova tényleg szívesen vinnék a gyerekeiket, amikben ők hiányt szenvednek. Sokan számolnak be arról, hogy sikertelenséggel találkoznak az iskolákban, hogy nagy nehézségeik vannak. Programtól függően van, ahol van kiemelt a magyar mint idegen nyelv oktatása, van, ahol nincsen, van, ahol osztályozás alól fel vannak mentve, van, ahol nem. Teljesen eltérő gyakorlatok vannak, valójában nem rendszerezett, nem megoldott még ez a helyzet. Nehéz olyan különórát, magántanárt találni, akinek nem kell fizetni, de egy nem magyar nyelven kommunikáló gyerekkel is elboldogul, és tud neki segíteni. 

És hogy ha lehet egy kicsit a jövőről is beszélni, már lesz is egy foglalkozásunk, mert kaptunk egy óriási lehetőséget a Fiatal Alternatíva Társaságtól. Megismerték a tevékenységünket, és felajánlották, hogy az ő termükben, az ELTE régi épületében ma alkotóházként működő Keleti Blokkban tarthatunk foglalkozásokat, ami számunkra tényleg egy óriási ajándék, mert bármilyen pályázatot keresünk, bármilyen programban próbálunk részt venni, a legnagyobb probléma az, hogy nincs helyszínünk, ahová vihetjük a gyerekeket. Ez amiatt is fontos, hogy egy védett, biztonságos környezetben lehessenek, rendszeresen megtaláljanak minket, ugyanúgy, ahogy az iskolában a pedagógusokat. Reméljük, hogy sikerül a Blokkban mindezt kialakítani, szintén tervezett módon, minél több család bevonásával. És még az interkulturalitáshoz visszatérve, mindig bennünk motoszkált, hogy mennyire integrált az a foglalkozás, ahol csak menekült gyerekek vannak, ezért azt próbáljuk most megvalósítani, hogy ne csak az ő számukra működjön ez a foglalkozás, hanem akár az ő osztálytársaik, barátaik, szomszédaik, bármilyen gyerek velük jöhessen, és tényleg a valós társadalmi helyzetre készítsük fel őket, ne pedig szegregált formában foglalkozzunk velük.

Most azt kell kitapasztalnunk, hogy mennyire tudjuk használni ezt a termet, hogyan tudunk oda eljutni, hogy a családok mennyire tudnak önállóak lenni, hogy elhozzák oda a gyerekeiket, kell-e találkoznunk valahol. Mi az az időpont, ami mindenkinek megfelel? Ez még biztosan eltart egy-két hónapig, de a hosszú távú célunk és álmunk egy tanoda létrehozása, mert annyiféle intézmény van Budapesten is, és a többi helyről még nem is beszéltünk, ahová továbbköltözhetnek a gyerekek, ahova nem tudunk egyenként elmenni, és egyenként bármilyen segítséget biztosítani. De miért ne lehetne egy olyan helyszínt megteremteni, ahova viszont ők jöhetnének el? És nem csak feltétlenül a gyerekekre kell gondolnunk, hanem a családokra, a pedagógusokra is.

És folytatjátok Bicskén is a munkát?

Igen, Bicskén is folytatjuk a munkát, készülőben van a megállapodásunk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal. Nagyon szeretnénk ezt a formát is fejleszteni és átgondoltabbá tenni. Eddig is az volt a projektünk neve, hogy gyerekszoba, célja pedig az, hogy tényleg egy gyerekszobaként funkcionáljon, hogy oda tudjanak jönni játszani a gyerekek, szervezett foglalkozásokban, fejlesztő játékokban vehessenek részt, hogy együttműködjenek egymással, hogy átéljék azt, hogy az ő egyébként nagyon sok üres idejük értelmesen és fejlesztő módon is felhasználható, de az a tapasztalatunk, hogy el kell mozdulnunk az iskolai világ felé. Akár a kisebbeknél, nem is kifejezetten iskolai felkészítés, de azt tanulnunk kell, hogy hogyan tudok bejárni rendszeresen egy intézménybe, hogyan tudok alkalmazkodni a többiekhez, hogy vannak rendszeres feladataim. Tehát az a rutin, amibe egy magyar kisgyerek belenő, és remélhetőleg probléma nélkül végig halad ezen az úton, az náluk, már csak a kulturális különbségekből adódóan is nehezített, egészen más tanárszerepet tapasztalnak, mint a saját hazájukban, egészen más tanulásképet, más tananyagot, és akkor a nyelvi korlátokról, tanulási nehézségről, pszichés zavarokról nem is beszéltem, hanem csak azzal foglalkoztam, amivel minden nap szembe kerülhetünk. Nagyon szeretnénk tovább erősíteni a bicskei iskolával a kapcsolatunkat: azzal az iskolával együttműködni, ahová járnak. Ez eddig is elég jól működött, sokat kommunikáltunk az ottani pedagógusokkal, és sokat tanultunk tőlük, és reméljük, hogy mi is adtunk nekik valamit. 

A foglalkozásokról tudnál egy picit beszélni?

Ezek fejlesztő foglalkozások. Ami lényeges, hogy mindig van egy komoly felkészülés, az óratervet mindig közösen állítjuk össze, van erre egy óraterv sablonunk. És attól függetlenül, hogy valaki tanult-e pedagógiát, ezt megtanuljuk kezelni, felépíteni, tehát itt az önképzés szerepe is szóba kerül. Az óratervünk pedig egy tematikára épül: megpróbáljuk ciklikusan előhozni azokat a témákat, amik a legalapvetőbb szükségletek ezeknél a gyerekeknél. Az iskolában ezek elő sem kerülnek, hiszen ha valaki Budapesten él, akkor használja a közlekedési eszközöket, tud jegyet venni, elmegy a postára, bevásárolni, náluk ezek is új információk, nehézséget jelentenek. Megpróbáljuk ezeket a témákat körüljárva különböző részképességeket, területeket fejleszteni. Az egyik meghatározó elem mindig a tematika, azok a nagyobb témák, amik megint csak azt szolgálják, hogy biztonságot kapjanak. És másik oldalról pedig próbálunk azzal foglalkozni, hogy mindenkinek az egyéni fejlődéséhez szükséges tartalmakat, készségeket, képességeket fejlesszük, ezekkel foglalkozzunk. Ez általában egyéni felmérésre épül, de ha ezt nem sikerül elérni, nem tudunk elég információt, vagy a gyermek kevés időt tölt az állomáson, akkor ez nyilván korlátozott. Hol a beszédfejlesztés kerül előtérbe, hol a logikai, számolási készségek. Próbálunk ahhoz alkalmazkodni, amire nekik igényük van. Emellett pedig próbáljuk azt is figyelembe venni, amit ők hoznak, hogy milyen problémákkal érkeznek, mit tanulnak az iskolában, mi az, ami nehézség számukra.

Fontos még az, hogy szintén a biztonságos, meleg légkör érdekében kialakítottunk rituálékat, főleg a nyitókör, zárókör, ami minden alkalommal elmaradhatatlan. Ha mást nem, akkor ezt élje át minden gyerek. Gyakran van olyan, hogy valaki nem jön játszani, nem akar részt venni az adott feladatban. Bármilyen külső probléma miatt el kell mennie korábban, később érkezik, stb., ami gyakran megesik, de ha mást nem, egy nyitó- és egy zárókört mindig próbálunk úgy alakítani, hogy abban minden gyerek részt vegyen. Ez mindössze annyiból áll, hogy megfogjuk egymás kezét, egymás szemébe nézünk, köszönünk, megkérdezzük, hogy vannak, hogy telt a napjuk, hogy érzik most magukat. És eddig az volt a tapasztalatunk, hogy akármilyen vegyes gyerekcsoporttal dolgoztunk, ez mindenki számára nagyon gyorsan megszokottá és igényelt formává vált. Érezték ennek a bensőségességét, az értékét, hogy ha máskor nem, ebben a pár percben biztos, hogy kapnak annyi figyelmet, ami talán egy hétig kitart, vagy napokig, a következő foglalkozásig - reméljük legalábbis.

Még talán annyit érdemes megemlíteni, hogy nagyon vegyes korcsoporttal dolgozunk, nagy a váltakozás a gyerekek szempontjából, tehát történt gyakran olyan is, hogy egy-egy család egészen hirtelen, egyik napról a másikra költözött el, vagy hogy valakik hosszú hónapokig várták napról-napra, hogy mikor kötözzenek ki. Volt olyan családunk, aki évekig élt egy ex lex helyzet miatt a befogadó állomás területén. Tehát azzal nehéz számolni, hogy kik lesznek a következő foglalkozáson, mindig jöhet új gyerek, mindig lehet olyan, hogy most éppen őket elvitték egy másik foglalkozásra, programra. De ettől függetlenül nagyon fontosnak tartjuk a tervezettséget. Ez az önkénteseknek is biztonságot nyújt, és úgy érzékeljük, hogy a gyerekeknek is rendkívül fontos, hogy érezzék a kontrollt maguk felett. Persze lezárásként mindig van egy visszajelzés: egy informális beszélgetés után mindig rögzítjük is a tapasztalatinkat, reflexióinkat. Egyrészt magunk szempontjából, magunk miatt is, a munkánk professzionalizása miatt is. Illetve amiatt, hogy ha jön a következő csoport, akik foglalkozást tartanak, akkor tudjunk róla, hogy mi történt. Voltak-e konfliktusok, volt-e nehézség, mi az, ami nagyon jól ment, amire lehet építeni, mit ismételjünk át a következő alkalommal. 

Úgy tudom, egy könyvben is rögzítettétek ezeket a tapasztalatokat és felhalmozott tudást, ami a foglalkozásokkal kapcsolatban eddig létrejött.

Igen, ez egy módszertani kiadvány kíván lenni. Ezt Bukus Beatrixszal írtuk, az a címe, hogy A menekült gyermekek fejlesztése. Januárban készült el, szintén még a pályázatunk kapcsán, tehát a Fiatalok Lendületben Program támogatta ezt is. 

Ez valamiféle hiánypótlás, nem?

Azt gondolom, hogy nagyon sok kiadvány van, ami foglalkozik ezzel a témakörrel, nagyon sok érzékenyítő játékot, mindenféle tréninghez alkalmazható módszertani gyakorlatot összegyűjtő kiadvány létezik. Amiben ez talán tényleg új, az az, hogy a gyerekekre koncentrál. Megpróbáltuk azt elemezni, hogy milyen háttérből, milyen jellemzőkkel érkeznek ők, nyilván azzal a sokszínűséggel számolva, amit az ő életükben láthatunk. Úgy gondoljuk, hogy fontos ezt ismernie egy pedagógusnak, fontos gondolkodnia erről, és megpróbáltunk egy példát adni arra a saját tapasztalatunkból, hogy mi az, ami hatékony, ami jól működik a tervezés szintjétől kezdve egészen a mindennapi módszerekig, egyéb visszajelző formáig, értékelésig a gyerekek körében. A másik dolog, ami miatt ez elkészült, az pedig ismét az, amire már utaltam, a fenntarthatóság. Az biztosan kiderült már, hogy ennek a csoportnak talán az egyik legnagyobb kérdése, hogy a lelkesedés, a folyamatosan gyűjtött tapasztalat, hogyan maradhat fent, hogyan folytathatjuk a tevékenységünket. Úgy tapasztaljuk, hogy a támogatás, a projektek és általában az ilyen csoportok élete egy-egy rövidebb ciklust követ. Támogatást is nehéz úgy találni, hogy ugyanazt a programot szeretnénk folytatni, továbbvinni, tökéletesíteni, fejleszteni. Azt látjuk, hogy gyakran újdonságot keres a támogató is, vagy a pályázat, ami a nevét és anyagi erőforrásait adja egy tervhez, illetve a média, a közszereplők, mindenki, aki foglalkozik karitatív témákkal: inkább az az érdekes, ami újdonságot jelent. Ami háttértevékenység, egy hosszabb, folyamatos támogató megsegítés, vagy munka, azt nem biztos, hogy olyan könnyű eladni, de ebben nekünk is sokat kell fejlődnünk: tudnunk kell magunkat definiálni. Ezt is szolgálta ez a kötet, hogy eljuthasson pedagógusokhoz, akár vidéken, akár Budapesten, akik ezekkel a gyerekekkel foglalkoznak. Mert kicsi csoport vagyunk, kicsi költségvetéssel, kevés helyre tudunk eljutni, de nagyon szeretnénk kommunikálni azokkal a pedagógusokkal, akik talán már sokkal hosszabb ideje foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, vagy csak elszórtan, egy-egy ilyen gyerekkel találkoznak. A kötet első oldalán is ez szerepel: hogy vegyük fel a kapcsolatot, és regisztráljanak a honlapon, keressük egymást, beszélgessünk, tanuljunk egymástól. Ez talán mindennél előbbre való. 

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Az interjú szövegét önkéntes segítőnk, Salát Magdolna gépelte le.

A képek úgy készültek, hogy ne lehessen látni a gyerekek arcát.