“Teljes szívvel és elkötelezetten”

"Mivel nekünk nem volt, a gyerekek kedvéért mindent megcsináltam". Életútinterjú a 93 éves Somfai Tiborné Elvira nénivel. Az interjút készítette: Nagy Fruzsina

Minden évben felhívnak, és gyakran azt javasolják, hogy a születésnapommal egybekötve tartsuk meg a találkozót. Ez a hagyomány évtizedek óta él, és számomra rendkívül megható visszajelzés arról, hogy a gyerekekkel kialakított kapcsolatom valami igazán valódi és maradandó volt.

Öröm és megtiszteltetés volt számomra a felkérés, hogy Somfai Tiborné Elvira nénivel készítsek életútinterjút. Számomra rendkívüli lehetőség volt egy olyan pedagógussal beszélgetni, aki több évtizeden át formálta a gyermekek életét, és munkásságával generációk számára nyújtott példát a szeretetteljes, elhivatott tanításról. Magamról szólva, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem elsőéves tanár szakos hallgatója vagyok. Pedagógiai tevékenységemet az angol nyelv és kultúra – német nyelv és kultúra szakpáron tervezem művelni minél magasabb szinten. Az interjú csak még biztosabbá tett ennek a célnak a megvalósításában.

Somfai Tiborné Elvira néni 1932. szeptember 22-én született Kékcsén. Pedagógusi pályáját 1953-ban kezdte Parádon, majd több évtizeden át tanított, nevelt, és aktívan részt vett a település és a környék kulturális és közösségi életében. Egész tanári tevékenységét a gyermekszeretet, az élményszerű tanítás és a hagyományőrzés iránti elkötelezettség jellemezte. Tanítványai, a szervezett kirándulások, valamint a táborok és közösségi programok mind azt bizonyítják, hogy pedagógusi hitvallása generációkon átívelő hatást gyakorolt. Pedagógiai módszerei és a gyerekek felé irányuló szeretete minden tettét áthatották.

Az interjú 2025. december 15-én zajlott Parádon, a Szent Ottilia Otthonban, ahol Elvira néni napjainkban is lakik. A beszélgetés hihetetlenül pozitív élményt jelentett számomra, hiszen lehetőséget kaptam arra, hogy Elvira néni életútját első kézből, közvetlenül halljam. Számos megható történettel kápráztatott el, s mindvégig ott volt a szemében az a csillogás, amelyet egykori diákjai is felfedezhettek szemeiben, és amely elhivatottságára vezethető vissza.

Ezen írás célja, hogy betekintést nyújtson abba a pedagógusi szemléletbe, amelynek középpontjában a tanulók szeretete, az értékátadás és a közösségépítés áll, és amelyet én csodálattal hallgattam. Úgy gondolom, Elvira néni gondolatai a 21. századi modern pedagógia világában is kérdés nélkül megállják a helyüket, ugyanis létezik néhány időtálló módszer, mely generációkon keresztül is ugyanúgy aktuális. (A képen az látható, mikor kötetlenül beszélgetünk, Elvira néni épp a tanulóiról és az irántuk érzett szeretetéről mesél nekem.)

A fényképet az intézmény vezetője, Romanov Alexandra készítette.

Hogyan mutatná be magát néhány mondatban azoknak, akik még nem ismerik Önt?

Engem gyermekkorom óta a gyerekek szeretete és a tanítói hivatás öröme vezérelt. Bár nekem nem született saját gyermekem, minden figyelmemet a tanítványaimra fordítottam, gondoskodtam róluk, és támogattam őket mindenben, ami számukra fontos volt. Az iskolában már a reggeli órák előtt fogadtam a gyermekeket, játszottunk, beszélgettünk, néptáncoltunk. Mindig igyekeztem megteremteni számukra a szeretetteljes és biztonságos tanulási környezetet. A diákok házi feladatait és iskolai teendőit is támogattam, gyakran úgy, hogy ők észre sem vették a közreműködésemet, de örömmel láttam, hogy így mindenki sikerrel teljesítette feladatait. Életemet a gyerekek jobbá tétele határozta meg, és mai napig örömmel emlékszem ezekre az évekre. Egy reggelen az igazgató megemlítette, hogy a nevelők szerint az elmúlt napokban minden diák gondosan elkészítette a házi feladatát, és milyen jól teljesítettek a dolgozatokban. Én csupán mosolyogtam, és nem árultam el, hogy ebben én is közreműködtem. Nekem az volt az életem, hogy jobbá tegyem a gyerekekét.

Esetleg mit szeretne Elvira néni, hogy leendő pedagógusként megőrizzek ebből az interjúból?

Azt szeretném, hogy ugyanúgy szeresd a gyerekeket, ahogyan én szerettem őket, és hogy a diákokkal való kapcsolattartásban mindig a szeretet, a tisztelet és az odafigyelés vezérelje a pedagógiai munkádat. Fontosnak tartom, hogy a pedagógus ne csupán tanítson, hanem gondoskodjon a gyermekek lelki és érzelmi szükségleteiről is. A mai napig vannak volt tanítványaim, akik meglátogatnak, és ezek a találkozások mindig megerősítenek abban, hogy a szeretetteljes pedagógiai munka tartós nyomot hagy a diákok életében, és hogy az odafigyelés és törődés ugyanolyan értékes, mint a tudás átadása. Annyira jólesik, mikor visszaemlékeznek, és elmondják, hogy "az a történelem óra, vagy az a kirándulás, Elvira néni, olyan csodálatos volt. De kár, hogy már nem tetszik vinni bennünket!".

Úgy gondolom, tényleg ezek azok a dolgok, amik miatt igazán megéri. Mindez számomra arról árulkodik, hogy Elvira néni egy hatalmas szívű ember, a tanulói pedig ezt a viselkedésmintát tükrözik vissza.

Mivel nekünk nem születtek gyermekeink, minden figyelmemet a tanítványaimra fordítottam, és mindent megpróbáltam megtenni értük. Előfordult, hogy már nekem kellett volna kezdeni a történelemórát, de az előző pedagógus még nem fejezte be. Már öt, tíz perc eltelt, amikor bekopogtam, és jeleztem, hogy az én órám következik. Az előző tanár kicsit meglepődött, de végül átadta a gyerekeket, akik örömmel tapsoltak, hogy elkezdhetjük az órát. Láttam, hogy fáradtak, ezért először megkérdeztem, kinek kell a mosdóba mennie, majd gyorsan visszahívtam őket, hogy folytathassuk a beszélgetést. Ezután a tanulókkal egy játékos "vihart" játszottunk: az esőcseppeket az asztal ütésével, a villámokat és dörgést különféle mozdulatokkal imitáltuk. A játék célja az volt, hogy a gyerekek figyelmét és energiáját lekössem, miközben szórakoztató módon tanultak. Az igazgató megkérdezte, mit csinálunk, én pedig elmondtam, hogy a fáradt gyermekeket szerettem volna felvidítani, mire ő egyetlen szó nélkül helyeselte a módszert.

Egy másik alkalommal testnevelésórán futóversenyt, magasugrást és kislabdadobást szerveztem. Biztos voltam benne, hogy a gyerekek mindent el fognak végezni a kedvemért, és így is történt. Különleges élmény volt, amikor Pétervásárára vittem őket atlétikaversenyre, ahol fegyelmezetten és precízen hajtották végre a feladatokat. Mindez örömteli és motiváló visszajelzés volt a munkámra, s arra, hogy amit csinálok, azt jól csinálom.

Meséljen nekem arról, hogy milyen családban nőtt fel? Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára, Kékcsére?

Gyermekkorom Kékcsén telt, egy olyan faluban, amelynek története és hagyományai mélyen meghatározták személyiségemet. A települést azért nevezték Kékcsének, mert a környéken élő csehek kék ruhában vágták a fákat, amelyből papírt készítettek, és ebből keletkezett az elnevezés.1 1932. szeptember 22-én születtem itt, és itt is éltem a családommal. Bár első osztályba később kerültem, mint kortársaim, a pedagógus engedélyével már időnként bejárhattam az iskolába, ahol megtanultam írni-olvasni. Már ebben az időben elkezdtem részt venni a néptáncban és más közösségi tevékenységekben. Családom sokszínű volt: pap, állatorvos, orvos és apáca is volt közöttünk. Mindig támogatták érdeklődésemet, például az állatorvos jó tanácsokkal látott el, bármikor meglátogatott. Nagymamám szerepe is jelentős volt, aki hagyományos ostyát készített, amelynek maradékait közösen fogyasztottuk a többi gyerekkel, szimbolikusan megáldva egymást. Ezek az élmények erősítették bennem a közösség, a gondoskodás és a hagyományok tiszteletének értékét, amelyek később pedagógiai munkámban is meghatározóak lettek.

Ön miért lett pedagógus, miért választotta ezt a pályát azon kívül, hogy apáca nem tudott lenni?

Tanári pályámra való belépésemet meghatározta, hogy már fiatalon örömmel foglalkoztam a gyermekekkel, és természetesnek találtam, hogy közösségi és oktatási tevékenységekkel fejlesszem őket. Érdeklődésem és elkötelezettségem kibontakozása számára a konkrét lehetőséget a pedagógusképző főiskolára való felvétel adta. Egy emlékezetes esemény ehhez szorosan kapcsolódott: öten, a tanítóképzőbe jelentkező diákok levelet írtunk Rákosi elvtársnak, amelyben kifejeztük bánatunkat amiatt, hogy a tanítási gyakorlatot nem a számunkra megfelelő intézményben, hanem óvodában kellett teljesítenünk. A levélre válaszként érkezett a biztosító ígéret, hogy ország bármelyik főiskolájára fel vagyunk véve. Ezt a levelet magammal vittem a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, ahol a felvételi bizottság azonnal elfogadta a jelentkezésemet, és a többi négy társamat is felvették, hiszen a levél országos érvényű volt.

Ez az élmény nem csupán a pályám indulását biztosította, hanem már korán megtanított arra, hogy a kitartás, az önálló kezdeményezés és az ügyek melletti személyes elkötelezettség milyen fontos a pedagógusi hivatásban. Egyébként gyermekkori ambícióim között szerepelt, hogy apáca legyek, azonban a történelmi és társadalmi körülmények miatt ez a lehetőség megszűnt. Bár apáca nem lehettem, a pedagógusi pálya számomra a hivatás és az elkötelezettség azon formáját jelentette, amelyben a gyermekszeretet, a közösségépítés és a nevelés iránti szenvedélyemet teljes mértékben megélhettem. A levél és a felvétel története így nem csupán karrierem kezdetét jelölte, hanem a pályaválasztásom és a hivatásom etikai alapját is megerősítette.

Az ötvenes évek pedagógusképzése jelentősen különbözött a mai módszerektől és követelményektől. Milyen élményei vannak az akkori pedagógusképzésről?

Sokszor rendkívül szigorúnak és feszesnek éltem meg a képzést. Emlékszem, amikor megszólalt a vészcsengő, minden szaknak azonnal az aulába kellett vonulnia. Kihirdették, hogy ki az, akit azonnal elküldenek az intézményből, mert osztályidegen, és nem maradhat ott. Az ilyen helyzetek komoly feszültséget okoztak, és máig emlékszem a csengő kongásának hangjára.

Ugyanakkor voltak kiemelkedő pedagógusok, akikhez élményszerűen kötődtem. Udvarhelyi Károly bácsi földrajzórái például mindig lenyűgöztek. Őt hallgatva az első sorban ültem, és rögtön tudtam, hogy mi hol található a térképen, mert annyira szerettem az óráit és az embert magát. Károly bácsi nemcsak a tudást adta át, hanem megszerettette velünk a földrajzot, minden részletet alaposan elmagyarázott, és motivált minket a felfedezésre. Hasonlóan maradandó élmény volt Szánthó Imre történelemóráin részt venni. Rendszeresen olyan feladatokat csináltunk, amelyek során a néprajz és a népszokások világával kellett foglalkoznunk. Gyakran küldött múzeumokba, várakba, ahol az elméleti ismereteket közvetlen tapasztalatokon keresztül mélyíthettük el. A vármúzeummal kialakított szoros kapcsolata lehetővé tette, hogy aktívan részt vegyek ezeken a foglalkozásokon, így a történelmi tananyag számomra élővé és átélhetővé vált. Tanítása során nem csupán ismereteket közvetített, hanem gondolkodásra, önálló megfigyelésre és elemzésre ösztönzött bennünket. Óráin olyan pedagógiai légkört teremtett, amelyben a történelem nem puszta tananyagként, hanem összefüggéseiben értelmezett, emberi tapasztalatként jelent meg. Ez a szemlélet későbbi pedagógusi munkámra is jelentős hatást gyakorolt.

Ezek a tapasztalások formálták a szakmai érzékemet, és megtanítottak a fegyelem, a tisztelet és a tanári felelősség fontosságára. Akkoriban minden, amit a pedagógus mondott, "szentnek" számított, és a tanulók fegyelmezettsége minden osztályteremben érzékelhető volt. Az orosz nyelv oktatása, a gyakorlatban alkalmazott elméleti ismeretek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az első tanítási évek során magabiztosan és elkötelezetten állhassak a gyerekek elé. Mindezek mellett az emlékek mellett mélyen él bennem a bánat is, amikor egy diáktársunkat kicsapták, és a vészharang kongása jelképezte az akkori szigorú rendszer abszolút követelményeit.

Mire emlékszik legszívesebben az első tanítási évéből?

Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy az az osztály, amelyhez 1953-ban kikerültem, a mai napig minden évben megszervezi az osztálytalálkozóját. Minden évben felhívnak, és gyakran azt javasolják, hogy a születésnapommal egybekötve tartsuk meg a találkozót. Ez a hagyomány évtizedek óta él, és számomra rendkívül megható visszajelzés arról, hogy a gyerekekkel kialakított kapcsolatom valami igazán valódi és maradandó volt.

Mindig szeretettel fordultam a tanítványaim felé, kedves voltam hozzájuk, és igyekeztem minél több közös élményt teremteni számukra. Gyakran vittem őket kirándulni, mert fontosnak tartottam, hogy a tanulás ne csupán az osztályterem falai között történjen. Egy alkalommal a gyerekek felvetették, hogy menjünk el a Kékesre. Megbeszéltük, hogy szóljanak otthon, majd együtt indultunk útnak, és közösen másztuk meg a hegyet. A közösségi programokba a KISZ-tag fiatalok is bekapcsolódtak, és mindazt, amit javasoltam, elfogadták és támogatták. Ezek az alkalmak nemcsak a gyermekek számára jelentettek maradandó élményt, hanem számomra is megerősítést adtak abban, hogy a pedagógusi munka lényege a bizalom, a közösségépítés és az együtt átélt tapasztalatok ereje.

Ön mit tart ma is érvényesnek abból, amit tanárként képviselt? Mi volt a legfontosabb üzenete a diákjai felé?

Mindig azt vallottam, és ma is így gondolom, hogy a pedagógus hitelességének alapja a lelkesedés és az őszinte odafordulás. Bármit tanítottam, legyen az földrajz, testnevelés vagy történelem, azt teljes szívvel és elkötelezetten tettem. Úgy tapasztaltam, hogy ha a tanár valóban lelkes, a gyerekek kérdés nélkül odafigyelnek, és ez a figyelem természetes módon alakít ki közelséget és bizalmat a pedagógus és a tanulók között. Számomra fontos volt az is, hogy a tanítás ne kizárólag az osztályterem falai között valósuljon meg. Előfordult, hogy egy-egy tanulót személyesebb beszélgetésre hívtam meg, akár otthoni környezetben is. Egy alkalommal például egy diáknak megemlítettem, hogy délután otthon leszek, és ha szeretne, átjöhet beszélgetni. A történelemről folytatott kötetlen beszélgetés hatása másnap azonnal megmutatkozott: olyan dolgozatot írt, amelyet példaként kellett megmutatni az osztályban, hibátlanul teljesítette az összes feladatot a dolgozatában.

Pedagógiai munkám során törekedtem az új és hatékony módszerek alkalmazására is. Ilyen volt például az előre nyomtatott füzetek használata, amelyekben a kérdések előre szerepeltek, és amelyeket a tanulók egy-egy nagyobb tananyagrész lezárásakor töltöttek ki.2 Emellett fontos szerepet kaptak az élményszerű tapasztalatok is az osztályteremben megszerzettek mellett: előfordult, hogy a gyerekek Parádfürdőn és Parádsasváron egy-egy hónapot üdülhettek. Az alsó tagozatosok a parádsasvári Károlyi-kastélyban, a felső tagozatosok Parádon töltötték ezt az időszakot. A táborozó tanulók örömmel hallgatták az elbeszéléseimet, például az 1848–49-es szabadságharcról és más történelmi eseményekről, így az oktatást is sokszor észrevétlenül becsempésztem a kirándulásokba. 

Fontosnak tartottam azt is, hogy a történelmi eseményekről, így az 1956-os forradalomról, ne elhallgatással, hanem nyílt, mégis körültekintő módon beszéljünk. Arra kértem a tanulókat, hogy otthon kérdezzék meg szüleiket, hogyan emlékeznek ezekre az eseményekre, és osszák meg a hallottakat az órán. Ezzel lehetőséget teremtettem a vélemények megismerésére és a gondolkodásra, még akkor is, ha sokan attól tartottak, hogy a nyílt beszédnek következményei lehetnek. Mindezek mellett pedagógusi hitvallásom lényege mindvégig változatlan maradt: azt tanítottam a diákjaimnak, hogy bármit is tesznek az életben, azt szeretettel, tiszta szívvel és teljes odaadással kell végezni. Meggyőződésem, hogy ez az üzenet ma is érvényes, és túlmutat az iskolai kereteken, hiszen az emberi kapcsolatok és az élet egészének alapját jelenti.

Volt-e olyan tanítvány vagy történet, amely különösen mély nyomot hagyott Önben?

Különösen mély nyomot hagytak bennem azok az órák és pillanatok, amikor a történelem tanítása valódi érzelmi és közösségi élménnyé vált. Az 1848–49-es szabadságharc témája mindig közel állt hozzám, és ezt a lelkesedést igyekeztem a tanítás során is átadni a diákjaimnak. Úgy tapasztaltam, hogy a tananyag akkor marad meg igazán, ha érzelmileg is megérinti a gyerekeket, ezért gyakran kapcsoltam össze a történelmi eseményeket énekkel és közös élményekkel.

Az órákon több alkalommal énekeltük Arany János versét is, mely így hangzott:

Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.3

Ez és az ehhez hasonló énekelt versek segítettek abban, hogy a tanulók ne csupán adatokat és évszámokat jegyezzenek meg, hanem átérezzék a korszak hangulatát és szellemiségét is. Úgy láttam, hogy az így tanított tananyag sokkal mélyebben rögzült bennük, és évekkel később is emlékeztek rá. Számomra ezek a közösen átélt pillanatok jelentették a pedagógusi munka legnagyobb értelmét, mert ilyenkor a tanítás valóban neveléssé és közösségi élménnyé vált.

Ön hogyan kapcsolódott be az úttörőmozgalomba? Milyen emlékei vannak ebből az időből?

Az úttörőmozgalomba való bekapcsolódásom nem saját kezdeményezés eredménye volt, hanem a szülők kifejezett kérésére történt. Úgy vélték, hogy az a szemlélet és módszer, amellyel a tanítás során a gyerekekkel foglalkoztam – az éneklés, a verselés, a közös munka és az örömteli együttlét – a mozgalom keretein belül is jól érvényesülhet. A szülők bizalma számomra különösen fontos visszajelzés volt, és megerősített abban, hogy a közösségépítő nevelőmunka iránt valódi igény mutatkozik. Az úttörőmunka során kiemelt figyelmet fordítottunk a közös, hasznos tevékenységekre. A gyerekekkel együtt gyűjtöttünk makkot és gesztenyét az erdőgazdaság számára, hogy hozzájáruljunk az állatok téli ellátásához. Ezeket az akciókat nem csupán feladatként élték meg a tanulók, hanem valódi segítségként, amit az is megerősített, hogy a Pajtás újságban is megjelent a nevünk az elvégzett munka elismeréseként. Ez jelentős motivációt adott számukra, hiszen láthatták, hogy tevékenységüknek kézzelfogható eredménye van.

Fontosnak tartottam, hogy az úttörőmozgalom keretein belül a kézműves és hagyományos tevékenységek is helyet kapjanak. Szövőszéket vásároltam, és a gyerekek a helyi asszonyok segítségével megtanulták a szövés alapjait. Ezeket a foglalkozásokat rendszeres, külön erre a célra szervezett alkalmakon, úgynevezett Dózsa-szombatokon4 tartottuk meg. A programok során a gyerekek kézimunkát végeztek, néptáncoltak, illetve olyan tevékenységekben vettek részt, amelyek egyszerre fejlesztették kézügyességüket, közösségi érzéküket és munkához való viszonyukat. Ezek az alkalmak idővel olyan ismertté váltak, hogy külföldről is érkeztek érdeklődők, akik kíváncsiak voltak arra, valóban ilyen élő és tartalmas közösségi munka zajlik-e a mozgalom keretein belül. Számomra ez annak bizonyítéka volt, hogy a szeretettel és elhivatottsággal végzett nevelőmunka túlmutat a helyi közösség határain is.

Tud nekem olyan külföldi tábort vagy eseményt mondani, ami nagyon megmaradt emlékeiben? Ha igen, miért? 

Lengyelországot elmesélem neked, amely egy korábbi tanítványommal való találkozásból indult ki. Az iskolában futottunk össze, ekkor mesélte el, hogy tűzoltóparancsnok szeretne lenni, ugyanakkor nehézséget jelent számára az angol vagy a német nyelv elsajátítása, pedig nyelvvizsgára lett volna szüksége. Megkérdeztem tőle, hogy az eszperantó nyelvet elfogadják-e, mire igennel válaszolt. Ennek hatására javasoltam, hogy ebből a nyelvből tegyen vizsgát. Csütörtökön levizsgázott, pénteken pedig azzal hívott fel, hogy hálából a támogatásért és a biztatásért egy teljes busznyi (gyermekekből és akár felnőttekből álló) csoportot ingyenesen elvisz Lengyelországba. Így jutottunk el egy lengyelországi tűzoltótáborba, amely mindannyiunk számára maradandó élményt jelentett.

Az évek során számos külföldi és határon túli utat szerveztem a gyerekek számára. Jártunk Erdélyben, többek között a Szent Anna-tónál, sőt Moldvába is eljutottunk. Emellett számos más helyre is elvittem őket: Mariazellbe, a Csorba-tóhoz és sok más helyre. Ezeket az utakat gyakran úgy szerveztem meg, hogy a gyerekek műsort adtak különböző rendezvényeken. Ilyenkor tréfásan megjegyeztem: "Olyan régen voltunk már valahol." A szervezők rendszerint megkérdezték, mit kérnék cserébe, én pedig mindig ugyanazt válaszoltam: egy buszt, amellyel elvihetném a gyerekeket kirándulni. Cserébe vállaltuk, hogy fellépünk építők napján, mikuláskor, karácsonyi rendezvényeken. Hasonló módon sikerült kapcsolatokat kialakítanom más helyeken is. Az ércbányában, ahol akkor Végh–Szigeti Károly volt a vezető, műsort ajánlottam fel egy értekezlet alkalmával. Amikor megkérdezték, mit kérek érte, ismét csak egy buszt kértem. Így idővel nem egy, hanem több busz is rendelkezésünkre állt. Sirokban is felléptünk, ahonnan szintén buszt kaptunk. Ezeknek köszönhetően addig vittem a gyerekeket kirándulni, ameddig csak lehetett. Számomra ez mindennél többet jelentett.

Különösen megható élmény volt, amikor Erdélyben, a Kőrösi Csoma Sándor-szobornál koszorúztunk, és a gyerekek spontán elkezdték énekelni az ún. Székely himnuszt. Könnyek szöktek a szemembe, hiszen én tanítottam meg nekik ezt az éneket, és mégis ilyen természetességgel, belső indíttatásból szólalt meg bennük. Ugyanezt az éneket a Szent Anna-tónál is elénekeltük. Én kürtőskalácsot is Erdélyben ettem először. Elképzelni nem tudtam, mi lehet az az édes illatú sült dolog, amit annyian vesznek és szeretnek. Megkérdeztem az árust, mit készít, mire elmondta, hogyan hívják, és felajánlotta, hogy a műsor után megmutatja az elkészítését. Annyi kürtőskalácsot kaptunk, amennyit csak akartunk. Cserébe mi szövött és hímzett munkákat adtunk, amelyeket a gyerekekkel Parádon készítettünk. Az egész élmény annyira különleges volt, hogy szinte el sem hittem.

Felkérést kaptunk Zánkáról is: gyűjtsük össze a falusi lakodalmakhoz kapcsolódó népszokásokat, bemondásokat, például azokat a rigmusokat, amelyekkel a menyasszonyt búcsúztatták. A gyerekekkel együtt gyűjtöttük és lejegyeztük ezeket, majd elküldtük Zánkára aláírva. Ennek eredményeként három busszal utazhattunk el oda kirándulni.

Fontos esemény volt életünkben az 1976-tól kétévente rendezett Csillebérci Országos Népművészeti tábor. A szakma "nagy öregei" és az új, a "nomád nemzedék" találkozott itt a legfiatalabbakkal. Mindig egy altábort vezettem, s az altábornak ilyenkor sajátos nevet is adtunk, pl. Palócfalva. 1983-ban egy különös kaland részese is lehettem az úttörőtáborban. A nevezetes "ógörög tábor" egyik altáborában, bizonyos Aszteriász Poliszban lehettem vezető. Ebben a táborban mindenki görög nevet viselt, s az athéni mindennapokat és ünnepeket idéztük fel. Tekintve beosztásomat, én a Másodosz nevet választottam. A művészeti táborokat évente az iskolában is megszerveztük a megye gyerekei számára. Itt volt szakvezető Levente Péter is.

Csehországban is jártunk, és számos más helyen is megfordultunk. Egy alkalommal láttam, hogy az egyik gyerek fürdés után annyira átfázott, hogy a szája is lilára színeződött. Megkérdeztem, mit szeretne, mire azt felelte: egy fagylaltot. Bár meglepődtem, teljesítettem a kérését, közben azonban átkaroltam, hogy felmelegedjen. Ettől ő boldog lett, és ez számomra mindent megért.

A mai napig sok egykori tanítványom hív, hogy látogassam meg őket. Én ilyenkor mindig azt mondom: már nem megyek, mert olyan helyen élek, ahol én magam is nyaralok. Mivel a saját életünkben kevés alkalom adódott az utazásra, s gyermekkel sem áldott meg az ég, különösen fontosnak tartottam, hogy a tanítványaim számára megnyissam a világ megismerésének lehetőségét. Mindvégig az vezérelt, hogy minden parádi gyermek, lehetőségeihez mérten, minél több élményt, tapasztalatot és látókört gazdagító benyomást szerezhessen, és ezt egy életre eltegye magának mint emléket és tapasztalást.

Mi vezette Önt a néprajz felé? Az ott szerzett tapasztalatokat hogyan építette be a pedagógiai munkájába?

A néprajz iránti érdeklődésem természetes módon alakult ki: részben családi indíttatásból, részben saját kíváncsiságomból és szorgalmamból. Mindig foglalkoztatott más népek és tájak kultúrája, hagyományai, szokásvilága és az, hogy ezek miként élnek tovább a mindennapokban. A megszerzett tapasztalatokat tudatosan építettem be pedagógiai munkámba. Amikor földrajz- vagy történelemórán egy-egy országról, vidékről tanultunk, igyekeztem személyes élményekkel kiegészíteni az elméleti ismereteket: elmeséltem, mit láttam az utazásaim során, milyen szokásokkal, viseletekkel, énekekkel találkoztam. Úgy tapasztaltam, hogy ezek az élő példák sokkal közelebb hozták a tananyagot a gyermekekhez.

Számomra különösen fontos volt, hogy ne csak meséljek ezekről az élményekről, hanem, amikor lehetőség adódott rá, magukat a gyerekeket is elvigyem ezekre a helyekre. Ez adott nekem erőt és motivációt. Máig emlékszem arra, amikor egykori tanítványaim később azt mondták: "Elvira néni, olyan jó lenne újra gyereknek lenni, és még egyszer elmenni táborozni." Valóban, csodálatos dolog lett volna újra átélni mindezt velük.

A néphagyományok gyakorlati megélése különösen fontos szerepet kapott a munkámban. Bodonyban például megtanítottam a gyerekeknek a tavaszi kiszézést, a tavaszköszöntő szokást, amelyhez a következő mondókát énekeltük:

Haja kisze, kiszőce, menj a másik határba,
Gyere be, sódar, gyere be, kolbász, a mi kis kamránkba.
Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget,
Haja kisze, kiszőce.

A kiszebábot feldíszítve végigvittük a falun, a házaknál szalagokkal ékesítették fel. A szorgos fiúk tüzet raktak, majd a bábot elégettük. A hagyomány szerint ezzel minden rosszat, betegséget és bajt megsemmisítettünk. Ha a bábot folyóba dobták, akkor egészen a következő faluig kísérni kellett, hogy el ne akadjon, a környékbeliekkel sokszor mi is ezek szerint a hagyományos szabályok szerint jártunk el. Ezek az alkalmak a közösségi élményen túl mély kulturális tapasztalatot is jelentettek a gyerekek számára.

Különösen büszke vagyok arra, hogy az első palócnap megszervezése is a nevemhez fűződik. A parádi templomtól indultunk, onnan vonultunk le Parádfürdőre, az alsó parkba, majd a pihenőhöz, ahol a tribün fel volt állítva. Nagy tapsot kaptunk, és dalokkal is köszöntöttek bennünket. Mi pedig többek között ezt az éneket adtuk elő:

Van már kis szék, csak lába köll,
Van már három, csak még egy köll.

Ezzel a dallal a rimaszombati palócnapot is megnyertük, első helyezést értünk el. A Kórusok Országos Tanácsának rendezvényein három alkalommal is elsők lettünk, ami abban az időben kiemelkedő eredménynek számított. Úgy énekeltünk, hogy az valóban szívből jött. A zsűri egyik tagja akkor azt mondta: "Elvira, olyan áhítattal adtátok elő, hogy úgy éreztem, én is ott vagyok veletek, és együtt csinálom veletek."

Ezekkel a tevékenységekkel nemcsak a hagyományőrzést szolgáltuk, hanem a közösségi élményt, az identitást és az összetartozás érzését is erősítettük. Részt vettünk honismereti kongresszuson is Veszprémben, ahol szintén bemutathattuk mindazt, amit a gyerekekkel közösen létrehoztunk. Számomra a néprajz nem csupán tudományos érdeklődés volt, hanem élő, megélt tapasztalat, amelyet a pedagógiai munkám szerves részévé tettem. Ennek pedig meghatározó szereplői voltak a lelkes tanulók, akik minden új felé hatalmas érdeklődéssel fordultak.

Ön kiemelkedő szerepet vállalt az első palócnap megszervezésében. Milyen élményeket szerzett ott? Hogyan született meg az ötlete?

Az első palócnap megszervezése komoly előkészítő munkát igényelt. A Pétervásárai Járás valamennyi települését személyesen jártam végig annak érdekében, hogy feltérképezzem, mely faluban milyen népszokások, hagyományos tevékenységek élnek még. Minden közösség azt mutatta meg, ami az adott település életében valóban jelen volt. Volt olyan falu, ahol a csigatészta-készítés számított hagyománynak; máshol orsóztak, szőttek, fontak, vagy éppen tollat fosztottak. Ezek a tevékenységek nem csupán kulturális jelentőséggel bírtak, hanem sok esetben a falu gazdasági életéhez is hozzájárultak, hiszen bevételt teremtettek a közösség számára.

Az esemény egyik kiemelkedő eleme az ezerfős kórus fellépése volt, amely különleges közösségi élményt jelentett mind az előadók, mind a hallgatóság számára. Fontosnak tartottam azt is, hogy a palóc viselet hiteles formában jelenjen meg az eseményen, ezért magam is beszereztem egy igazi palócruhát. Így bárhová mentünk, be tudtuk mutatni, milyen is az autentikus palóc öltözet, amely a közösségi identitás egyik legfontosabb kifejezőeszköze. Különösen közel álltak hozzám a palóc népdalok, amelyek szerves részét képezték a rendezvénynek. Az alábbi ének például az egyik személyes kedvencem volt:

Úgy süvít a Mátra szele,
Ingem gatyám lobog bele,
Kalapom is elvitte már,
Tiszába vitte a tatár.

Ezeknek a daloknak a gyűjtésében és feldolgozásában Borsai Ilona is közreműködött, aki néprajzkutatóként velem együtt járta a falvakat. A közös munka során nemcsak értékes szakmai tapasztalatokra tettem szert, hanem megerősödött bennem az a meggyőződés is, hogy a helyi hagyományok megőrzése és bemutatása kulcsfontosságú a közösségi emlékezet és az identitás fenntartásában. A könyvemben is megtalálhatók az efféle énekekek.

Az 1700-as években épült Palócház megőrzése miért volt fontos, és miért az most is Önnek?

Engem mindenekelőtt mamám ösztökélt a megőrzésre. Mindig mondta nekem, hogy fontos, hogy ami csak ebben a házban van, azt össze kell gyűjteni. Mit ad Isten, egyszer lángra kapott a tető. Sorba állítottam a falu apraja-nagyját, hogy hordják a patakból a vizet, amit vödörrel adtak át egymásnak. Mindent megmentettünk. Akkor mi a templom mellett laktunk egy nevelői lakásban, és oda szállítottunk mindent, ami értékes volt: dunnát, kisszéket, állókát5. Ez az élmény nem csupán a tárgyak megőrzéséről szólt, hanem arról is, hogy közösségi összefogással képesek voltunk megmenteni egy fontos kulturális örökséget. A Palócház megőrzése számomra máig a helyi identitásnak, a hagyományok tiszteletének és a közösség erejének szimbóluma.

Melyik szakmai vagy közösségi elismerés áll legközelebb a szívéhez, és miért?

Számomra minden elismerés közül a legnagyobb értéket az jelenti, amikor a gyerekek csak velem akartak kirándulni, csak velem akartak néptáncolni, és minden tevékenységben velem együtt vettek részt. Ez a legnagyobb megerősítés számomra, hiszen a pedagógusi munkám lényege mindig is az volt, hogy a diákokkal szoros kapcsolatot alakítsak ki, és számukra maradandó élményt nyújtsak. Büszke vagyok arra, hogy Parád díszpolgára lettem, és hogy a polgármester, akit én tanítottam, ma is emlékszik azokra az élményekre, amelyeket másodikosként a néptáncórákon és a történelemórákon szerzett. Különösen emlékezetes volt számunkra a "nagy" Szovjetunióba szervezett verseny, ahol az országos néptáncversenyt megnyertük; a gyerekek élvezték az utazást, és büszkén mesélték élményeiket otthon a családjuknak. Saját könyvemre is büszke vagyok, amelyben az általam gyűjtött versek, dalok, mondókák és kották mellett a csuhé felhasználási módjai is ábrákkal szerepelnek. Ezzel a munkámmal kétszer is elnyertem a Gárdonyi Géza-díjat.

És mit tart élete legnagyobb eredményének?

Életem legnagyobb eredménye számomra az, hogy a tanítványaim a mai napig felkeresnek, megismernek, és érdeklődnek, hogy "Elvira néni, hogy tetszik lenni, mi újság?" Különösen emlékezetes egy diák, akire a kollégáim gyakran haragudtak, mert óráikon hajlamos volt elaludni. Én azonban észrevettem, hogy neki más típusú feladatokra van szüksége, így rendszerint egy rövid cikket kellett elolvasnia, megtanulnia, majd a többieknek elmondania, miről szól. Nálam soha nem aludt. A többieknek is jeleztem, hogy az ilyen gyerekek számára érdemes külön, aktív feladatokat adni, így mindenki részt vehet a tanulásban és sikerélményhez juthat. Ezt a pillanatot soha nem felejtem el: látni, hogy valaki megtalálja a helyét és a módját a tanulásban, számomra a pedagógusi pályám legnagyobb elégtétele.

Mit szeretne továbbadni a jövő generációjának, különösen a tanároknak?

Hogy azokat, akik a kezük alatt vannak, szeressék és tanítsák meg az életre, és mindennek örüljenek. Bármit tanítanak, szeressék, és csúsztassanak bele valamit az órába, amitől emlékezetes lesz. Nálam ilyen volt a ‘48-as dal, vagy a kiszebáb elégetése. Az egykori és jelenlegi tanítványaimnak is azt üzenem: szeressék és tiszteljék egymást, tiszteljék a szülőket, különösen a nagyszülőket, akik rengeteg régi emléket és tapasztalatot osztanak meg. Ezeket a történeteket és tapasztalatokat a diákok felhasználhatják irodalom-, földrajz- vagy történelemórákon is. Gyakran hallottam visszajelzésként: "Elvira néni, tényleg mindezt tudja?" – és éppen ezt kellene elérniük a fiatal pedagógusoknak is: hogy minél több ismeretet, élményt és szeretetet adjanak át a világról. Én csak azt az egyet sajnálom, hogy téged nem taníthattalak. Látom azt a csillogást a szemedben, ami egy tanár szemében kell, hogy legyen.

• 1. A Földrajzi nevek etimológiai szótára (Kiss Lajos, Budapest, 1980, 324. o.) nem támasztja alá ezt a magyarázatot. (A szerk.)
• 2. Ezek voltak az akkori témazáró füzetek, melyeket a tanulók kitöltöttek egy nagyobb anyagrész lezárásaként.
• 3. Elvira néni boldogan idézte vissza eme verssorokat, s az interjú során többször is elénekelte ezeket. Mindene volt a zene, a népszokások, a hagyományok őrzése. Később Gárdonyi-díjas könyvét is eme lelkesedés inspirálta.
• 4. A Dózsa-szombat kifejezés azokra a szombatokra utalt, utalva az úttörőcsapat névadójára, amikor szülők, ifik közreműködésével egész napos "játszóházi" programban részesültek a gyerekek.
• 5. A magyar nyelv értelmező szótára szerint "alacsony, székforma, felül is nyitott alkotmány, amelybe beleállítják a kisgyermeket, hogy állni és járni tanuljon."