Gabnai Katalin írása

A színház, a drámaóra, a dráma- és a színjátszó szakkör térbeli esemény. Mindnek lényege az adott térben megvalósuló, jelen idejű társas kölcsönhatás, vagyis a interakció.

Nekem most a múlttal kell foglalkoznom. Szükséges, hogy ismertessem hajdani, személyes feladataimat, az elmúlt 30 évben adódó – és felismert! – szükségleteket és lehetőségeket, s majd jelezzem ezek intézményi hátterét, illetve az optimálisnak érzett intézményi háttér megteremtése érdekében tett erőfeszítéseinket. Telik az idő, szaporodnak a témára vonatkozó szakanyagok. Elkerülhetetlennek látszik, hogy mindenekelőtt foglalkozzam magával a drámaoktatás fogalmával, melyet újabban használunk.

Miről is beszélünk? Közmegegyezés és szakmai béke fogja majd a végleges definíciót kialakítani a jövőben, a fogalmi tisztázás sosem egyemberes dolog. De nem tudok hitelesen emlékezni a másoknak már történelemnek számító múltra, a ténylegesen utat törő, kezdeti tevékenységre sem, ha e legújabb szakmai fogalmat nem próbálom meg „belakni”. Tehát meglátásom szerint, a drámaoktatás területére tartozik minden nevelési-tanítási szituáció, melynek során valaki a drámapedagógia eljárásait és eszközeit alkalmazza és élvezi. Vonatkozik ez a csoportmunkát koordináló vezetőre, s vonatkozik a csoport minden tagjára, tehát a csapatot alkotó gyerekekre, felnőttekre is. Minden esetben közösségi tevékenységről, közösséget alakító folyamatokról van szó. (Erre még vissza kell térni, hisz épp ez teszi megítélését gondosan mérlegelendővé, hivatali hárítását pedig neuralgikussá.) Nem lenne helyes a meghatározás, ha vagylagossá tennénk, hogy például valaki szigorúan és rendkívül tudatosan alkalmazza a dráma gazdag eszköztárát, valaki más meg élvezi, azaz részt vesz benne. E tevékenység egyetlen sávját sem lehet szenvedve csinálni: a drámajáték-vezetést soha nem is szabad kötelezővé tenni.

A drámaoktatás részét képezik azok az alkalmak is, amikor a drámapedagógia megismerésére és alkalmazásának megtanulására vállalkozik valaki. A megismerés saját élmények sorozatán keresztül történik. Sokszor fordul elő, hogy valaki ilyen bevezető kurzus után szakszerű ismeretekkel rendelkezik ugyan a drámapedagógiáról, de annak alkalmazására nem vállalkozik. Attól ő még igen jó ember lehet, sőt, más képességei – felkészültsége, figyelme, következetessége, kifejező képessége, esetleg humorérzéke – folytán remek tanár is válhat belőle.

Nem készültem drámatanárnak. Nincs drámatanári végzettségem se, magyar-népművelés és színházelmélet-dramaturgia szakon szerzett diplomáim vannak. De voltak nagyszerű tanáraim az orosházi zenei általános iskolában, ahol a közös éneklés meg a színjátszó szakkör életre szóló élményt adott. A gimnáziumban már én vezettem a irodalmi színpadot. Hályogkovács módra dolgoztam; elemezni, védeni nem tudtam, amit csináltam, az ösztöneim vezettek. Aztán vasárnaponként kisvonatra szálltam, ahol még kályha állt a kupé közepén, s elmentem Békéscsabára, a Luther utca 6.-ba, ahol Máté Lajos tartott amatőr rendezőknek szóló foglalkozásokat, Brecht egyfelvonásosát, meg a színpadi tér különböző pontjait elemezve. Levizsgáztam, s mert még érettségi előtt megnyertük csapatommal a kaposvári Kis formák fesztiválját, ősszel B kategóriás működési engedélyt kaptam. Aztán lótottam-futottam, gépeltem, kávét főztem, vezettem a Rottenbiller utcai Úttörőszínpadot a KISZ Központi Művészegyüttesben. 18 évet töltöttem a Népművelési Intézetben. Munka mellett tanultam.

Aztán bekerültem a felsőoktatásba. 19 és fél évet tanítottam, sokszor párhuzamosan a színművészetin, az ELTE-n, közben 8 és fél évig vezettem az Apor Vilmos Katolikus Főiskola drámapedagógiai tanszékét. A Népművelési Intézetben életem meghatározó feladata volt az amatőr rendezők és színjátszással foglalkozó pedagógusok részére szervezett kurzusok előkészítése, vezetése, tematikák, tantervek kialakítása, az alkalmas tanárok megtalálása, felkészítése. Mivel magam a produkciókészítés felől jöttem, annak a titkait akartam ellesni, kezdetben teljesen természetesnek tűnt hát számomra a hasonló szenvedéllyel rendelkezők érdeklődése. S találkoznom kellett a közhelyes mivolta ellenére ma napig is megoldhatatlannak tűnő problémával, miszerint: tanítható-e a művészet?

A kérdés megválaszolását nem teszi sokkal könnyebbé az a szerencsés helyzet, hogy a közoktatás területére beengedett dráma és tánc tanóráit nem művészeti nevelésként iktatják, hanem a művészetközvetítési feladatként tartják számon. Ez azért valamivel egyszerűbb probléma. De a művészet, egy-egy műalkotás létrehozása, vagy egy-egy ihletett tolmácsolás magas szintje – sokak tapasztalata szerint s lényegileg – nemigen tanítható. Megsegíthető, de nem tanítható. De mégis – tanulható! A technikai alapok megszerzése során vagy után, jórészt saját gyötrelmek révén, megtanulhatja az, aki arra képes. Más nem. Viszont hogy képes-e valaki valamire, az csak akkor derül ki, ha a segítője, vagy egyszerűen az élet olyan kikerülhetetlen helyzetbe hozza, hogy ő összpontosított, teremtő akcióra kényszerül. A műalkotás létrehozása, sőt a művészetközvetítői munka is igényel olyan adottságokat, amik kevés emberben vannak jelen. A művészet befogadására, a műalkotásokkal való találkozásra, az élmény mind teljesebb befogadására viszont képessé tehető az emberek nagy része, ha van kellő közvetítő.

És velünk, drámatanárokkal mi a helyzet? Mit tanítunk mi? Hogy készül fel a drámajáték vezetője? S mire készül fel? S mire jó a sokarcú drámaoktatás? Az elmúlt évtizedek során azt tapasztaltam, hogy a nevelői pályára alkalmas jelöltet a drámapedagógiával való ismerkedés gyakorlatai és játékai rövid idő alatt megtanítják a térrel, az idővel, és saját, személyes hatóerejével való gazdálkodásra. Mindez tudatossá is válik, és szakavatott vezetéssel töredéknyi, de legföljebb harmadannyi időt vesz igénybe, mint ha valaki egyedül kínlódva, saját maga jön rá mindezekre.

A tanultak alkalmazása során válik automatikussá a munka megtervezésekor annak meghatározása, hogy az adott témával (tárggyal, személlyel, művel, problémával stb.) foglalkozva az adott csapatnak (nem másnak!) mit lehet megtanítani (neveket, adatokat), mit lehet velük megértetni (okokat, következményeket), s legfőként: mit lehet velük megéreztetni (azt, hogy milyen az, amikor…). S aztán, hogy miképpen lehet az átélt élményt felidézni, vagy megosztani másokkal. Minden korosztály drámaoktatása magában foglalja azokat a „szép beszélgetéseket”, melyek során – az egyébként oly sok esetben balszerencsésen végződő etikaórákon bemagoltatott és visszakérdezett erkölcsi tételek helyett – igazi, morális megrendüléssé érik egy-egy rögtönzött játék élménye is. Végül is mindig arról van szó, hogy hogyan kellene élni.

„Az élet tanítható!”

Mezei Éva szállóigévé lett mondása a hőskorból datálódik. A hetvenes évek első felében kezdődtek a Pécsi Országos (Úttörő) Gyermekszínjátszó Fesztiválok, és tartottak is 1984-ig. A pécsi fesztiválra minden megye elküldte legjobb produkcióját, s az Ifjúsági Házban aztán éjfelekig tartó szakmai viták során elemeztük a látottakat. Még arra is volt pénz, hogy megyénként nem csupán a díjnyertes csoportok vezetői, de az utazásra vállalkozó, pár megyei gyerekcsoport-vezető is részt vehetett a fesztivál minden programján s az elemzéseken is. Mezei Éva egy ilyen alkalommal ismertette birminghami tanulmányútja után kezdett, Bogáncs utcai kísérleti eredményeit. „Az élet tanítható!” – állapította meg az őt sugárzó arccal hallgató Mérei Ferenc előtt. S amikor valaki gonoszkodva kérdezte tőle, hogy aztán mit kezdünk ennyi kitanult művésszel, Mezei hevesen reagált: „Nem művészeket akarok. Én boldog tűzoltókat akarok!” A szenvedélyes éjszakai elemzések továbbképzési alkalomnak is beillettek. Debreczeni Tibor ötlete volt, hogy a fesztiválokat kövesse – az immár nyugodtabb állapotban lévő, jobban odafigyelni tudó vezetők részére – egy három-négy napos szeminárium az intézeti költségvetés terhére.

Ezek a szemináriumok először a produkciókészítés mikéntjével foglalkoztak, különös tekintettel a korosztályi sajátosságokra, mert ezzel a témával lehetett a pedagógusokat maradásra bírni. Ők jobb és még jobb produkciókat akartak csinálni, hogy „aranyat” kapjanak majd, s ország-világ megtudja: szerepeltek a gálán. Nincs is ebben semmi elítélendő. Nagyon óvatosan lehetett adagolni, meghívott külföldi szakemberek vagy világot járt magyarok beszámolói által arra vonatkozó információkat, hogy mi is az a creative drama, mi az educational drama, a child drama, s hogy létezik olyan szakkör is, távol Angliában és a messzi északon, ami nagyon hasonlít a honi színjátszó körökhöz, de senki sem kényszeríti őket produkció bemutatására. Nem telt bele pár év, s már annyira hadakoztak a produkció ellen, hogy magát a találkozót is dramatikus játszókörök találkozójának nevezték el. Aztán visszazökkent minden a rendes kerékvágásba. Kicsit később hitetlenkedve hallgattuk és bámulva néztük cseh és szlovák kollégáink improvizatív eszközökkel készült produkcióit. Így is lehet?

Szúnyogok és szárnyas hangyák közt

A pécsi fesztivál háziasszonya, Újváry Jenőné, Ági volt, a csongrádiak népes csapatát pedig a mindig pipafüstbe burkolózó, fekete szemüvegkeretes, termetes Bogdán Lajos, megyei színjátszó referens vezette. A hetvenes évek közepén ők ketten tették lehetővé az első, pedagógus végzettségű csoportvezetőknek szóló, hosszabb ideig, bő hétig tartó tanfolyamok megszervezését. Makón kezdtünk az ország keleti feléből érkezettekkel, s utána mentünk Mohácsra, a dunántúliakhoz. Minden szállásbéli nehézséget feledtetett, s mindenkit meghódított Debreczeni lángolása, Keszler Marika játékfoglalkozása s a többi előadó áldozatos munkája. A Maros menti szúnyogok és a mohácsi szárnyas hangyák meg-megújuló támadásai között mi, előadók is néztük, hallgattuk egymást. Tudnunk kellett, mi történt az előző foglalkozáson, mit csinált a tanártárs, milyen hőfokon áll épp a csoport. Budapest is fölfigyelt az új módszerekre. Debreczeni Tibor Grósz Laci nevű kollégáját beszélte rá: gyűjtse össze a főváros pedagógusait. Ezután született a Játék pedagógusokkal című, sokszor kiadott könyv. Időnként meghívtak, beengedtek bennünket Csillebércre is, ahol gyerekcsapatokkal foglalkoztunk sok hospitáló kolléga szeme előtt, találkozhattunk úttörővezetőkkel is.

Finnország, Zalaszentgrót, Balatonalmádi

A hetvenes évek második felében, Máté Lajos áldásos kultúrpolitikai tevékenységének köszönhetően, újabb hírek jöttek a világból, újabb információs csatornák nyíltak. 1976-ban, az AITA/IATA betűszóval jelölt, amatőr színjátékosokat tömörítő világszervezet TIP 76 fedőnevű finnországi kurzusára az akkor már jó nevű rendezőt, Katona Imrét és engem küldött ki az Intézet. Engem azért, hogy azt nézzem meg, miképp működik egy ilyen tábor, mert Magyarország már ajánlkozott a jövő évi nemzetközi tábor megszervezésére.

Rémülettel a szívemben jöttem haza. El nem tudtam képzelni, hogy a Helsinki mellett lévő Siikaranta luxuskörülményeket biztosító továbbképzési centruma után mit tudunk mi nyújtani a világnak. De nem lett semmi baj. A TIP 77 remek reklámlehetőséget adott ügyünknek. Akkor tanultam meg: ha nem figyel rád a szűkebb környezeted, szervezkedj nagyobb méretekben, s merő hiúságból oda fognak figyelni az érdekeltek. Megnyitni talán eljönnek. 1977 nyarán Vattai Dénes művelődésiközpont-igazgató és egész Zalaszentgrót jelesre vizsgázott 17 ország előtt.

Ezekben az években még volt az Intézetnek Balatonalmádin továbbképző háza, fönt, a domboldalban. A nemzetközi rendezvényeken részt vett magyar hallgatókat ide hívtuk meg, hogy meséljék el és mutassák meg a hazai érdeklődőknek, mit tanultak. Almádi neve fogalommá vált. Ezek a rendezvények jobbára ingyenesek voltak. Az itt terjesztett módszerek, elsősorban improvizációs technikák és előadást építő eljárások beszivárogtak a pedagógusok tanfolyamaira is.

Tantervkészítő nyár – Zichy Kastély, 1978.

Erre a nyárra kialakult egy módszertani kérdéseket roppant komolyan vevő kemény mag a pedagógusok között. D. Kósa Vilma a III. kerület, Granasztói Szilvia az Országos Pedagógiai Intézet részéről pásztorolta azt a sűrű hetet, amikor, csak úgy magunk örömére, vagyis „játszásibul” úgy tettünk, mintha az egyes személyek, csoportok által választott tanórákat mód lenne mindenütt dramatikus eszközökkel gazdagítani. Így készültek drámatechnikákat tartalmazó osztályfőnöki programok, magyar irodalom és történelem órákhoz tervezett, úgynevezett alkalmazott drámajátékok, de voltak tanítói csoportok is. A jászfényszarusi Kovácsné Rozika gömbölyű betűivel teleírt dossziéi mellé Előd Nóra nyelvtanítással foglalkozó munkalapjai, Pintér Rozi kisgyermekeknek szánt játékgyűjteményei sorakoztak föl.

A zalaszentgróti nyarak

A felnőtt és ifjúsági amatőr színjátszó csoportokat akkor még nem alternatívoknak hívták, a zalaszentgróti műhely háziasszonya, Bősze Kati amatőrszínjátszó-táborokként hirdette a nyári továbbképzéseket. Montágh Imre nyitotta a reggeleket, s olyan tanárok vittek egy-egy csoportot, mint Ascher Tamás, Ruszt József, Máté Lajos. Időnként külföldi előadó is akadt, Bécsy Tamás is tette tiszteletét egy-egy esti előadással, a mozgásgyakorlatokat pedig általában Dölle Zsolt vezette. Majd tíz éven keresztül vezettem a pedagógusok nyári kurzusát. Itt próbáltam ki Drámajátékok című könyvem módszertani anyagát.

Megyei képzések

Ekkor még nem voltak szakirányú továbbképzések. De voltak nagyszerű megyei munkatársak. A közművelődés folyosói nyíltak meg előttünk, onnét kúsztunk be az iskolákba. A hagyományosan a megyék által szervezett, helyi erőkre is épülő, „C” kategóriás működési engedély megszerzését előkészítő tanfolyamok tematikája mindenütt kibővült az új módszertannal, a produkciókészítést nem szorgalmazó dramatikus nevelés eljárásaival. Szeged, Kaposvár, Nyíregyháza, Eger, Jászberény, Győr, Esztergom, Veszprém pedagógusai egyre nagyobb létszámban jelentek meg ezeken a kurzusokon. Így aztán, ha eljött az országos fesztivál ideje, s játéktérre léptek a csoportok, az első két percből meg lehetett állapítani, milyen módszerrel dolgozik a csoport vezetője.

Találkoztunk is egy azóta sem gyógyuló problémával: hiába volt a boldog tanfolyami időszak, hiába vezettek remek gyakorlatokat, a hallgatók egy része képtelen volt alkalmazni a tanultakat, továbbra is a „betanítós” módszert követte, ha produkcióra kényszerült. Kezdtük megszokni, hogy a képzési idő egyharmada panaszkodással telik, majd azoknak a cseles megoldásoknak a kitalálásával, hogy a mindenkit megnyomorító ünnepi műsorokat miképp lehet értékes anyagokkal megtölteni. A magyar szakostól elvárt iskolai bemutatók mellett az ünnepi műsorok kötelező szolgáltatása volt az a nyomás, s a görcs feloldódásának reménye maga, ami a nem különösebben lelkes nevelőket is beterelte a képzési alkalmakra.

Dunaföldvár – „elitképzés”

A „C” kategóriás csoportvezetői engedélyt adó kurzusokat továbbra is a megyék szervezték, ennek birtokában lehetett művelődési intézményekben színjátszó csoportot vezetni fillérekért. Az iskolákban nem volt erre szükség. „A” kategóriát a Színművészeti Főiskolán szerzett diploma biztosított. „B” kategóriát a kiemelkedő teljesítményekre adtak a Corvin téren, de ott, a nyolcvanas évek elején megkezdődtek a legelszántabbakat összefogó, két éven át tartó, „B” kategóriás színjátszó-rendezői tanfolyamok. Paál István, Keleti István, Nánay István, Duró Győző, Szikora János, Ács János és Csizmadia Tibor vezette a legtöbb órát. Csak az kapott papírt, aki sikeres produkciót hozott létre. Az intenzív nyári kurzusok helyszíne Dunaföldvár volt, az ottani helyi vezetőnek, Götzinger Károlynak és a megyei kollégának, Dránovits Istvánnak köszönhetően kiváló szervezési háttérrel.

A Magyar Drámapedagógiai Társaság első oktatási tematikája

Debreczeni Tibor tucatnyi tanártársával együtt 1988-ban megalapította a Társaságot. Az Oktatási Bizottság munkája nyomán megszületett egy „őstematikának” nevezett tervezet az alapképzések részére, ezt követte egy boldogító, 1993-as miniszteri rendelet, melynek alapján államilag elismert szakmai képesítést lehetett szerezni drámapedagógiából. A főiskolát végzettek alapfokú, az egyetemet végzettek felsőfokú drámajáték-vezetői képesítést kaptak, ha sikeresen vizsgáztak. Ezt megtehették egy 120 órás tanfolyam után, de jó gyakorlattal a hátuk mögött anélkül is majdnem két éven keresztül.

Óriási viták kísérték a kurzusokat, főképp a vizsgákat. Mindenkinek volt igazsága minden oldalon. De nagy dolog volt, hogy „szakmává” lettünk. Aztán 1994 egyik reggelén arra ébredtünk, hogy – megkérdezésünk nélkül – hipp-hopp törölték a drámajáték-vezetést a szakmai jegyzékből. A hivatal összezárt. Évekig tartó kérincsélés követte ezt az akciót, általában 2-3 év átfutási időt ígértek. Semmi nem lett belőle. Az MDPT 1995-ben kiadott, új, „letisztult” tanfolyami törzsanyaga viszont hosszan tartotta és tartja magát.

Kaposi László tanítási drámát tanító, évente többször is induló, magas minőségű 120 órás kurzusai 1994-től kezdve folyamatosan látogathatók a Marczibányi téren. Hadak tanultak s tanulnak még ma is itt. A tanítási dráma kurzusai mellett nagy sikerrel zajlottak a Gyermekszínjátszó-rendezői tanfolyamok is általában Szakall Judit vezetésével.

Két gondolkodási módról

Jó ideje nem tanítok. Előfordulhat, hogy amit most mondandó vagyok, már csak részinformációnak számít, s az utóbbi tíz évben kialakultak más „iskolák” is. Én arról a kettőről tudok szólni, amit ismerek: a tanításidráma-központú képzések Kaposi László vezetésével arra vállalkoznak, hogy megismertetnek egy módszerrel, a problémaalapú rögtönzéses drámajátékokkal, az ezeket előkészítő folyamatokkal, gyakorlatokkal, számtalan munkaformával, mindezek elméleti hátterével. A sikeres felkészülést mások számára is használható drámaóra-tervezetek megalkotása és szabályosan kivitelezett, önállóan vezetett drámaórák jelentik a vizsgán.

A fenti módszer ismereteket, örömöket ad, új világokat nyit. Büszkén hirdeti magáról, hogy ez a drámapedagógia. Ebben igaza lehet. Majd kijelenti, hogy minden más fölösleg. Ebben van vitám vele. A mozaikos alapozású képzések, kezdetben az én vezetésemmel arra vállalkoznak, hogy megértsék és megérezzék, kik jöttek tanulni; megkínálják őket a kultúraközvetítés és művészetközvetítés játékos alapformáival, a művekkel való találkozás és találkoztatás lehetőségeivel. A cél az, hogy közösen felfedezzék a hallgató legerősebb nevelői-művészetközvetítői oldalát, s azt terhelve, azon át bevezessék őt a drámapedagógia és a színházi nevelés rejtelmeibe. Ehhez föl kell mérni és át kell beszélni a hallgatók munkahelyi/életbeli szorongatottságát, feladatait, lehetőségeit és reményeit (hiszen ki készség- és képességfejlesztő elsősorban, ki inkább produkciópárti, ki műelemző, ki meg épp a tanítási drámától jön izgalomba), saját boldogulásokhoz választva ki az eszközöket. Meg kell ismertetni őket a színházi nevelés és a drámapedagógia alapjaival úgy, hogy hazatérve, egyedül maradva, a kurzus után képesek legyenek alkotócsoportok, szakkörök, közösségek kialakítására és vezetésére.

Ez a képzési forma is tartalmaz gyakorlati vizsgát. Az a tematikai „legyező” tehát, ami a drámapedagógia speciális ismeretei mellett tartalmaz hagyományismeretet, szerkesztési tudnivalókat, versmondással, bábozással, színpadi produkciók készítésével és elemzésével kapcsolatos tudnivalókat, megkeresteti a hallgatóval saját „fegyvereit”, melyekkel otthon csatába indulhat. S ha ezek között épp a tanítási dráma radarja működik legjobban, akkor annak örül, ha a produkciókészítés csatazaja bűvöli el, annak drukkol, de nem szégyelli a versmondás kivont szablyáit és a szerepeket tartalmazó népi játék sarkantyúit sem. Optimális esetben a mozaikos alapozású képzések végére a szakmai vértezettség megkezdődésével együtt jár egyfajta magasabb rendű közösségi, még jobb esetben felelős vezetői magatartás kialakulása, vagy legalább annak megkívánása.

Nyílt levél a nevelőképzés vezetőihez – 1988

Hat év alatt, levelező formában szereztem meg a bölcsészdiplomámat. Záráskor Batsányit tanítottam egy csepeli gimnáziumban, s nem unták a gyerekek. Előtte, még valamelyik órán, egy Berzsenyi-vers elemzése után Szigethy Gábor fintorogva megkérdezte: „Maga egyébként tanít?” Akkor még keveset tanítottam, inkább csak abból éltem, amit a színjátszás adott. Én azt hittem, engem csak azért nem tanítottak meg tanítani, mert másodrendű, levelező hallgató voltam. Minden kapcsolatteremtő és közvetítői képességemet előző iskoláim szakköreiben szereztem. Eléggé meglepődtem hát, amikor máshol szerzett javaim révén pedagógusokat kezdtem tanítani, s ők rendre fölsóhajtottak: „Miért nem tanultuk ezt már a főiskolán vagy az egyetemen?!”

1988-ra már sokan voltunk, akik láttuk, mit lehet elérni a mi módszereinkkel. Ez volt az első alkalom, amikor nagy nyilvánosság előtt fölkínáltuk a nevelőképzés intézményei számára, azok felelős vezetőihez szólva a drámapedagógia szemmel látható módszertani eredményeit. Még csak el sem hümmögték magukat. Sőt! Hiába utaztam Pestről Szombathelyre egy konferenciára, a főiskola ezüsthajú tanszékvezetője nem engedte meg, hogy felszólaljak ügyünk érdekében. Aztán, amikor azt találtam mondani, hogy megfigyelésem szerint nálunk úgy csökken a pedagógiai erósz a nevelőkben s az előadókban, ahogy haladunk fölfelé, óvodától az egyetemig: megüzente a budai tanítóképző is, hogy ne nagyon járjak feléjük. Nem kellünk tehát, pedig mi tudjuk, az új módszer semmihez nem hasonlítható segítséget jelentene a tanításra való felkészülésben. Állunk a felsőoktatás kapuja előtt. Nem kellünk.

„Hogy kell?!” – Újpest, 1988

Sipos Lajosnak, a Babits-kutatónak tanítónő volt a felesége, S. Takács Zsuzsa. Zsuzsa újpesti iskolája támogatást nyert valami továbbképzésre, ezért felkeresett Sipos Lajos, beszéljük át, mi is az a drámapedagógia. Sipos Lajos az ELTE BTK dékánja hosszan jegyzetelt. Megértette, megérezte, miről van szó.

Jó pár napot együtt töltöttem az újpesti pedagógusokkal. Sipos Lajos pedig úgy döntött, ha ez ilyen, akkor kapjanak belőle a nappali tagozatos hallgatók is. Így kezdődött az a 19 és fél év, amit az ELTE diákjai között töltöttem. De történt még ott valami, amit sosem felejtek el. A kurzus zárótanításainak egyikén az egyik tanítónő, emlékeim szerint „Ica néni”, valamely eljátszott történet részeként koszorúkat font a gyerekekkel, az udvari betonlapok réséből előbújt sárga virágocskákból. (Melyek leszedésére előzőleg igazgatói engedély adatott!) Ádáz Ferike, az osztály fenegyereke, régen mosott hajgubanca alól lesett hol a tanítónőre, hol a virágokra. Nyelvét kidugta, bosszankodott. Végül fölordított: „Ica néni! Hogy kell????”

Én pedig megvilágosodtam. Ma is megborzongok a pillanat emlékére. Sosem fogom elmondani neki, hogy ezért élünk, látod, kisfiam, hogy te egyszer fölordíts, és engedélyezd nekünk, hogy megtanítsuk ezt vagy azt a műveletet. És most megkérdezted: Hogy kell? Hogy született meg ez a segítségkérés? Úgy, hogy Ica néni „helyzetbe hozta” ádáz Ferikét, aki nagyon meg akarta oldani a feladatot. S ez a tudomány, a helyzetbe hozás tudománya az egyik legfontosabb drámatanári tudás és tulajdonság. Ráadásul fejleszthető, tanulható.

ELTE Bölcsészkar, Gyógypedagógiai Főiskola – 1988–1992.

Először csak pár tantárgyat tanítottam a bölcsészkaron, ingázva Pécs és Pest között. Aztán jött Rudolf Éva, s a Pesti Barnabás utca ötödik emeletén, a poros folyosói kaktusz mellett megkezdtük a drámapedagógia terjesztését a felsőoktatásban. Máig hálás vagyok Sipos Lajosnak, hogy rákényszerített a „drámaoktatás” egész rendszerének végiggondolására.

Talán még a gyermekszínjátszó fesztiválok visszfénye tette lehetővé, hogy Újváry Ági 9 tanítványa – első csapatként az országban – ez idő tájt szerezzen indexbe írt jegyet drámajáték-vezetésből a pécsi tanárképző főiskolán. Egyikük az a Rádly Kati volt, aki később a minisztérium felsőoktatási főmunkatársa lett. Az viszont hamar kiderült, hogy a pécsi egyetem, ahol 400 kalandos napot töltöttem, mégsem fogja beadni a dráma szak általam frissen elkészített alapítási tervét, így hazajöttem.

Korrektorkodtam, hogy megéljünk, s volt egy igen népes szemináriumi sorozatom a Bethlen Gábor téren, a Gyógypedagógiai Főiskolán. És ami ennél is fontosabb, már dramaturgi diplomával, óraadó lettem az épp forrongó időszakát élő színművészetin a Lengyel György és Osztovits Levente által vezetett színházelmélet-dramaturgia kurzusokon.

Csokonai Program – Vas utca – Zsámbék – 1990–1993

A minisztérium Közoktatás-fejlesztési Főosztályára kerültem. Beleláttam a felsőoktatás bugyraiba. Elindítottam hát a Csokonai Programot, ami összegyűjtötte a tanári kommunikáció fejlesztése érdekében dolgozni akaró és tenni tudó oktatókat, közművelődési és közoktatási szakembereket. Megtaláltam a nevelőképzés érdekében megszólítható 42 embert. Feladat: talán tanítanánk meg tanítani azokat, akiket nevelői diplomával látunk el. Kínálat: a drámapedagógia bevezetése az általános nevelőképzésbe. A programra megítélt pénzt az államtitkár asszony – ripsz-ropsz – visszavonta. Akkor, amikor már mindenkivel szerződtünk. Mondtam: fegyelmit kérek magam ellen. Meglett a pénz. De égett a talaj a lábam alatt.

Volt még egy hasznos nyarunk. Szombathelyen vagy 8 napon át majd két tucat felsőoktatásban dolgozó elé tártam, amit a drámapedagógia kínálni tudott. Megható volt látni, hogy az egész életében rendezőként dolgozó, pattogó instrukciók adásához szokott tanártárs hogyan próbálta visszafogni magát, s miképp lett a rendezőből rövid időre drámatanári inspirátor.

A színművészetin hónapok óta zsongott a „forradalom”. Babarczy László állt az élére, aki a diákság, elsősorban Sajgál Judit (a Novus Gimnázium igazgatója) követelő biztatására eljött megnézni a gyógypedagógián futó drámás szeminárium egy teljes délutánját. Becsületére legyen mondva, leült a parkettára ő is. „Jó ez, jó!” – motyogott. – „Majd beszéljünk!” Ekkor már Lengyel György mellett voltam a színházelmélet-drámapedagógia három éves képzés másik osztályvezető tanára, Osztovits Levente felügyelete alatt. Pár hónap múlva futnom kellett a Szalay utcából, s Babarczy befogadott a Vas utcába. (Visszagondolva minden felnőttképzési formára, a színművészetin két alkalommal elindított színházelmélet-drámapedagógia című kurzusok tematikája és módszertana volt a leghatékonyabb, harmadik évben például zsűrizési gyakorlatokat is tartalmazott.)

Az első csapat 17 embere épp harmadéves volt, amikor Bencze Lóránt főigazgató hívott egy általam nem is ismert, vidéki tanítóképzőbe, mindenben szabad kezet ígérve. És 1993. január elsején Bencze Lóránt – elsőként Közép-Európában – drámapedagógiai tanszéket alapított a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskolán. A zsámbéki tanszékhez már az is kellett, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola első színházelmélet-drámapedagógia szakos osztályának végzős felnőtt hallgatói velem együtt szorítóba álljanak. Tizenhétből kilencen csatlakoztak az ügyhöz. Az itt dolgozni kezdő szakembercsapat teremtette meg a szakdiplomás drámatanári képzés országos hálózatát.

Zsámbék – szakirányú képzések 1998-tól

Megtörtént tehát az első – s azóta a Vácra helyezett főiskolán kivéreztetett és kivégzett – magyarországi drámapedagógiai tanszék megalapítása. Nyolc és fél évig bírtam, s erőm fogytával ráhagytam Móka Jánosra az egészet. De addig – nagyszerű volt. Bencze Lóránt eszményi első vezető, Sütő Károly csodálatos második ember volt. Gazdasági és jogi biztonságban dolgoztunk.

Aztán jött egy külső impulzus, s nem véletlen, hogy hozzánk érkezett. Likovszky Márta, a csepeli körzet pedagógusainak képzéséért felelős kolléga, egyszerűen „megrendelte” a főiskolától az ő embereinek drámapedagógiai továbbképzését. Több mint harminc ember volt az első tanfolyamon. A háttérben régóta harcoltunk és dolgoztunk az első, papírt adó pedagógus-továbbképzésekért. Sürgettek is bennünket minden felől. Mi megtettük, amit lehetett. A képzésért alig fizetnek pár forintot a hallgatók, az órák sikeresek. De a minisztérium ellenáll, nincs papír. A hallgatók közül öten lázongtak, mondták, ha kiderül, hogy hiába (ti. oklevél esélye nélkül) töltik itt az időt, baj lesz, megütjük a bokánkat a jogszabályok hiányában elindított képzés miatt.

Pedig Kaposvár, Zsámbék, Nyíregyháza rég összefogott, együtt készítettük el a drámapedagógus végzettséget adó szakirányú képzés anyagát, a nyírségi kolléga nálam is aludt a nagy munka közben. Most, mást nem tehetvén, dolgoztunk és vártunk. Aztán Nyíregyháza kiugrott a szövetségből, s egyedül adta be a tervet úgy, hogy azt később jóvá is hagyták. Nem mintha számítana, mondaná Füles, de a történelem lapjain most az áll: a szakot alapította a Nyíregyházi Főiskola.

A lényeg viszont, hogy a Magyar Közlöny 1998. 107. szám 6822. oldalától kezdve olvasható az oktatási miniszter 8/1998. (XII.1.) OM rendelete a drámapedagógia szakirányú továbbképzési szak képesítési követelményeiről Pokorni Zoltán aláírásával. Megszületett tehát a jogi forma a szakirányú képzésekhez, oklevelet kaphattak a csepeli hallgatók. Ehhez hasonlítható megkönnyebbülést azóta sem éreztem. Ez volt talán a hazai „drámaoktatás” második hősi korszaka.

Debreczeni Tibor ekkorra már megkezdte saját tervei szerinti drámamunkákon alapuló „lélekátömlesztéseit” a nagykőrösi képzőben, 23 nagy jelentőségű évet eltöltve ott. S közben elindultak a Zsámbék által papírt adó, vidéki szakirányú képzések (Csepel, Miskolc, Szeged, Kecskemét), Kaposvár és Jászberény önállóan indított kurzusokat, s persze Nyíregyháza is. Utóbbi helyen a frontális előadások voltak jellemzőek, a szakemberhiány miatt nagyon kevés gyakorlattal, a szükségesnél több elmélettel. 2000-től kezdve a Színház- és Filmművészeti Egyetemmé keresztelt Vas utca is a fenti rendelet alapján tudott szakirányú képzéseket indítani. Kaposi Lászlóék Győrbe és Pécsre jártak képzéseket vezetni. S amíg a rendeletek engedték, Trencsényi Lászlóék tartották az ernyőt a ELTE PPK által indított szakirányú képzés fölött is.

ELTE BTK – drámajáték-vezetői program és szakirányú képzés

Mindeközben, bár kezdetben tényleg a folyosókon dolgoztunk, sikerrel működött a nappali képzésbe illesztett, 280 órás, 12 tantárgyas/féléves drámajáték-vezetői kurzus, amit – esetenként 3-3 tárgyat fölvéve – kb. 4 félév alatt lehetett teljességgel elvégezni. 1999-re egy-egy tárgyra már negyvenen, sőt, olyan „dolgozatos” tárgyra, mint pl. a dramaturgia volt, hatvanan is jelentkeztek. Az egész programot, tehát mind a 12 tárgyat általában évente 25-en, 28-an végezték el. 2000-re azok is visszajöttek, akik már végeztek, s gyakorlati munkát kívánva alakították meg az ELTE Színpadot.

Ennek sorsa, tündöklése és lefagyasztása úgy zajlott, mint annyi minden más e hazában. Ne is emlegessük. De mi, tanárok, végsőkig kitartottunk. Pedig, egy idő múlva, ahogy azt később meg kellett fogalmaznom, „az ELTE a népszerű programnak sem tárgyi, sem anyagi feltételeit nem volt képes folyamatosan biztosítani. A fedezet nélküli képzés körülményei józan ész számára elképzelhetetlenek ma is, de a kialakult hallgatói hálózat emberi és szakmai minősége akkora vonzerő, olyan csalétek volt, hogy szinte lehetetlenné tette a program tanárai számára a reális gondolkodás alapján javasolható azonnali munkabeszüntetést.” Szerettük csinálni. (Eck Júlia az irodalomtanítás módszertana című tárgyba lopta be az újdonságokat 10 éven keresztül.)

Ez a nappalis képzés nekem egyfajta aranymosást is jelentett. A színművészetin 2000 és 2006 között zajlott szakirányú képzések fele létszámát az ELTE drámaprogramjáról kikerült, már diplomával rendelkező, tehát szakirányú képzésre fölvehető, remek fiatalok adták. S az is jó volt, hogy amíg lehetett, megindult az ELTE BTK által papírt adó szakirányú képzés is. Különösen jól működött a Kölcsey Gimnázium kurzusa, erős minisztériumi támogatással. Aztán megváltoztak a jogi szabályok, s minden megroppant.

Szakalapítási törekvések – ELTE, Színművészeti, kudarcok

Ma sem tudok kellő derűvel emlékezni azokra az erőfeszítéseinkre, amik az egyetemi diplomát adó dráma szakok alapításával és indításával kapcsolatosak. 1988-tól kezdve kínálgattuk a felső hatalmaknak, hol a pécsi egyetemben reménykedve, hol az ELTE-ben bízva. S már-már úgy látszott: sikerül, de Babarczy lelegyintette.

Huszti Péter rektorsága idején hosszú ideig tartotta magát az az elképzelés, hogy indítson együtt drámatanári szakot a Színművészeti és a Bölcsészkar. Mázsányi papírhalom a dokumentációja. 14 változatra emlékszem, valamelyik valahol mindig elakadt. Mikor a bolognai időszak beköszöntött, mi is kidolgoztuk a kétlépcsős drámaszakokat. Egyszer egyszerűen eliktatták egy államtitkári asztal közelében, s elveszett az egész, kerek másfél évre. Székely Gábor mint rektor, különösen hárította a dráma szak gondolatát, bár viszolyogva belement volna, ha a megszerezhető fejkvóta egy része a rendezőképzésre megy. De nem lett fejkvóta. Semmi nem lett, mert azokon a felsőoktatási értekezleteken, ahol a szakért harcolni lehetett volna, hallgatott a színi rektora is, főtitkára is.

Föl lehet ezt úgy is fogni, hogy kiváló alkotóemberek foggal-körömmel védték a hivatásos színházcsinálás várát, nem ismerve, s ezért kóklerhadnak tartva a dráma eszközeivel is dolgozó pedagógusokat. S az is igaz, hogy egy kaposvári drámaműhely keretében lezajlott bemutató drámaóra után Babarczy László szinte fuldoklott mérgében egy homályos morális elvek alapján megépített Jerikó-projekt láttán. Sajnos, igaza volt.

Aztán olyan időszak is adódott, hogy valaki elkívánta a szak indítását, s már gyűjtötte is az embereket a vidéki egyetem tanszékére, ahonnét aztán neki kellett távoznia. Mindenesetre a mi törekvéseinket ez a kolléganő elgáncsolta. Pedig ha valaki, Ascher Tamás épp ebben az időben pártoló rektorként ott állt az ügy mellett. A színi végül azért adta föl, mert – egyedüli művészeti egyetemként – nem rendelkezik pedagógiai tanszékkel, s nem is kíván magának olyat. Ahogy most látszik, M. Tóth Géza rektor alatt minden egyéb képzést el tudtak indítani, amit jogilag lehetséges, s főként gazdaságilag jövedelmező. De Veszprém megcsinálta a dráma szakot, s ez óriási eredmény.

Összeomlás

A 2000-es évek elején bekövetkező felsőoktatási változások lehetetlenné tették a drámapedagógia, vagy ha úgy tetszik, a „drámaoktatás” hálózatos életben tartását. A totális jogi és gazdasági összeomlás talán 2010-től kezdődött meg. Eddig csak azért esdekeltünk, hogy ha közösségi nevelésre alkalmas tanárokat kíván kibocsátani egy intézmény, adja meg az esélyt az értelmiségi létre készülő nevelőknek, hogy arra alkalmas terekben találkozhassanak egymással, s ne szűnjenek meg az alkotócsoportok. Ma már nem csak a mindig hiányzó alkalmas terek, de az alkalmas emberek is hiányzanak a képből.

A szabadság birodalma

A színház – mindig nulláról indul. A drámapedagógia is. A drámatanár legfontosabb feladata, hogy a kezdő játékok és gyakorlatok során megállapítsa, mi az ő elsődleges feladata az adott helyzetben, s ennek megfelelően kezdjen dolgozni, tekintetbe véve a csoport józan ésszel átlátható szükségleteit és saját adottságait. Az előrevivő megoldások végtelen számú változata létezik. A vezető iskolázott figyelme, inspiratív jelenléte, s a minőségi együttlét a fontos. Hogy lehet ezt a hivatal számára rubrikába írni? Hiszen meglehet, mindenekelőtt mosakodásra és béketűrésre, egymás elfogadására kell rábírnia a csapatát! Az is előfordulhat persze, hogy hamarosan a felébresztett társadalmi felelősség érvényesülésének útjait kutatják, mindezt a közösségi nevelődés folyamatában megélve.

Ahol a tanárnak nincs meg az a szabadsága, hogy szakmai felkészültsége és lelkiismerete szerint cselekedjék, ott nem lesz drámaoktatás. Születhetnek kutatások, felmérések és sok kötetes tanulmányok, ha nincs tabukat nem tűrő, speciális gyakorlati képzés, mit sem ér az egész. Lehet, hogy születnek röplapokon is terjeszthető drámaóra-leírások követendő példaként, egészen biztos, hogy nem lesz jó mindegyik alkalmazás. Mert a titok – s ez egyaránt vonatkozik színházra, drámára, tanórai helyzetre – abban rejlik, hogy azonos-e önmagával az előállt pillanat, igaz-e a kialakított helyzet, mely testi-lelki jelenlétet kíván minden résztvevőjétől.

A színház, a drámaóra, a dráma- és a színjátszó szakkör térbeli esemény. Mindnek lényege az adott térben megvalósuló, jelen idejű társas kölcsönhatás, vagyis a interakció. Az ebben működő személyiség hat, nem a csodatábla. Amíg erre nincsenek felkészülve a nevelők, nehéz lesz drámaoktatásról beszélnünk, pedig mindez csupán a hatni tudó tanárember készenléti tudománya. Bizonyított tény, hogy a „hogyan”, vagyis a közvetítés módja a meghatározó, s mégis, ezt se meg nem hallja, se el nem hiszi az oktatásirányítás. Pedig ha ez érvényesülne a nevelőképzésben, boldogabb országot mondhatnánk magunkénak.

Nem egyszer tapasztaltuk, hogy valaki, bár már sok éve tanított, egy szakirányú képzés során újította meg magát és nevelői eszköztárát, s fedezte fel saját hatóerejének új változatait. Egyszer csak megérezte, milyen is igazából hatni, milyen az, amikor valakinek „hatalma” van. Afféle földi hatalom ez, mely a szellem szabadságából ered, s melyet a másik embert megillető „megszentelt figyelem”, s az érte is érzett felelősség rögzít a földhöz. Aki ennek működését egy íróasztal mögül nézi csak, elirigyli vagy eltiltja. Soha nem akadályozta még a drámaoktatást olyan miniszteri megbízott, akinek saját élménye volt róla. Ebben reménykedhetünk.

Összegzés

Szeretném megtalálni az értelmét annak a 35 évnek, ami alatt a drámapedagógia folyvást kínálta eredményeit az általános nevelőképzésnek, s remélem, valaki átlátja majd, mert nem is olyan nehéz kideríteni, miért is nem sikerült ez. 2001-ben még reménykedve ezt írtam:

Remélni lehet, hogy a felsőoktatás – s ezen belül elsősorban a nevelőképzés – értelmiségi képzésnek számít majd egyszer. Eljő az idő, amikor – a nevelői fölkészülés részeként! – mindenki megtapasztalja majd, milyen is részt venni egy alkotói célcsoportban, egy színjátszó kör, egy tánccsoport vagy más közösség tevékenységében. A tanítók számára tantárgy lesz a bábozás, hiszen az alsós tanterv előírja ezt a tevékenységet, s nem kell külön módszertani óra a kifejező közlés tanításához sem, legfeljebb a gyakorlásához, mert felsőfokon már úgy tanítunk minden tárgyat, hogy menet közben elleshető lesz tőlünk még ez is. A drámapedagógia hazai térhódításának egyik fontos hozadéka az inspiratív jelenléttel és iskolázott figyelemmel rendelkező, határokat igen, de tabukat nem ismerő, hiteles tanáregyéniség mind szélesebb körben való megbecsülése. Ma már azt sem kell bizonygatni, hogy ennek a módszernek nem a folytonos produkciókészítés a lényege, hanem a valóság közös felfedezése, a másik ember élményére való fölkészítés, s a megfigyeléstől a kifejezésig megteendő út megkívánása, a jelenlét és az odafigyelés, vagyis – a találkozás tanítása.

Nos, mindez – nem sikerült. Egyelőre. De hogy ebben a drámaoktatási-kutatási projektben részt vehettünk, s mindezt összefoglalhattuk, mégiscsak okot ad némi reménykedésre. Erősítsük meg szíveinket! Mert körülnézve szakmánk területén s látva a jelen oktatási rendszer tehetségeinkre gyakorolt hatását, csak azt ismételhetjük suttogva, amit Sen Te mond a Jó embert keresünk című Brecht darab végén:

Segítség!

---

A szerző fotóját Mann György, a drámajátékos képeket a szerző készítette.