Vadas Vera: Dzs

Mai óránk témája a fotózás kezdetei, Talbot-ról fogunk tanulni, közli Ági, és fölírja a táblára a fotós nevét. William Henry Fox TALBOT (1800-1877) a talbotípia néven ismert fotóeljárás kifejlesztője volt. Miközben ír, szeme sarkából látja, hogy a tizenöt fős csoportból kiválik a tizenöt éves Marci, akinek az ellenőrző könyvében látott egy beírást a biológia tanárnőtől, az elmúlt héten, mielőtt bevésett neki fotótörténetből egy elégtelent, mely szerint Tisztelt Szülő! A gyermek biológia órán megevésre kínálta nemi szervét, tisztelettel. Horváth Rozália tanárnő. Marci megfontolt mozdulatokkal emelkedik ki a hátsó padból, mint Iluska a János Vitéz által tóba dobott, sírján kinőtt rózsából, nekirugaszkodik, mint akit puskából lőttek ki, egyenesen a tábla felé tart, a következő pillanatban kiveszi Ági kezéből a krétát, kiegészíti TALBOT nevét ITALBOLT-ra, végül közli, hogy ennyi hozzáfűznivalója lenne a témához, és méltóságteljesen visszavonul a helyére.

Elszabadul a pokol, a kedélyállapotok semmi esetre sem tudnak megnyugodni, tizennégy ember röhög, míg a tizenötödik, Marcika, kaján vigyorral az arcán helyet foglal. Annyi a tekintélynek! Ági második hete tanít, majd szétrobban az idegességtől, azon gondolkozik, hogyan kezelje ezt a kellemetlen helyzetet. Jól van, játsszunk csendkirályt, javasolja, amennyiben képesek lesztek két percig csöndben csücsülni, két perccel kicsöngetés előtt kiengedem az osztályt szünetre, ellenben, ha valaki megszólal, annak mindenki adhat egy pofont. A tanárnő elégedetten visszafordul a táblához, hogy befejezze a mondókáját, és elkészítse a vázlatot, mégiscsak feltalálta magát, a tanulók elcsitultak végre, ám az osztály legcsöndesebb tanulója, Mercédesz egy óvatlan pillanatban elköhenti magát, s a következő másodpercben tizenöt ököl sújt le rá – a sajátját is beleértve. Ági rémülten visít, elég, elég, még megölik.

Talán jót tenne a csoportnak egy kis környezetváltozás. Felszólítja a nebulókat, fejlődjenek páros sorba, meglátogatják az iskola galériáját. A srácok szép csendesen vonulnak, halkan, pissz nélkül osonnak, az aulába lépve azonban elkezdődik az ordibálás, fennhangon óbégatnak, sőt, fejhangon, megindul a nyálelválasztásuk, mint Pavlov kutyáinak, vérszemet kapnak. Még nincs szünet, szilenció, rikácsol a tanár, hátha túlharsogja mind a tizenötöt. Sikerül. Öröme azonban nem tart sokáig, folytatódik a vagánykodás. Fölszólít két renitenst, ne támaszkodjanak a tárlókra, másik kettőt, ne könyököljenek a szobrokon, újabb kettőt pedig, hogy ne fogdossák a képeket, de a szép szó mit sem ér, már ugrik is Lacika, mi ez? – üvölti, és dzs, belevág egy nagyot a fő helyen pompázó festmény közepébe. Ezzel adott hangot a véleményének, szerinte ez volt a csattanó. Az egész nem olyan nagy poén, mint ahogyan azt Móricka, bocsánat, Lacika elképzeli, dohog Ági, rettentően kritikusak a gyerekek, nincs mit tenni, persze, ha most kiszakadt volna a vászon… suhan át agyán, meg az is, hogy ami nem következett be, azon nem kell keseregni.

Más véleménye egyébként senkinek sincs a látottakról. Ági nem meri forszírozni, nehogy megint kifejezésre juttassák gondolataikat, érzéseiket a kedves gyerekek, szól pár szót a minimal artról, Barnett Newmanről, az amerikai előzményekről, az európai hagyományokról, jelen tendenciákról, a legkevesebb – minimális – eszköztárról és arról, hogy a formák mélyén nincsen mögöttes tartalom, vagyis a mű önmagával azonos. Aki nem walkmanezik, az mp3-at hallgat.

Végre kicsöngetnek. A tanulók szétszélednek, mint fuvallat hatására a gyermekláncfű magjai, Ágnes asszony ennek ellenére korántsem nyugodt, sőt, egyre feszültebb, mivel a következő órája is a tizenegyedik bével lesz, ráadásul megérkezik a csoport másik fele, megkétszereződik a létszám, megkétszereződnek a gondok. A „smasszer” azon morfondírozik, mit fog negyven Lacikához hasonló kaliberű egyeddel kezdeni, negyvenöt percen keresztül, művtörin, de nem ér rá lelkiekben felkészülni, lazítani, mert lélekszakadva száguld felé Pirike, kétségbeesetten kapkodja a levegőt, tanárnő, tanárnő, tessék jönni! A fiúk a lányvécében cigiznek, nem mernek bemenni a kis nőcik pisilni, érthető. Ági eltervezi magában, hogy rögvest és hatékonyan intézkedni fog. Beteszi a naplót a tanáriba, fölvágtat az első emeletre a lányvécéhez, kivágja az ajtót, s tényleg, négy fiú szívja gőzerővel a cigarettát a budiban, vágni lehet a füstöt, az orra hegyéig se lát a gomolytól, csak sziluetteket tapogat tekintetével, próbálja kitotózni, kik ízlelgetnek dohánylevelet a tilosban, a játék neve: Találd ki. Megkérdezi a diákoktól, tudják-e, hogy az igazgatói irodában lenne a helyük, s hogy jelenlétükkel sértik a többiek személyiségi jogait, mert nem mernek vécézni a lányok hímnemű egyedek társaságában? Danika kuncog, szégyenlősek a kicsikék, pedig nem kéne a húrt tovább feszíteni, különben is becsöngettek, és Ágival van órája. Ez egy rövid szünet, pattog a tanárnő, egyébként, ha valaki mindenáron dohányozni szeretne, az udvarra menjen! Érzi Ági a fonákját, nem tilthatja meg a pöfékelést, mert bagoly mondja verébnek? Marad a szóbeli megrovás, zihálva caplat le a lépcsőn, odavánszorog a tanárihoz, szemei szikrákat vetnek. Nem siet, adni akar még egy esélyt Danikának, hátha előtte beér a tanórára, bár érzi, feleslegesen erőlködik, megmossa krétaporos kezeit, csak utána indul a kettőtizenhatos felé.

Jó napot kívánok mindenkinek, akivel még nem találkoztam a mai szent napon, mosolyog, de egy jó megfigyelő észlelheti, hogy mosolya bal szegletében egy idegszál rángatózik – megrendülni látszik. Rembrandtról próbálnak értekezni. Magdika nyitókérdése, írt diszkózenét? Ági néni válasza, nem. Magdika újra kérdez, akkor mi a fasznak beszélünk róla?

Danika természetesen még mindig nincs sehol, húsz perces késéssel érkezik meg művészettörténetet hallgatni. Danikám, húsz percet késtél. A késést beírja a „duce”, aki emiatt máris közutálat tárgyát képezi a fiatalok között, Dani megrántja a vállát, nem téma, kipukkantja a rágógumit, amit ízléstelenül csócsál, helyet foglal.

Ági néni bele szimatol a levegőbe, mi ez a szag, ami hátulról jön? Diszkréten fölteszi a kérdést, mi történik a hátsó fertályon? Kacarászás, válasz nincs. Ilyenkor bezzeg kuss van. Füst gomolyog. Meginterjúvolja Szabit, mi van a kezében. Szabika tiltakozik, semmi, tanárnő, semmi. Mutasd! Á, csak egy füstölő. És a függöny alá dugdosod? Nem, dehogy, már repül is, ki, az udvarra a szivar, melyet az állítólag diszleksziás, diszkalkuliás és egyben diszgráfiás Szabika a pad alatt a diszgráfiás Alettára ruházott, melyet diszgráfiás Aletta tovább adott diszleksziás Virágnak, diszleksziás Virág diszkalkuliás Dórikának, diszkalkuliás Dórika meg persze kidobta az ablakon. A parázsló bűzrúd a száraz leveleken landolt. Dórika azonnal menjen, nyomja el a szivart rendesen, aztán dobja be a hulladékgyűjtőbe, adja ki az utasítást rémülten a szaktanár. A rajz tanterem gyúlékonyságáról szónokol, a fokozott tűzvédelmi veszélyességről, és úgy általában a tűzvédelmi szabályzatról papol, beleszőve eme felelőtlen esetet, Szabolcs renitens viselkedésének jelentőségét, melynek, ugye, lehettek volna következményei… Tanítványai boldog mosollyal, bólogatva nyugtázzák szavait, mint az elmegyógyintézetben az ápolók a csendes őrültét. Ági kifakad, közli, hogy Karosi Szabolcsot szaktanári figyelmeztetésben részesíti, vigye ki asztalához az ellenőrzőjét. Reflexszerűen buggyant ki belőle a felszólítás, ahogyan Szentmirhai tanárnőből tört föl annak idején, a középiskolában, a német órákon, ezt a mintát látta, ezek szerint beleivódott, feltört az ID-jéből. A negyven gyerek fetrengve mulat, annyira díjazza kétségbeesett próbálkozását, de a legszörnyűbb, hogy velük röhög a tanár is, a nevetés felszabadít, ragályos, hatására az agyban endorfin termelődik. Ági szélnek ereszti a bandát, tűnjetek innen, péntek van, nyolcadik óra, elég.

Ekkor jelenik meg a színen az igazgatónő, mi ez a nagy jókedv? Igazgatónő, kérem, a gyerekekkel nem lehet bírni, mentegetőzik a kolléga. De még nem csöngettek ki, Ágikám, ez szabálysértés! Hát igen, motyogja Ági, a tanítás mestersége olyan jó, olyan szép!