Knausz Imre: Interjú két ülésben – Horányi Gáborral II.
– Hogyan lett belőled tanár, és miért éppen fizikatanár?
– Középiskolai tanulmányaim végén komoly dilemmával álltam szemben, mert két dolog érdekelt igazából: matektagozatra jártam, és nagyon szerettem a magyar irodalmat is.
– Hová jártál középiskolába?
– A Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam, és volt egy tárgy, amit viszont borzasztóan utáltam: a fizika. Mivel már akkor is nagyon szerettem kirándulni, a matematika és a természet szeretete és végül az a döntés, hogy mégsem fogok valamilyen humán szakra menni, együtt hozta azt a furcsa választást, ami tulajdonképpen a döntés elodázása volt még akkor, és amit úgy hívnak, hogy földtudományi szak. És két év után, amikor szakosodtunk, akkor meg geofizikus lettem. A Földtudomány Szak egy nagyon érdekes hely volt már akkor is, mert kétfajta ember járt oda: aki szerette a matematikát, ők voltak a kevesebben, meg akik utálták.
– Ez az ELTE TTK?
– ELTE TTK. A legenda szerint a geológusok még a lapszámozást is száműzik a könyvekből, mert annyira utálják a számokat. Ez persze így nem igaz, csak amolyan egyetemi folklór. Ezzel szemben a fizikusok éppen a matematikának a természetben való megnyilvánulását keresik. Érdekes, és tán idetartozik, hogy a fizikusok általában – mert a geofizikusoknál ez természetes – nagyon aktív kirándulók, természetjárók. Ha az ember szétnéz bármelyik egyetem fizika szakán, megtapasztalhatja ezt. Találgathatunk, hogy mi a jelenség magyarázata, de egy biztos, a tendencia kétségkívül létezik. Tehát geofizikus hallgatóként indultam, és szépen haladtam előre csoporttársaimmal a geofizikusképzés rögös, de élménydús útján, tízen egy csoportban, melyből talán öten lettek geofizikusok.
Van, aki csillagász, én sem geofizikusként kötöttem ki, van olyan kollégám, aki egyenesen egy plébániát vett át nem sokkal az egyetem után, szóval érdekes elágazások voltak. Amikor geofizikai tanulmányaim végéhez közeledtem, és már igencsak elmerültem a szakterületemben, megerősödött bennem az az érzés, hogy igazából én nem tudok beállni egy kutatóhelyre, mert ez engem nem vonz. Pedig igencsak beleástam magam a migrációs szeizmikába, azaz a mesterségesen keltett földrengéshullámok visszaverődései kapcsán szerzett észleletek feldolgozásának egyik módszerébe, s az ehhez szükséges Furier-transzformáltak világába, sőt már jól fizető állásra is volt esélyem.
Amint mondtam, a középiskola után nehezen tudtam eldönteni, hogy humán vagy reál irányba menjek. Szerencsére a tanárság olyan dolog, amely mindenféle irányultságot lehetővé tesz. Így aztán az egyetem ötödik és hatodik évében, részben már tanári pályafutásommal párhuzamosan, elvégeztem a fizikatanár szakot meglehetősen kalandosan és gyorsan. Voltak rugalmas tanáraim, akik engedték, hogy egyszerre járjak például pszichológiából az első és harmadik félévre, és utána a második félévre (akkoriban sokkal kötöttebb volt a képzés menete, mint most), rájuk szívesen emlékszem. Végül megszereztem öt év után a geofizikus diplomámat és a hatodik után kaptam egy kiegészítést, hogy tanár lehetek. A Móricz Zsigmond Gimnáziumba mentem vissza azon nyomban, oda, ahonnan diákként elindultam, és 1984-től egészen 2000-ig ott voltam tanár. Azt kell, hogy mondjam, az az elképzelés, hogy az ember sok mindennel foglalkozhat – talán kevésbé elmélyülten, de együtt a gyerekekkel – tanárként, ez nagyon bejött.
– Hadd kérdezzek még a tanulmányaid időszakáról. Volnának-e olyan emberek, akiket szívesen megemlítenél akár a családból, akár a középiskolából, egyetemről, akik a pályaválasztás terén nagy hatással voltak rád?
– Hát ez nehéz kérdés. Apukám szintén egyfajta vívódó, „bölcsész legyek vagy természettudós?” alkat volt, és mindenről lehetett vele beszélni. Történész lett volna szerintem, ha nem lett volna elektrokémikus. A tanáraim közül Patkós Andrásra szívesen emlékszem, ő fizikát tanított nekem, és most is ott van az ELTE-n. De hosszú felsorolásba mégsem tudok kezdeni. A matematikát borzasztóan szerettem középiskolában, emlékszem, mennyire élveztük, hogy újabb és újabb ismeretlenekkel lehet egy egyenletet áttekinthetőbbé tenni, és egy rendkívül absztrakt rendszer esztétikus struktúrává áll össze. Elég intenzíven sakkoztam a középiskolában, a matematika és a sakk nagyon szépen összeért, a rend és a szabályosság szépsége meghatározó élménye volt a matematika óráimnak is. De az egyetemen egyszerre túl sok lett a matematika. Az analízis számomra annyira absztrakttá vált, és annyira nem szólt a valóságról, hogy az már zavart. Patkós András elméleti fizikája volt számomra az optimális absztrakciós szint. Például a rezgő mozgás differenciálegyenletei olyan szépen írják le a valóságot, hogy az volt az érzésem, tulajdonképpen nem is fontos, hogy valójában létezik-e ez a valóság. Az elméleti fizikusokról szőtt legendák között sok olyan van, melyben az elméleti fizikust azzal lepik meg, hogy vizsgálatának absztrakt tárgya valóságos dolog.
Ha végig kell tekintenem a pályámat meghatározó tanárokat, akkor azért a középiskolából is ki kell emelnem két embert. Az egyik a matektanárom, Némethy Katalin, aki Rátz Tanár Úr Díjat kapott pár évvel ezelőtt. Nagyon szigorú volt velünk, tényleg olyan módon szigorú, ami már teljesen irracionális, tehát ha egy gombod ki volt gombolva, akkor azt mondta, miért járkálsz meztelenül. A köpenyeden egy gomb, félreértés ne essék. Viszont valami fantasztikus dolgot tudott. Úgy megtanította nekem a matematikát, hogy az még most is olyan módon van – hogy így fejezzem ki magam – felhasználói szinten a fejemben, hogy ha egy matematikai problémát kell megoldani, akkor a bizonyításra nekem nem kell emlékezni, mert minden bizonyítást egy adott szintig, tehát a középiskolai szintig biztosan meg tudok konstruálni. Én nem foglalkozom már bő harminc éve tételek bizonyítása szintjén a középiskolai matematikával, de bármit be tudok bizonyítani, mert megszereztem azokat a készségeket, képességeket, amelyek alkalmassá tesznek arra, hogy a problémákat megoldjam. S ezt nagymértékben Kati néninek is köszönhetem. S közben margóztuk a füzetünket, megtanultam rondán, de legalább áttekinthetően írni. Ezalatt számos olyan dolog történt, amit én nehezen fogadtam el. Főleg amikor már kollégák voltunk, akkor nagyon zűrössé vált a viszonyunk. Ő volt a megtestesült tekintélytisztelet, ebből pedig nekem szemernyi sem adatott. Azonnal látszott, hogy számára én túlságosan szabadelvű voltam vagy vagyok. Sok mindent átvettem tőle. Például azt, hogy minden órán röpdolgozatot írattam. Nálam úgy finomodott a rendszer, hogy mindig minden röpdolgozatjegyet ki lehetett javítani, s rontani lehetetlen volt. A történet arról szólt, hogy tanuld meg. Ha később tanulod meg, az akkor is megvan.
– De mi volt a titka még azon kívül, hogy szigorú volt és következetes? Miben volt hatékony?
– Nehéz megmondani, hogy mi volt a titka. Rendkívül jól magyarázott, valószínűleg nagyon érzett minket. Valószínűleg tudta, hogy amikor a szakadék peremén már csak az utolsó kis madzag tart vissza, és ott vagy, hogy mindjárt lezuhansz, mikor kell azt a madzagot megrántani. Szenvedtünk, de a végén leginkább örültünk. Talán ebben a boldogságban egy kicsit benne volt annak a kutyának az öröme, akit a viccbéli Jean végre nem forgat tovább a farkánál fogva a feje fölött. Kati nénivel, ahogy mondtam, később kifejezetten megromlott a viszonyom. Amikor fiatal tanár voltam, azt hittem, hogy az emberek racionálisak, és a matektanárok különösen. De ez egy abszolút tévedés, az emberek nem racionálisak, és a matektanárok sem feltétlen racionálisak, Kati néni a végtelenségig nem volt az, és egy adott helyzetben valamit félreértett. Vagy valamit nem jól mondtam, s akkor nagyon megharagudott rám. Kati néni nagyon sokat segített még akkor is, ha gyakorlatilag a világ, ahogy közben változott, egyre kevésbé volt számára elfogadható. Mi amolyan alávetett tanulók voltunk, akik tudtuk, hogyan kell haptákban állni, amikor haptákban kell állni, hogyan kell begombolni a fölső gombokat is, hogy rend legyen. A mai világ szerencsére már nem ilyen, és semmi sem áll tőlem távolabb, mint hogy nosztalgiázzak, és azt mondjam, hogy de bezzeg akkor, hogy megtanultuk. Az a világ elmúlt, és nagyon nem bánom, hogy elmúlt, de ez nem változtat azon, hogy voltak egészen kiemelkedő tanáregyéniségek, és ilyen volt Kati néni is. A Rátz Tanár Úr Díj átadásán találkoztunk, akkor már nem tűnt olyan haragosnak.
A másik személyiség, akiről beszélnem kell – és ez egy nagyon furcsa dolog –, a fizikatanárom. Neki nagyon sokat köszönhetek, mivel mindent fordítva csináltam a tanári pályámon, mint ő. Feltettem magamnak a kérdést, mit tenne ebben a helyzetben most a tanárnő? S tudtam, hogy azt a megoldást el kell kerülnöm. Amit az óráin átéltünk, az olyan szintű megalázás és félelemben tartás volt, olyan gyomorgörccsel álltunk a fizikatanterem előtt, hogy azt nem kívánom senkinek. És amikor elkezdted a feleletet, azt mondta: „Fiam, fiam, ez idáig egy egyes – beírta –, folytasd nyugodtan, csak az életeddel játszol”. Tehát körülbelül ez volt a stílus.
Ezenkívül kedvence volt a „dimánziók, dimánziók”, vagyis a mértékegységek, ami a mértékegységek egységesítése előtt elég szórakoztató dolog volt, hogy az egyiket hogy lehet a másikba váltani. Szóval ő ilyen értelemben befolyásolta a pályámat. Nem kívánom az ilyen hatásokat senkinek, de az objektív képhez ez is hozzá tartozik.
A múltba révedős bezzeg filozófiát pedig felejtsük el. Most is kellenek a kiemelkedő egyéniségek, de másfajta egyéniségekre van szükség. Ha valami egyszer jó volt, abból nem feltétlenül következik, hogy most is jó lenne. A változás a létezésünk velejárója.
– Az egyetem után a Móriczba kerültél. Az már mennyire volt tudatos választás? Te már tudtad, hogy tanítani akarsz?
– Abszolút egyértelmű volt. Más, mint a Móricz szóba sem jöhetett. Amikor az első év vége felé az egyik kolléganő nyugdíjba ment, akkor elérzékenyültem, és arra gondoltam, hogy „Istenem, én is innen fogok nyugdíjba menni, és létezik-e annál jobb és szebb dolog, hogy valahol az ember jár négy évet iskolába, visszamegy oda dolgozni, s onnan majd nyugdíjba megy egyszer?” Minden olyan állandó, biztos és stabil. Tulajdonképpen valóban így tűnt, hiszen húsz évet töltöttem a Móriczban, négyet diákként, tizenhatot tanárként, 2000 óta vagyok a Lauderban, tíz év a második munkahelyemen, eddig. Valóban nem vagyok egy vándortípus. Nagyon-nagyon jó volt az a móriczos tizenhat év. Azonnal osztályfőnök lettem, és tizennégy éven keresztül, kétszer négy, egyszer hat évig állandóan voltak osztályaim.
És nagyon jó volt az első osztályom, és a második osztályom az még egy kicsit jobb volt, és a harmadik osztályom még annál is egy kicsit jobb volt bizonyos szempontból, s amikor úgy éreztem, ezt már nem lehet tovább fokozni, elhatároztam, hogy felnőtteket fogok irányítani. Sikerült az osztályfőnökséget a csúcson abbahagyni.
De nagyjából sok mással is így voltam, mert a Móriczban rengeteg dolgok csináltam. Vezettem címerező tábort egyszerre 100 gyereknek, őrült vetélkedőkkel, hatalmas munkával, s igen jó fizetésekkel éveken át. Létrehoztam csillagászat tárgyat a suliban, írtam könyvet, Soros-pénzen országos csillagászati hálózatot szerveztünk a gyerekekkel. Könyvet adtunk ki „A Csillagok könyve, avagy a könyvek csillaga” címmel, melyet sikerrel forgalmaztunk könyvesboltokban, 1500 példány készült és fogyott el belőle. A projekt minden elemében részt vettek a gyerekek. Létesítettem a suliban mászófalat, s az iskola ablakaiból kötéllel ereszkedtek a tanítványaim. Idén 19. alkalommal rendeztük meg a Laokoón Életbenmaradási versenyt. Kitaláltam a Móriczka vetélkedőt, képtelen feladatokkal, meghonosítottam egy szellemi-műveltségi tőzsdejátékot. Hihetetlen osztálykirándulásaink voltak, mindig az erdőbe, mindig kulcsosházba, ugyancsak sajátos vetélkedőkkel, „rongyozással”, dobókockaköpő versennyel, ahol a teljesítményt a köpési távolság és a kiköpött számérték szorzata határozta meg. A kereteket mindig pontosan kijelöltem, de a kereteken belül mindent kihasználtunk. S a hagyományokból néhány tovább él a Lauderben, néhány megszűnik, mások megújulnak, s újak születnek. Mert alapvetően előre kell nézni, minden nap újabb kihívásokat hoz.
A legnagyobb vívmány, amire igazából mint pedagógus büszke lehetek, az a Laokoón-csoport. Ez egy bejegyzett kiránduló, hegymászó, barlangász csoport, amely épp most ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját. Volt előzménye a Móriczban, amit még Leél-Őssy Sándor neves geológus hozott létre, akit ötvenhatban az egyetemről eltávolítottak, és így került a gimnáziumba. Ez volt a híres Földrajz Szakkör. Oda ugyan viszonylag rövid ideig jártam, de miután tanárként visszatértem, Vincze Péter barátommal létrehoztuk a Laokoón-csoportot, mely a Földrajz Szakkör utódjaként határozta meg magát. Kb. 600 gyerek vett részt a kirándulásainkon az elmúlt 25 év alatt, pontosabban az első 15 évben, s a kirándulások teljes hossza megközelítette a 15 000 km-t, a tagok által összesen megtett út elegendő lenne a Föld nyolcszori körüljárására.
A Laokoón-csoport arról szólt, hogy ha valamit tényleg akarsz, akkor azt el tudod érni. Arról szólt, hogy nem kell félni a kényelmetlenségtől. A kirándulásaink általában háromnegyed 6-kor indultak, nem volt még otthon számítógép, a gyerekek korábban feküdtek, így korábban fel tudtak kelni. Azt mondtuk magunkról: „hülyék vagyunk, de jólesik”. Megőriztük a hagyományokat, pl. „szkeptikus tánc” a hideg ellen, vagy „pijjogás”, hogy meghalljanak, s újakat hoztunk létre. Ezek közül a legfontosabb az általunk meghonosított hedon fogalma. A hedon, mint nyilvánvaló, a hedonizálás tárgya. A hedon minden olyan ehető dolog, ami jó. S a szabály szerint legalább annyi darabra kell osztani, ahányan vagyunk. Attól hedon. Ha valaki külön fogyaszt ilyeneket, az zughedonizál, s az mélyen elítélendő.
A Laokoón-csoportnak voltak szabályai, volt egyfajta alkotmánya, s számos kézzel írt naplója. Egy darabig még digitális naplót is vezettünk. Aki kíváncsi a megtett kilométereire, azt ma a „laokoontent”-en ellenőrizheti, a honlapunkon. A Laokoón-csoport naplósának lenni komoly rang volt, időnként komoly szépírói teljesítmény. Az első naplósunk Jékely Zsombor volt, Áprily Lajos dédunokája, Jékely Zoltán unokája. Ez egy nagyon kemény társaság volt, akikkel extrém körülmények között jártunk mindenhova. Még most is találsz egy-két jégcsákányt a szekrényemben, meg hágóvasat. Jártunk télen az Alacsony-Tátrában, mínusz 20 fokban sátraztunk, alpin technikával házat festettünk, utána Törökországba expedícióztunk. Többször volt Laokoón százas, azaz 100 km gyaloglás egy napon, még a Kinizsi 100-as „feltalálása” előtt.
Emlékszem, valahol Tardosbányán egy kultúrházat nyitva találtunk, bementünk, és akkor fölvázoltam nagyjából Ázsia domborzatát, és megfogalmaztam az ázsiai expedíciók tervét. Azt mutattam meg, hogyan lehet eljutni Pekingből Delhibe, hogyan kell átkelni a Karakorum-hágón, hogyan vezet az út Alma-Atából Kasgárba. Kitűztem az utakat, s a gyerekek egyetemista korukban teljesítették a „feladatot”, az ázsiai expedíciós utakat.. Volt egy nagyon szép laokoónos feladat, amit aztán szintén teljesítettek: a Móricz Zsigmond Gimnáziumtól fölmenni a Gerlachfalvi-csúcs tetejére gyalog. Ez egy 10 napos út, és a csoport két kiváló tagja, Vadász Gergő meg Árgay Zoli teljesítette annak idején. Írtam is egy cikket erről, emlékszem, „Hegyek között kószáló” volt a címe.
– Milyen logika alapján tűzted ki ezeket a feladatokat?
– Vannak dolgok, melyeket látszólag lehetetlen elérni, de valójában meg lehet csinálni. Hát ezek az igazi feladatok! Amikor egyetemista koromban, először másztam meg a Mont Blanc-t, akkor igazából a földrajzi atlasz régen kiszemelt sötétbarna foltjára indultam. Vettünk nyugaton hágóvasat, jégcsákányt, meg ami kell, gondoltuk: a Mont Blanc egy olyan jó magas hegy, hát fölmegyünk rá. Így másztam meg az Elbruszt, s voltam 6000 méteren a Himalájában még az első magyar Himalája-expedíció előtt. Jártam Ázsiában, Kőrösi Csoma Sándor nyomán Nyugat-Tibetben úgy, hogy nem lehetett tudni, melyik hágó lesz járható, hiszen térképek akkor még szinte egyáltalán nem voltak a környékről. Leél-Őssy Szabolccsal, aki Leél-Őssy Sándornak, az egykori földrajz szakkör alapítójának fia, Baktay Ervin után elsőként jártunk Kőrösi Csoma Sándor phuktáli kolostorában. Akkor már hatvan éve nem járt ott magyar ember, hiszen a terület sokáig zárt volt. Első írásaimat Kőrösi Csoma Sándor nyugat-tibeti útjáról publikáltam, de még az idei Kőrösi Csoma évforduló kapcsán is elég sok feladatot kaptam. Részletesen leírtam Kőrösi Csoma Sándor útját Csomakőröstől Dardzsilingig, egyfajta bédekkert készítve a mai megfigyelők szemével.
Ezeknek a kalandozásoknak az alapja részben családi indíttatású volt, mert Apuval, Anyuval és öcséimmel is rengeteget kirándultunk, jártuk a kéktúrát minden nyáron. Három fiúval menni kellett, nem volt más lehetőség. Az extremitások felé a földrajzszakkör vitt el. Sándor bácsi egy igazi cserkész lehetett annak idején, megszállott gyalogló volt, aki megvetette a gyengeség minden formáját, lenézte a dohányosokat (az alkoholt viszont rendkívül üdvösnek tartotta az emberi egészség szempontjából, bár ebben szerintem tévedett). Rengeteg kalandunk volt. Emlékszem, amikor Várnában a rendőrökkel verekedtünk, hogy ne dobjanak ki minket a vasútállomásról, vagy amikor Sándor bácsi biztosítótűvel összekötött oldaltáskájából az összes útlevél a tengerbe esett, amikor éppen átmásztunk a szögesdróton, hogy kijussunk a kikötőbe. Vagy emlékszem a „gonosz szerbre”, akitől megvédett minket Sándor bácsi, hogy tudjunk a vonat folyosóján feküdni. Az ajtót két oldalról lökdösték, és szegény „gonosz szerb” úgy repült hátra ajtóval együtt, hogy öröm volt nézni.
Szóval ezek nagyon klassz dolgok voltak. Akkortájt egy kicsit kalandosabb volt az utazás, mert most ez csak pénz kérdése, mindenhova el lehet menni. Én Ázsiába szerettem utazni, nem is voltam egyébként a La Manche csatornán túl nyugaton. Többször jártam viszont Mongóliában, Indiában, Kínában, és tanítványaim közül is sokan nagy utazók lettek.
– Láttam, amikor nálatok jártam, hogy a könyvtáratoknak nagyon gazdag orientalisztikai gyűjteménye van.
– Rengeteg könyvünk van. Leginkább csillagászatot, matematikát és fizikát gyűjtök. Valamennyire konyítok a tudománytörténethez, legalábbis a magyar fizikusokat elég jól ismerem, s legtöbbjük munkái megvannak egészen a 18. századig visszamenőleg. Csillagászati könyvekből igen szép 16-17. századi anyagom is van. Az orientalisztika engem is vonz, Ázsia és Kőrösi Csoma Sándor révén, de az elsősorban nem én vagyok, hanem feleségem, Szegedi Mónika, aki tibetológus, buddhista filozófiát tanít meg tibeti nyelvet. Bennünket ez hozott össze már nagyon fiatalon. Én Kőrösi Csoma Sándor útján jártam Nyugat-Tibetben, miközben ő a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba járt tibeti szakkörbe. A természetnek és a gondolkodásnak a sajátos egysége Tibetben nagyon megragadó. Például a könyvkultúra, tehát az, ahogy a tibetiek a könyvekhez viszonyulnak. Megvannak a szigorú szabályok, hogy egy könyvvel hogy lehet bánni. Tehát, hogy derekad alatt nem viheted, mert az alantas, te a földön ülsz, a könyv meg fölötted van, és úgy kell olvasni, hogy beléd áramoljon a tudás. Könyvtemető található a kolostorokban. A könyvek tisztelete amúgy a zsidó hagyományban is benne van. Talán ezért van a véremben. Ott sem lehet például egy szent könyvet csak úgy ide-oda elszóringálni. Tehát a tibetiek az elhasználódott könyveket a könyvtemetőbe viszik, és rábízzák a természetre. Tibet megragadott minket, gyönyörű természeti adottságaival, hegyeivel, a mostoha körülményekhez alkalmazkodott, általában egyszerű, tiszta lelkű, tiszta gondolkodású emberekkel, s a mélységesen mély filozófiával, melyet a hegyoldalak sziklakolostorainak könyvtárában őriznek. Meg az interneten, mostanság! Tibetben sok minden megváltozott azóta, amióta ott jártam. Akkor még nem nagyon használták a hegyek közt a pénzt sem, nem tudtak mit kezdeni vele. Ázsiába nagyon nagy élmény elmenni, mert a miénktől alapvetően eltérő világ.
Ázsiai útjaimtól tehát nem függetlenül találkoztam egy kiránduláson Mónival, tehát ilyen értelemben ezek a dolgok is a Laokoón-csoport előzményével, a Földrajz Szakkörrel függenek össze. Móni egy nagyon tiszta fejű bölcsész, ezért is annyira sikeres a filozófiai szövegek fordításában. Mikor még volt ideje, mindig elolvasta, amit írtam. Kb. 10-12 könyvet írtam, részben társszerzővel, részben egyedül, utazásokról, utazókról, tudósokról, fizikáról, csillagászatról, buddhizmusról. S írtam vagy száz cikket, mindenféle lapokban, tankönyvkritikától az útleírásig. De készítettem riportokat is, pl. az Élet és Tudomány számára, ami segített képben tartani a legfrissebb tudományos eredmények tekintetében. Talán legfontosabb könyvem a Beszélgetések a kvantummechanikáról, a relativitáselméletről és a megismerés útjairól, ami egy sorozat első darabjaként jelent meg a Műszaki Kiadónál. Az értelem megkísértése, ezt a sorozatcímet én találtam ki hozzá. Aztán nem lett belőle túl sok kötet, pedig komoly szerzők voltak benne, például Dawkins. Az én könyvem egy platóni párbeszédekre épülő, képletek nélküli szöveg, s ezt a szöveget Móni az utolsó betűig átrágta. És fontos volt, hogy ő mint absztrakcióra képes bölcsész mindent megértsen. Mert a megértés mindennél fontosabb! Az ember az egyetemen megtanul egy matematikai formalizmust, egy koherens struktúrát, amely leírja a valóságot. És tulajdonképpen tesz egy lépést abba az irányba, hogy a valóság fogalmi értelmezését, tehát a verbalizálható értelmezést egy kicsit hátrébb szoríthassa, mert nagyon hézagos a szavak hálója! De nagyon izgalmas ez a háló. A középiskola az egyetlenegy olyan hely, ahol meg lehet kísérelni, még ha a tökéletesség igénye nélkül is tesszük ezt, hogy képeket, fogalmakat alkossunk arról, amiről beszélünk. Mert a szavak ereje, mágiája lenyűgöző! S most visszatérnék a magyar iránti érdeklődésemre. Nagyon szerettem a verseket, a szövegeket. Voltak olyan őrült dolgok a Móriczban, mint a verstanuló verseny. Emlékszem, diákként százhét Ady verset tanultam meg rövid időn belül, aztán József Attilából már csak hatvanat. Zömére egyébként most is emlékszem. A szavak kedves barátaim. Hatalmasnak érzem a szavak erejét. Döbbenetes hatásuk lehet szavaknak. Irodalmi művekben is, de az életben mindig.
A modern természettudomány nagyon izgalmas kérdése, hogy mi az, amit valahogy még körül tudunk írni. Nekem nagyon sok tanítványom lett fizikus, volt egy időszak, amikor minden évben legalább egy-két tanítványom ment az ELTE fizika szakára. Közülük néhányan az OKTV-n is sikeresek voltak, de nagyon sokan nem azért mentek fizikusnak, mert iszonyú jól tudtak példákat megoldani, hanem azért, mert megéreztek valamit abból, hogy nyitott kérdésekkel van tele a világ, amelyeken érdemes és lehet gondolkodni. Az vonzotta őket, hogy itt valamit megtudhatnak a világról, s talán önmagukról.
Mindent végig lehet gondolni, mindent meg lehet egy kicsit csavarni és megnézni, hogy mi lesz belőle így, kifordítva. Nincsenek tabuk, nincsenek tekintélyek. Lehet ezt a felfogást akár bizonyos értelemben öncélúnak tekinteni, de ez teszi széppé és változatossá az életünket. Az élet célját nagyon nehéz valamiféle végcél vagy haszonelv mentén megfogalmazni. A gondolkodás tulajdonképpen nagy luxus, s nagy örömöt lehet vele szerezni önmagunknak, ilyen értelemben a luxusok luxusa. Ezt az érzést próbáltam mindig is átadni. És ehhez nagyon kellenek a szavak.
És ha megkérdeznéd a laokoónosokat, elmesélhetnék, hogy amikor kirándultunk, mindig mondtam nekik történeteket, hosszú, végeláthatatlan történeteket, melyeket részben én találtam ki, részben olvastam és kicsit átalakítottam őket. Tudtam, hogy milyen történet kell a 7 évesnek, a 8 évesnek meg a 16 évesnek – pl. Borges-novellákat nagyon szerettem így „átírni” –, és nagyon szerették ezeket a történeteket. Tehát strapáltuk magunkat a „hülyék vagyunk, de jólesik” elv jegyében, iszonyú kemény tempóban gyalogoltunk, és közben meg mentek a történetek. Amikor a Lauderbe kerültem 2000-ben, akkor ez egy kicsit olyan volt számomra, mintha lezárult volna az első életem. Hiszen annyi minden történt addig. És például az az Ázsiában járkáló meg a laokoónos én nem jött át a Lauderbe. És nem baj, hogy nem jött át, mert az akkor volt, és most más van. És most nem a gyerekek, hanem a felnőttek vannak figyelmem középpontjában, miközben persze a gyerekeket tanítom, és most másfajta feladatokat kell megoldani, melyek ugyanolyan izgalmasak.
– Amúgy a Laokoón működik tovább?
– Három gyerekem van, Eszter 19 éves, Peti 16, Panni pedig 9 felé közeleg. Petivel lehet gyalogolni, benne sok keménység van, de az a fajta Laokoón, hogy kéthetente kirándulunk, az már néhány éve nem működik. Próbálnám átszoktatni magunkat, visszaszoktatni a kirándulásra úgy, hogy akár a Panni osztálytársaival vágjunk neki az erdőnek, de sok minden megváltozott. Az időbeosztásunk, úgy tűnik, végérvényesen átalakult. Ha az ember még éjfél után emailekre válaszol, vagy a vele készített beszélgetés korrektúráját javítja, akkor nehezére esik hajnali ötkor fölkelni. Akkora pihentség deficitet gyűjtünk össze hétvégére, hogy nem tudunk hajnalban fölkelni. Én is, Móni is, a gyerekek is. Peti néha olyan sokáig van fönt, hogy csak bámulok. Mi annak idején sokkal előbb lefeküdtünk. De azért egy-egy alkalommal útra kelünk. Szerencsések vagyunk: nincs autónk, és ha van egy kis időnk és erőnk, akkor elmászkálunk erre-arra-amarra, s nem kell visszajönni az autóhoz. De ha Panni is egy kicsit nagyobb lesz, akkor irány Ázsia. És ott majd Móni fordít tibetiből, Eszter, aki pszichológiára jár, majd a tibetiek karakterét elemzi, én és Peti felszaladunk egy hatezresre (mondjuk a Stok Kangrira, az nem olyan nehéz, tanítványaim szerint), Panni pedig csak egyszerűen jól érzi magát, mert imádja, ha együtt a család.