A művészet az elmondhatatlan tolmácsa

Alexovics Ingrid kiállításmegnyitója

Elhangzott 2019. szeptember 24-én a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények osztályán.

Jó napot kívánok, sok szeretettel üdvözölök minden megjelentet ezen a nagyszerű eseményen. Alexovics Ingrid vagyok, középiskolai tanár, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy szóljak ma néhány szót Önökhöz.

Köszönöm szépen Dezső Krisztinának, hogy felkért, működjek közre ennek a szívemnek nagyon is kedves kiállításnak a megnyitóján, bár be kell vallanom, hogy a felkérést követő első lelkesedést, átmeneti rémület váltotta fel. Mert mit is fogok én mondani, kérdeztem kétségbeesetten egy barátomtól, egy olyan kiállításról, amelynek éppen az a címe: A művészet az elmondhatatlan tolmácsa. Vajon hogyan lehet elmondhatatlan dolgokról beszélni? Nagyon nehezen. Talán sehogy.

Természetesen nem akarok kibújni a feladat alól, mert azért a szavak, ha jól megválogatjuk őket, sok mindent el tudnak mondani. El tudják mondani például a tényeket: azt, hogy erre a kiállításra a diákok pályaművei a Dél-Kaliforniai Egyetem Soá Alapítvány IWitness digitális platformján található, holokauszt-túlélőkkel és szemtanúkkal készített interjúklipek alapján születtek meg. Azt is el tudják mondani a szavak, hogy a kiállítás anyagában 15 kiemelkedő pályaművet láthatunk, 15 érzékeny, fiatal ember műalkotását, akiket olyan mélyen megérintett az interjúkban látható és hallható emberek története, hogy úgy érezték, a képzőművészet eszközével szeretnének elmondani valamit ezekről a történetekről másoknak is.

Emberek mesélnek tehát emberekről ezeken a képeken, és elmondanak nekünk, kiállításlátogatóknak valamit, valamit, amit fontosnak éreztek, amit megőrzésre érdemesnek gondoltak, és amit mi is hazavihetünk majd ma magunkkal innen.

A holokauszt nem könnyed téma, ezt mindannyian tudjuk. Vajon való-e a holokausztról mesélni gyerekeknek? Vajon való-e életről és halálról gondolkodni egy tizenegy éves kisgyereknek? Ha nem tudnánk, hogy a haláltáborokba induló szerelvényeken tizenegy évesek is utaztak, azt mondhatnánk, ne gondolkodjon egy kisgyerek ilyen dolgokról. A békében élő tizenegy éves gondolkodjon napfényről, pöttyös labdáról, zöld mezőről, barátságról. Mi felnőttek még akkor is ezt szeretnénk, ha valójában tudjuk, gondolkodni az ember gyerekkorától fogva leginkább mégis életről és halálról szokott. Mert mi másról is volna érdemes, mint arról, aminek mi mind, akik valaha megszülettünk, részesei vagyunk?

Ha végignézik majd az itt kiállított képeket, azt fogják tapasztalni, csupa olyan dolgot látnak rajtuk, ami mindannyiunkat foglalkoztat: a magányt, a veszteséget, a kirekesztettséget, a kétségeket, ugyanakkor a reményt, az élni akarást, az életbe és a másik emberbe vetett bizalmat is. És bár az emberi élet nagy kérdései történelmi koroktól és életkortól függetlenek, bocsássák meg, ha most azt mondom, a gyerekek kérdésfeltevései egy kicsit egyértelműbbek, vagy mondjam úgy, bátrabbak. Mintha mi felnőttek mostanában már megint óvatosabban kérdeznénk, és bátortalanabbul válaszolnánk. Mintha a mi szavaink már nem mindig tudnák elmondani azt, amit mindenképpen el kellene. – Néha úgy érzem, a gyerekek nem feltétlenül elmondhatatlan dolgokról beszélnek ezeken a képeken, inkább olyanokról, amikre nekünk, felnőtteknek, nincsenek szavaink. A mi tolmácsaink a gyerekek. Minket igazítanak el a történelem útvesztőiben, nekünk adnak iránymutatást jó és rossz tekintetében.

Engem gyakran megkérdeznek arról, tanárként miért foglalkozom a holokauszttal az iskolában. Ilyenkor azt szoktam mondani: mert azt szeretném megtanítani ezeken a történeteken keresztül, hogy a mások élete a mi életünk is. Vagy azzá lehet bármelyik pillanatban. Ezért aztán mások életére, mások emlékeire, éppen úgy kell vigyáznunk, mint a sajátunkra. Talán ebben a vigyázásban, ebben az emlékezésben segítenek az itt látható alkotások.

Bármennyire is a holokauszt az itt látható képek témája, amikor néhány hete végignéztem ezeket a műalkotásokat, nem szomorúság töltött el, hanem bizalom, és az életbe, az alkotás szépségébe vetett hit, hiszen az itt látható képek fiatal alkotóiban és felkészítő tanáraikban volt bátorság elgondolkodni az életről. Nincs ma és soha nem is volt fontosabb gondolkodni valónk ennél. Azt pedig mindig tudni kell, parafrazálom most Fahidi Éva holokauszt-túlélő egyik mondatát, hogy nagyon jó élni.

Azt kívánom, hogy amikor majd megnézik a képeket a megnyitó után, és a QR-kódokat a telefonjukba beolvasva talán meghallgatják a pályaműveket inspiráló interjúk részleteit is, akkor innen, az élet nagyszerűsége és megismételhetetlen szépsége felől gondolkodjanak majd tovább az alkotásokon, és azokon a történeteken, melyeket ezek az alkotások felidéznek. Mert mindaz, ami itt látható, mindannyiunk közös története.

Köszönöm szépen a figyelmet!