A találkozás kultúrája

Knausz Imre előadása a III. Kárpát-medencei Oktatási Konferencián Nagyváradon 2018. június 22-én

Amíg a tanár nem személy, csak a gépezet egy eleme, addig a mondandója sem igazság, hanem csak megtanulni való szöveg.

Ferenc pápa idén január 5-én az Olasz Katolikus Tanárok Szövetségének képviselőihez intézett beszédében három pedagógiai témát érintett: a találkozás kultúráját, az iskola és a család közötti szövetség kérdését és a teremtésvédelem – világi nyelven: a környezetvédelem – alapvető jelentőségét. Én ebben az előadásban először megpróbálom rekonstruálni, hogy milyen értelemben használja a pápa a találkozás kultúrája kifejezést, másodszor érvelni szeretnék amellett, hogy ennek a gondolatnak nagyon fontos helye lehet a pedagógiai elméletben, végül arról szeretnék önökkel együtt gondolkodni, hogy a találkozás kultúrája mint pedagógiai kultúra milyen követelményeket támaszt a pedagógusokkal szemben.

1.

A pápa említett beszédében a találkozás kultúrája nevelési célkategóriaként jelenik meg – hasonlóan egyébként a teremtésvédelemhez. Ferenc tehát arról beszél, hogy mire kell nevelni az ifjúságot: nyitottságra, mondja, vagyis arra, hogy úgy fogják fel a másik embert, „mint arcot, személyt, fivért és nővért, akit meg kell ismerni és tisztelni kell a maga élettörténetével, értékeivel és hiányosságaival, gazdagságaival és korlátaival.” Ferenc pápa szerint az Egyház törekvése, hogy előmozdítsa a találkozás kultúráját azáltal, hogy a pedagógusok erre a nyitottságra nevelik a tanítványaikat. Nyitottság a másik személy iránt, a másik arcának meglátása. Jobban megértjük a képes beszédet, ha látjuk, hogy az egyházfő a személyességet azzal az „elterjedt előítélettel” állítja szembe, hogy „csak akkor érvényesülhetünk, ha versenyképesek, agresszívek, kemények vagyunk másokkal”. Ha az érdekeink agresszív érvényesítése határoz meg minket, akkor nem látjuk meg a másik ember arcát, azaz nem találkozunk vele mint emberrel, csak egy instrumentális viszony alakul ki vele: abból a szempontból lesz érdekes számunkra, hogy mire tudjuk használni.

A másik ember meglátása viszont tudatos odafigyelést igényel. Ez volt az egyik fókusza a pápa 2016. szeptember 13-i reggeli elmélkedésének a Szent Márta-házban: nem elég látni, nézni kell, nem elég hallani, figyelni kell. (Különös, hogy éppen az aktív odafordulásnak ez az erős kifejezése elkerülte a Magyar Kurír szerkesztőjének figyelmét, és az elterjedt közhelynek megfelelően idézte a pápát: „néz, de nem lát”.) Ferenc itt a naimi özvegy esetét idézte, aki Lukács evangéliuma (7:11-17) szerint egyszülött fiát siratta, és Jézus nem ment el mellette, ahogy általában elmegyünk az utcán – igaz, sajnálkozva vagy éppen szörnyülködve – a másik ember szenvedése mellett, hanem „megesett rajta a szíve”, és odalépett hozzá. Ebben az elmélkedésben tehát a találkozás még egy összetevője a fókuszba kerül: a részvét. A találkozás itt nem egyszerűen a másik ember, hanem a másik ember szenvedése iránti nyitottság. A részvét, a compassio ’együttszenvedést’ jelent: hogy belépünk a másik ember világába ahelyett, hogy távol tartanánk magunkat tőle, és lemondunk arról, hogy saját céljaink eszközének tekintsük.

Egy harmadik – de időben a legkorábbi – fontos szöveg a találkozás kultúrájáról Ferenc pápának a 48. kommunikációs világnap alkalmából megfogalmazott üzenete az újságírókhoz 2014-ben. Ebben az írásban az egyházfő a közelség és távolság fogalmait hívja segítségül: az egyre kisebbé váló világban a médiának különös felelőssége van abban, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, és ez távolról sem csak a technológián múlik. A kommunikáció teszi az egyik embert a másik felebarátjává. Magyarul ez a gondolat nem nagyon világos, nem szabad azonban elfelejteni, hogy az a szó, amit mi felebarátnak fordítunk, a görögben „plésios”, azaz ’közeli’, és például az olaszban is „prossimo”-nak azaz közelinek nevezik a felebarátot. Közelség, nyitottság, arc, részvét: ezek azok a fogalmak, amelyek terében a találkozás és a találkozás kultúrája értelmezhető. Szembeállítva a mindennapokat meghatározó távolsággal, elzárkózással, maszkokkal és közömbösséggel.

2.

Ahogy az előadás elején utaltam rá, a pápa a találkozás kultúráját a nevelés céljaival összefüggésben ajánlotta a pedagógusok figyelmébe. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a nevelés maga is találkozás, személy és személy találkozása. Nagyjából a 20. század utolsó harmadáig ez evidencia volt a pedagógiai gondolkodásban. Arra gondolok, hogy az iskolai oktatásnak, azaz a hagyományos műveltség közvetítésének a célja magától értetődően az értékközvetítés és a jellem megszilárdítása volt, az ideális pedagógus ennek megfelelően a tanítvány jellemére, azaz a személyiség integráló középpontjára figyelt. A 20. század második felében azonban fokozatosan uralkodóvá vált az oktatás technológiai felfogása és ezzel együtt a személyiség kognitív és affektív tartományának éles elkülönülése. Az oktatás ebben a felfogásban kognitív eszközöket – kompetenciákat – ad az élethez, a motivációs szféra alakítása pedig önálló pedagógiai feledatrendszerként jelenik meg, amelyet nálunk leginkább nevelésnek neveznek.

A hagyományos műveltségközvetítés ily módon ismeretek és képességek kialakítására szűkült, és a nagy elbeszélések tekintélyvesztésének posztmodern állapotában fokozatosan elvesztette legitimációját, azaz a 21. században már egyáltalán nem világos, hogy az iskolai tananyagot tulajdonképpen miért is kell tudni. Pontosabban egyre inkább az a látszat válik uralkodóvá, hogy a tananyagot azért, és csak azért kell megtanulni, mert az iskolának szelekciós funkciója is van, és az egyéni érvényesülés egyik fontos eszköze, hogy a középiskolai felvételi vizsgákon, az érettségin és egyáltalán az osztályozás által meghatározott értékelési rendszerben jól teljesítsen a tanuló. A minősítő értékelés így egyre inkább eluralja az oktatást, ami azzal is jár, hogy az egyes tudáselemek: információk, algoritmusok, készségek a témazáró dolgozatok fókuszába kerülnek, miközben az ún. nagy összefüggések, a fiatalokat személyesen is érintő igazságok csak egy elmosódott hátteret képeznek az adatszerűségek mögött.

Az elmúlt öt évben több kísérletet is tettem ennek a jelenségnek a fogalmi megragadására. Egy 2015-ös írásomban neomarxista vagy posztmarxista terminológiát használva az egyén kognitív funkcióinak, az ismereteknek és képességeknek az eldologiasodásáról beszéltem. Ez az eldologiasodás egyrészt szükségszerű következménye annak az önértéknek, amit ezek a tudáselemek az oktatás technológiai szemléletében nyernek, másrészt óhatatlanul az ember, a személyiség eldologiasodásához, tárgyként való kezeléséhez vezetnek.

Csakhogy ha hiszünk abban, hogy a műveltség ma is fontos érték, hogy tehát az iskolai tananyagot nemcsak az érettségi miatt kell megtanulni, hanem azért is, mert az abban rejlő igazságok a minket körülvevő valóságról mondanak el sokat, akkor végig kell gondolni, hogy mit tehet az iskola a tanulási vágy felkeltése érdekében. Megítélésem szerint nincs más út, mint az emberi kapcsolatok, a személyes megszólítás útja. Amíg a tanár nem személy, csak a gépezet egy eleme, addig a mondandója sem igazság, hanem csak megtanulni való szöveg. Ebből kilépni csak az emberi kapcsolatok, személy és személy találkozása útján lehet. Az eldologiasodás jelenségét kritikailag vizsgáló Axel Honneth ezzel kapcsolatban az elismerés kultúrájáról beszél.1 Jómagam pedig egy egész más nyelvet használva arra próbáltam meg két éve rámutatni, hogy a tanítás a keresztény hagyomány szerint az irgalmasság munkája. Ez azonban csak akkor értelmezhető, ha a tudatlanságot a szenvedés forrásának tekintjük, azaz ha közel lépünk a tanulóhoz, és kíváncsiak vagyunk arra, hogy a tudásbeli hiányok mennyiben akadályozzák őt a boldogság elérésében.

Könnyen belátható, hogy itt nem másról van szó, mint amit Ferenc pápa a találkozás kultúrájának nevez. Találkozni annyit tesz, mint belépni a másik ember világába, nem funkciókra redukálni őt a saját pillanatnyi céljaink mentén, hanem elfogadni egyedi, önálló és szabad személyként, azaz nézni, nemcsak látni, aktívan odafigyelni arra, aki ő, és személyes interakcióba lépni vele. Az oktatás során a tanítvány az igazsággal találkozik, az igazságot azonban csak egy másik személy, a pedagógus tudja láthatóvá tenni. Pedagógus és tanítvány találkozása a nevelés. És azt gondolom, éppen ez a cél: egy új értelemben visszaszerezni a nevelést az oktatás számára.

3.

Azt szokták mondani, hogy a pedagógus a személyiségével dolgozik. A találkozás pedagógiai kultúrája valóban ezt feltételezi. A személyiséggel dolgozni viszont nem kevesebbet jelent, mint hogy az iskolai élet folyamatában a pedagógus önmaga. Egy ilyen követelmény – hogy legyünk önmagunk – azt feltételezi, hogy olyan is van, hogy nem önmagunk vagyunk. Általában  valóban ezt gondoljuk. De hogy mit jelent önmagunknak lenni, az egyáltalán nem magától értetődő, és különböző filozófiai és pszichológiai iskolák különbözőképpen definiálják ezt az igényt. Az egzisztencialista filozófia által előszeretettel használt kifejezéssel: ez az autenticitás problémája. „Elég sok mindent el tudok képzelni – írta egy bekezdésében Ancsel Éva.2– De azt semmiképp, hogy milyen egy ember, amikor autentikus.” A szkepszis és irónia alighanem jogos, mindazonáltal maga a probléma – hogy néha önmagunk vagyunk, máskor viszont nem – attól még probléma marad, és a következőkben megpróbálom a magam számára körülírni, hogy mit is értek ezen.

Mindennapi életünket szerepekben éljük, és általában a többi ember is mint egy szerep képviselőire tekint ránk. Az üzletben vásárlók vagyunk, az orvosnál betegek, a munkahelyen – például – ápolók, a konferencián előadók. Mindig csak egy oldalunk látszik, szerepekbe szóródunk szét. Az embernek ez a redukciója ugyanakkor biztonságot is ad, a szükségszerűség biztonságát: mint kémiatanár nem véletlenül vagyok az osztályban, hanem azért, mert szerepem ezt diktálja, és megillett az a méltóság, hogy az adott helyzetben mindenki a kémiatanárt lássa bennem, eltekintve minden egyedi és személyes tulajdonságomtól. Mint kémiatanár egy rendszer része vagyok, és a helyemen vagyok a rendszerben. Eredendően azonban nem kémiatanár vagyok, hanem éppen én. Nem valami, hanem valaki. Nem egy általános kategória képviselője, nem egy funkció, hanem egy teljesen egyedi lény és egyediségemben esetleges és esetlen. A nevelés annyi, megmutatom magam ebben az esetlenségben, és elfogadom a tanítványt a maga esetlenségében. Cserébe a tanítvány is őszinte hozzám, és elfogad engem. Így jön létre a kölcsönös bizalom légköre. Az őszinteség, elfogadás és bizalom hármassága – rövidítve: a szeretet – a feltétele annak, hogy hitelesnek, igazságnak tekintsük azt, amit megmutatunk egymásnak a világból.

Meg lehet-e ténylegesen valósítani az iskolában a találkozásnak ezt a pedagógiai kultúráját? Anélkül, hogy a kérdésre igennel vagy nemmel próbálnék válaszolni, három tézist szeretnék – mintegy az elmélkedés lezárásaképpen megfogalmazni.

1. Az autoriter pedagógiai kultúra a mai világhelyzetben nem állítható vissza, más kérdés, hogy a magam részéről nem is szeretném ezt. Ha viszont hiszünk abban, hogy a hagyományos műveltség tömeges átörökítésére szükség van, akkor nincs más út, mint a találkozáson alapuló nevelés útja. Akár lehetséges ez, akár nem.

2. Az egyes pedagógus egyéni erőfeszítései ezen a téren eléggé nem méltányolhatók. De látni kell, hogy a találkozás kultúrája elvileg is csak akkor válhat dominánssá az iskolában, ha azt rendszerszintű erőfeszítések alapozzák meg.

3. A legnagyobb akadály nem a politikai szférában keresendő, hanem magában a rendszerben: az iskola szelekciós funkciójában. Nem hihetjük azt, hogy az iskola egyszerűen a tudás temploma. Nem, az iskola mindenekelőtt az érvényesülés terepe, versenypálya, és mint ilyennek, működése diametrálisan ellentétes a találkozás kultúrájával. Jó lesz, ha ezt az ellentmondást megpróbáljuk feldolgozni.

• 1. Honneth, Axel: Az eldologiasodás (Ford.: Weiss János). Veszprém, 2011, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány.
• 2. Ancsel Éva: Százkilencvennégy bekezdés az emberről. Budapest, 1987, Kossuth Könyvkiadó, 76. o.