Beférni a keretekbe

Szmolicza-Révész Marianna írása

Úgy érkeztem meg a Gyermekház Iskolába, mint aki egy mátrixból felébredve rádöbben, hogy amit korábban elképzelt, az valahol már működik.

Hogy mikor fogalmazódott meg bennem először, hogy nem illeszkedem a hagyományos állami, vagy akár egyházi iskolák keretei közé?

Talán akkor, amikor iskolásként remegő lábakkal és gyomorideggel mentem testnevelésórára, ami nem a sport és a mozgás megszerettetéséről szólt, hanem a kínzás olyan válogatott módszereiről, ahol tekintet nélkül egészségi állapotra és testsúlyra, megalázó mondatokkal tarkítva, egy nagyon jó tanuló is meg tudott bukni. Amikor egyes tanáraim még az utolsó évre sem tanulták meg a nevemet, jobb esetben vezetéknéven szólítottak, amitől mai napig kiráz a hideg.

Vagy talán akkor, amikor én magam tanárként kerültem a rendszerbe. Amikor egy-egy állásinterjúra a tetoválásaimat eltakarva kellett érkeznem, mert tudtam, hogy különben esélyem sincs. Vagy amikor szintén állásinterjún magyarázkodnom kellett, hogy bár van gyermekem, ha esetleg a jövőben megbetegszik, meg tudom oldani az elhelyezését, hosszabb munkából való kimaradás nélkül. Vagy amikor pályakezdőként, idealista elvekkel, az egyetemen elsajátított összes alternatív módszert ki akartam próbálni hátrányos helyzetű taktaközi gyerekeken, és ennek a törekvésnek nem a gyerekek szabtak gátat. Amikor egy tapasztaltabb kolléga problémaként fogalmazta meg, hogy túlságosan kedvelnek a diákok, hogy túl rugalmas vagyok, hogy túl jó jegyeket adok. Amikor titokban átnézte az asztalomon lévő kijavított dolgozatokat, majd másnap kioktatott, hogy milyen feladatokat kellene inkább adnom, és kik azok, akiknek egyértelműen buknia kell. Amikor közölték, hogy az „idealista elveim nem találkoznak a borsodi valósággal” és kinevettek, amikor kooperatív módszereket próbálgattam.

Vagy akkor, amikor a gyermekem először kapcsolatba került a magyar oktatási rendszer bugyraival, és szülőként láttam bele a rendszerbe. Amikor egy óvodában azzal fegyelmezték a kiscsoportosokat, hogy lekapcsolták a villanyt téli délutánokon, vagy amikor a dadus néni üvöltött az alig szobatiszta gyerekekre, hogy azonnal pisiljenek, mert addig nem mehetnek ki az udvarra. Vagy amikor az óvónéni azzal várta reggel a nagyon jókedvű gyermekem, hogy „na, eddig volt csend”.

Viszonylag hamar tudtam, hogy tanítani szeretnék. Ez valamikor akkor eldőlt, amikor 7-8 évesen, unokatestvéreimet leültetve iskolást játszottunk. Életem első szakaszában mégis leginkább azt tanultam meg, miként nem szeretném ezt a hivatást művelni. Kevés jó példa volt előttem, kiforratlan személyiségként pedig gyakran sikerült elbizonytalanítani a saját elveimben. Gyakran voltam néma, gyakran beolvadtam, asszimilálódtam, a saját értékrendemet zárójelbe téve sodródtam, igyekeztem mindenkinek megfelelni. Elhittem, hogy nem értek a borsodi gyerekekhez, pedig én magam is hátrányos helyzetű borsodi gyerekként nőttem fel. Elhittem, hogy idealisztikusak a nevelési elveim, pedig az egyetemen a legjobb tanároktól tanulhattam a legmodernebb pedagógiai módszereket. Elhittem, hogy akkor vagyok jó tanár, ha frontálisan tanítok, ha szigorú vagyok, ha a gyerekek fegyelmezettek és tartanak tőlem. Szerencsére hamar ráébredtem, hogy ez nem működik így, és a saját utamat követve kialakítottam egy olyan rendszert, ami utólag engem igazolt.

Úgy érkeztem meg a Gyermekház Iskolába, mint aki egy mátrixból felébredve rádöbben, hogy amit korábban elképzelt, az valahol már működik. Olyan iskolát kerestem, ami nem elitista versenyistálló, ahol központi szerepe lehet a személyiségnek, ahol a tanár és a diák viszonya partneri. Így találtam rá erre az iskolára. A honlapon azt írták, hogy ide olyan gyerekek járnak, akik az állami intézményrendszer kereteit feszegetik, akár beilleszkedési nehézség, tanulási akadályozottság, mentális problémák okán. Náluk a másság nem hátrány, hanem egy pedagógiai feladat. Úgy éreztem, ettől idealisztikusabban én sem mondhattam volna.

Az iskola alapítója Kunné dr. Szörényi Katalin volt, aki 1996-ban indította el a tanítást, akkor még a saját józsefvárosi lakásán. A jelenleg már 3 telephellyel rendelkező intézményben folyik általános iskolai képzés, szakképzés és gimnáziumi képzés is. Az iskola alapítványi fenntartású. Szeptemberben a 6. tanévemet kezdem el itt. Talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Gyermekház Iskola azoknak az iskolája, akik átlagos vagy akár átlagon felüli képességekkel rendelkeznek, de ezeket a képességeket a merev, állami keretek között nem tudják kibontakoztatni, kiemelt figyelmet, speciális bánásmódot igényelnek. Az itt tanuló diákok között előfordulnak olyanok, akik idegrendszeri, mozgásszervi betegségekkel, veleszületett rendellenességgel, pszichés problémákkal küzdenek. Gyakran vannak csökkentlátással, vaksággal élő tanulóink, de transzplantált tanulónk is van. Az autizmus spektrumzavar a leggyakoribb, ennek számos válfajával találkoztam az évek folyamán. Ebből a színes felhozatalból következik, hogy merőben más pedagógiai módszereket, elveket kell alkalmaznunk a siker érdekében. A rendszeres pozitív megerősítés, a differenciálás alapvetés. A tanárok munkáját segíti egy fejlesztő team, ahol fejlesztőpedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok foglalkoznak külön órákban a gyerekekkel, egyénileg és kiscsoportokban is. Ha valahol van lehetősége egy pedagógusnak alternatív pedagógiával kísérletezni, akkor ez az a hely. Nagyon látványos eredményeket lehet elérni játékos, kreatív gyakorlatokkal, és mivel a gyerekek kondicionálva vannak ezekre, nagyon hatékonyan működik a folyamat. Rendszeresen alkalmazunk projektpedagógiát, drámapedagógiát, a kooperatív módszerek állandóak. Amit korábban a partneri viszonyról elképzeltem, az itt maximálisan működik. A legtöbb tanár és diák tegeződik egymással, keresztnevükön szólítják a másikat. A légkör hihetetlenül szeretetteljes és bizalomra épülő. Az osztályok létszáma alacsonyabb, ezáltal valóban családias kis közösségek tudnak kiépülni. Nincsenek remegő térdű, gyomorideggel terem előtt várakozó diákok. A szóbeli számonkéréseket például külön tanóra keretében oldjuk meg, ahol a tanulóknak lehetősége van akár négyszemközt, előre egyeztetett időpontban felelni. Az értékelés is színes, hiszen a diákok maguk is jelen vannak a folyamatban. Nekem például lehetőségem van szóbeli kiegészítést alkalmazni, melyet minden diák egyeztetett időpontban történő személyes beszélgetésen kap meg tőlem, ahol neki is lehetősége van visszajelezni, értékelni tanárai munkáját, következmények nélkül. A kollégákkal rendszeres esetmegbeszéléseket tartunk, ahol osztályonként, diákokként vitatjuk meg a felmerülő gondokat. Ezeket segítik a fejlesztőpedagógusok, pszichológusok is, közösen mindig találunk hatékony megoldást egy-egy problémára.

Természetesen itt sem tökéletes minden. Az iskola digitális háttere elmaradott, sok hiányossággal küzd. Az eddigi Bajza utcai székhelyet az előző tanév végén bezárták, intézményi összevonás keretében az ottani tagozat átköltözött és egyesült a Váci úti tagozattal. A Városliget közeli villaépületből egy hagyományos iskolaépületben folytatódik a tanítás, ami már egy jóval nagyobb létszámú iskolaként, nagyobb tanári karral kezdi elveszíteni az eredeti családias légkörét és hangulatát. A tanárok fluktuációja magas, bár ez inkább köszönhető az aktuális gazdasági, társadalmi helyzetnek. Mindent összevetve, ez még mindig egy különleges hely, egy nem átlagos iskola az oktatási intézmények felhozatalában.

A tanári pályán eltöltött eddigi mérlegemmel pedig úgy vagyok, mint abban a Nádasdy Ádám szövegben a vattacukorárus. Néha, nagy-nagy koncentráció után, megtapad a szál a semmiből a pálca végén. Ezen én magam is meglepődöm, őszintén elcsodálkozom. Néha meg hiába próbálkozom a hurkapálcával meg az edénnyel, semmi…