Tóth Tamás Május: Kötél és mágnes

Egyetlen választásnak a lehetősége hiányzik, hogy magad lehess. Ez a szabadság. A kötetlenség pedagógiája nem azt súgja, hogy azt csinálsz, amit csak akarsz. Segít, hogy iránytűd vonzásába érj, és azután annak irányába enged. A szabadság pedagógiája nem görcsös, mert nem sürget, nem reguláz, mert tudja, hibáznod is kell, s nem akarja, hogy más légy, mint aki legbelül vagy, mert nem lehetsz más. Innentől közös a cél.

Mikor először gombolnak válladra kockatáskányi nehezéket, gondolj arra, ez a súly is cserzi lelkedet, hátha így túlélsz. S bár még csupán veckelődik csak az ősz, kiskabát szívén, belül már te is sárgulsz. Krétát nyelni félnyolckor. Hát ilyen. Napirenden vagy, koszton, későben és táblán is, de mindig elmenőben, még ha épp nem is. S mindez aztán évekig, és közben igazán sosem mész el, bár megérkezni is kéne, tudod, tán azt is, hova.

Mind radírozódnak a vágyott grafitok benned, s mert pergamen vagy, hát te magad is. Kezed ezerszám fogják, vezetik, hogy bár te fogd az irónt, mégse úgy legyen. Tudniillik út akad bőven, tollvezetés, radírforgács, satöbbi, mégis, ha mind égeti talpam, akkor? Lehetek-e magam, e táblahomályban, ahol eltakar a krétapor? Mert, hogy te nem leszek, az sejtelem. 

És mégis.

Ha vizes szivacsot markolok, eszembe jut a kréta, s már csípi is a szemem. Ha már én nem lehettem, voltam ez s az. Padroskadás, begyakorolt válasz, seggelés, hajnali puska, éjszaka terített ellenőrző füzet, kiskapu. És szorul a kötél a nyakadon, mert a kötél az valahogy jár, s a kötelet egyszer úgyis észreveszi mindenki, s ott kezdődik minden, ki. Hogy meddig nyújtózkodjon. 

Hogy meddig tart az a póráz, s hogy miből van, ez nem mindegy. S hogy kötél-e vagy egy kéz, amibe kapaszkodni vár vagy ezer másik. 

A mágneshez nem kell kötél.

A kötélhez azonban szükség van mágnesre, csak hogy reménykedhess. Külön szertár, telis-tele letűnt korok sokat próbált mágneseivel és frissen töltött diódákkal, hogy mégis, valamiféle választásban bízhass, saját döntésben. Van úgy, hogy e szertárhoz közeledve megmoccan a benső iránytű. S van úgy, hogy még az iránytű veckelődését sem érzed, de attól még választani kell. Sajnos mikor töltetlen mágnest horgolnak életed iránytűjére, akkor nincs más, mint cipelni ezt a súlyt is. Tán még be is fér a kockaforma hátizsákba, de hogy minek?

Egyetlen választásnak a lehetősége hiányzik, hogy magad lehess. Ez a szabadság. A kötetlenség pedagógiája nem azt súgja, hogy azt csinálsz, amit csak akarsz. Segít, hogy iránytűd vonzásába érj, és azután annak irányába enged. A szabadság pedagógiája nem görcsös, mert nem sürget, nem reguláz, mert tudja, hibáznod is kell, s nem akarja, hogy más légy, mint aki legbelül vagy, mert nem lehetsz más. Innentől közös a cél.

A közös célok iskolájában átstrukturálódik a mindennapi gyakorlat, s ez nem tantervi szabályozáson, szervezeti modellen, vagy tanulói összetételen múlik. Épp, mert közös célok manifesztálódnak. Épp annyi, ahányan oda belépnek. Itt ér véget a szegregáció. Persze a sok közös cél összehangolása, hogy egymást erősítő harmóniákká csendüljenek, ez is cél. Talán ez lehet az egyetlen adaptív cél az iskolai szervezetben. Itt kezdődik hát a differenciálás.

Befogadás, a megkülönböztetés kizárásával, s megkülönböztetés a  sokféleség, különlegesség, változatosság dimenziói szerint. Mindenkire kíváncsiak vagyunk, miközben tudjuk, s elfogadjuk, hogy mindenki közületek másra kíváncsi. Mindenkire szükségünk van és mindnyájatoknak másra van szükségetek mitőlünk, de te választasz, vajon szükséged van-e ránk?

„A csoport nem állhat egyébből, mint tagjai nézeteinek és tetteinek sokféleségéből, és ez még akkor is igaz, ha ezt a sokféleséget mind magukévá teszik, s ezáltal a sokféleség időben kiterjedtté és tartóssá válik. Olyan ez, mintha mind készen lennénk meghalni azért, hogy árnyékaink fennmaradjanak.”1

Hát ez a közös célok pedagógiája.

Az inklúzió és a differenciálás kézfogásába kapaszkodó lurkók szembogara. Tünemény. Nem gépezet, nem mechanizmusok turbulenciája. A saját természettel, vágyakkal, igényekkel tarkított fejlődő lelkek sokszínűségének csodájára járó szempár. Nem manipuláció, nem szertárnyi izzadt mágnes. Nincs föltétel, mikor az iskola kapujában arra gondolsz, megfelelek-e majd nekik.

Olyan személyes találkozások, s közös célok történetével átitatott idő, melyben a múlt értékei, s hagyományai, a reményteli – s emiatt már egyáltalán nem aggasztó – jövő sokféleségében csúcsosodnak ki. Nem dogmatikus. Rugalmasságában erős. Specifikus s szelíd. Nem a jó-rossz dimenzió mátrixában ítélkezik, az értéket, tehát az ént keresi, amit a másság bizonyosságának fátylán át előcsalogatni nem rest.

Mikor a csuklóján az artériájára teszed mutatóujjad begyét, nem a lüktetésre figyelsz fel, nem a pulzust kezded számolni, meglepetten állsz, s arra gondolsz, vajon kié ez a kéz? 

Hát megfogod.

• 1. Laing, Ronald David: Az élmény politikája – Az édenkert madara. Budapest, 2007, Könyvfakasztó Kiadó.