L. Ritók Nóra: Ösztöndíjak

Nem tudom, mikor fog ezekben a döntésekben az etikus magatartás győzedelmeskedni. Mikor lesz a „nekem még többet” helyett a „nézzünk körül, másnak talán jobban kell” szemlélet. Mikor lesz, hogy a nem rászoruló nem fogja megkeresni a kiskaput, hogy kedvezményhez jusson. Mikor lesz, hogy nem ő követeli arcpirító módon leghangosabban a jussát. Tartok tőle, soká. Nem tudom, máshol, más országban ez hogy működik, és működik-e egyáltalán. 

L. Ritók NóraAz esélyek kiegyenlítésének fontos eszköze volt mindig is az ösztöndíjrendszer. Ám annak biztosítása, hogy a hatékonysága megfelelő legyen, és a célcsoportokhoz jusson, azt hiszem, mindig is gondot jelentett.

Az egyik kényes pont a jogosultság megállapítása. A jövedelmek, a szociális rászorultság bizonyítása. Azt gondolom, ez etikai kérdés is. De furcsa ez, mintha ennek a „kiskapus” bizonyítási rendszere hagyományozódna nálunk, politikai rendszerektől függetlenül. 

Nem most volt, mikor főiskolásként szembesülnöm kellett a márkás kocsival suliba járó, ám szociális alapon ösztöndíjban részesülők rétegével, ami ma is éppúgy megvan. Mert a lehetőség adott, az egyetemistát ma is csak be kell jelenteni az egyedül élő nyugdíjas nagymamához, és máris elég a pontszám a kollégiumhoz, a szociális alapon járó juttatásokhoz.

És persze elég a jövedelemigazolás benyújtása, a rászorultság igazolásához. Nemcsak a kollégiumokban. Így kerülhettek be pl. a hátrányos helyzetűek számára kiírt tehetséggondozó programokba olyan vidéki vállalkozók gyerekei, akik a minimálbéres bejelentés mellett jól, nagyon jól éltek. Talán most már van hozzá kapcsolódva helyszíni látogatás is, de gondolom, megtalálható itt is a kiskapu. És lesz megint, aki megtalálja.

Épp ennél a rétegnél hallottam ősszel a legtöbbet a nyugdíjuk megállapításánál: „40 év munkája után kiszúrják a szememet 40 000 Ft nyugdíjjal!?” 

Nem értem őket. 40 évig vallották azt, hogy minimálbéren élnek, és adóztak, járulékoztak ennyi után. Mert ők úgy döntöttek. Mert ez nekik jobb lehetőségnek tűnt, kihasználtak hát mindent, ami ehhez kapcsolható volt. Most viszont elvárásaik vannak. Ugyanolyanok, mint azoknak, akik egész életükben leadózták a jövedelmüket, a hatályos jogszabályok szerint.

Nem tudom, mikor fog ezekben a döntésekben az etikus magatartás győzedelmeskedni. Mikor lesz a „nekem még többet” helyett a „nézzünk körül, másnak talán jobban kell” szemlélet. Mikor lesz, hogy a nem rászoruló nem fogja megkeresni a kiskaput, hogy kedvezményhez jusson. Mikor lesz, hogy nem ő követeli arcpirító módon leghangosabban a jussát. Tartok tőle, soká. Nem tudom, máshol, más országban ez hogy működik, és működik-e egyáltalán. 

Egy biztos, hogy évtizedek óta látok egy jelentős réteget, akik nem bírják elérni a juttatások egy részét, mert nem képesek „ügyeskedni”. Mert egy bizonyos rétegnek ez nem tudása. Ma pedig ez a tudás sokkal fontosabb a túlélésben, mint az erkölcsi magatartás. Pedig rászorulnának ők is. De ők elfogadják a „nekik nem jár” érveit. És őket nem éri el a segítő támogatás. Az ő gyerekeiket nem. 

Aztán itt van a nemzetiségi hovatartozás kérdése. Azok az ösztöndíjak, amelyeket a cigányság felemelésére szánnak. Nos, ezt is érdekes több év távlatában is megnézni. 

Látni lehet ugyanis, milyen kárt tett a pozitív diszkrimináció ilyen formájú megjelenése, hogyan növelte a cigányság iránti ellenszenvet egy-egy faluban, mikor a jobban tanuló nem cigány, de szegény nem kaphatott semmit, míg a sokkal gyengébb, cigány, havonta kapott ösztöndíj támogatást. Persze egyfajta haszna volt, a cigánygyerek helyzetén segített, de a hatásrendszer ennél bonyolultabb, komplexebb. Más vonatkozásban ugyanis nem jól érte el a célját, hisz az elszegényedő közösségekben nem a szolidaritást erősítette, hanem mélyebbre ásta az elutasítás szakadékát. És azt is láthattuk, hogy hatotta át ezt is a korrupció, hogy lettek „ál” cigányok, akiknél a CKÖ leigazolta a nemzetiségi hovatartozást akkor is, ha nem volt, soha nem is volt a családban cigány. Talán sokan emlékeznek még, hisz nem volt olyan rég, a kiderített hazugságokra… Akkor leállították, de most ugyanígy indul újra, jobbára ugyanazokkal az emberekkel, hiszen CKÖ-igazolás kell a pályázathoz. Mi fogja most megakadályozni az illetéktelenek ösztöndíjhoz jutását? 

És emlékszem arra is, mikor a szakiskolai tanárok panaszolták: a félévi, év végi eredmények előtt voltak tanulók, akik fizikailag is megfenyegették a tanárokat a hármasért, hogy kaphassák tovább az ösztöndíjat. Csak erről nem beszélt nyilvánosan senki. Ki szégyenérzetből, ki félelemből hallgatott.

És ott van még más is, ami tovább nehezíti a helyzetet. Láttam már a gyerek jó tanulmányi eredményéért járó számítógépet az uzsorásnál… aki „lefoglalta” a tartozás fejében.

Talán ezek jelzik, hogy a nemes cél a gyakorlatban nem a pozitív, inkább a negatív hatást érte el. Levonta valaki valaha ezeknek a tanulságait? Beépítették ezeket a tapasztalatokat az új ösztöndíjakba? Én nem látok lényegi változást a kiírásokban, feltételekben.

Persze haszna lehet az is, hogy a „páros” ösztöndíj a pedagógusoknak is jól jön, hiszen érdekeltté teszi anyagilag is őket a tehetséggondozásban, őket, akiknek lassan éppúgy szükségük lesz a szociális támogatásokra. Mert ők közalkalmazottként nem tudnak „ügyeskedni”, jövedelmet letagadni. Vagyis azok, akik ezekbe a programokba bepályáznak, ők biztosan nem. (Bár a legutóbbi programokban a pedagógusok kifizetése sok helyen óriási késéssel történt, van, ahol most is várat magára. De jelentkezhettek az újra. Már akiben maradt bizalom, kitartás.)

Szóval most sokan újra várják az eredményt a Macika és Útravaló ösztöndíjprogramban. Nagyon sok pénzt fordítanak rá. De eléri-e vajon azt a társadalmi réteget, amelyiknek tényleg szüksége van rá? Elég-e a 7-8. évfolyamon vagy a középiskolában segíteni? Nem hamarabb kellene-e? És nem másképp? 

Mert igen, szükség van rá. Az oktatáshoz kapcsolódó juttatások esélykiegyenlítő funkciójának teljesüléséhez nélkülözhetetlenek a támogató ösztöndíjrendszerek. 

Ugyanakkor talán a társadalom, a mi társadalmunk még mindig nem képes ezt megfelelően befogadni és hatékonyan működtetni. Nem tudom, hogyan kellene jobban. Hogy a befektetett pénz megtérüljön, hogy a személyes felelősség nagyobb legyen. Hogy ezek az ösztöndíjak, támogatások tényleg a tervezett célt szolgálják. És jobb legyen. Mindannyiunknak.

A szerzőről: 

Hozzászólások

Sallai Dani képe

"Nem értem őket. 40 évig vallották azt, hogy minimálbéren élnek, és adóztak, járulékoztak ennyi után. Mert ők úgy döntöttek. Mert ez nekik jobb lehetőségnek tűnt, kihasználtak hát mindent, ami ehhez kapcsolható volt. Most viszont elvárásaik vannak. Ugyanolyanok, mint azoknak, akik egész életükben leadózták a jövedelmüket, a hatályos jogszabályok szerint."

Kicsit OFF, de szeretném kicsit árnyalni a képet. Kevés kivételtől eltekintve nem ez a legjellemzőbb helyzet. Sokkal inkább az a valóság, hogy nem azért jelenti be a kisvállalkozó magát és néhány alkalmazottját minimálbérre, hogy az így megspórolt adót is a mercijébe tankolja, hanem azért, mert olyan adóterhek vannak egy "valódi" fizetésen és egy nagyobb bejelentett forgalmon (szja, tb, munkáltatói járulékok, iparűzési adó, nyereségadó, hogy csak párat említsek ami kapásból eszembe jut), ami lehetetlenné teszi a cég fenntartását (és így a munkahelyek megtartását).

knauszi képe

Gondolom, a lényegen ez nem változtat. Ha valaki minimálbért vall be, ne csodálkozzék, ha aszerint kap nyugdíjat. (Knausz)