L. Ritók Nóra: Hatások és integráció

Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz. Ahhoz, hogy megfelelő hatást dolgozhassunk ki, nem elhanyagolható az alany ismerete. A partnerré tétele. Mert a megoldáshoz ők is kellenek.

Azon sokat gondolkodom, miért nem működik. Pedig pénzt, azt öltek bele sokat. Mégsem megy. Furcsa, hogy most, amikor bizonyos hatások felerősödnek, most kezd világossá válni, hol lehet a baj.

Azt hiszem ott, hogy csak hatni akarunk. Megállapítjuk, hogy nem megfelelően élnek, tanulnak, dolgoznak, hozzánk viszonyítva, persze, hozzánk, a többséghez, akik „normálisak” vagyunk, és ők nem azok, tehát hatni kell rájuk.

Sokáig próbáltuk az iskolarendszerben, időt, korrepetáló órákat fordítani rájuk, nem törődve semmivel, csak a hatással, csak a cél lebegett a szemünk előtt, igen, le is írtuk indikátorokkal, hány százalékkal kell csökkenni a hiányzásnak, javulnia a kompetenciamérés eredményeinek, hiszen hatunk, óraszámokat, feladatlapokat, felzárkóztató foglalkozásokat áldozunk rájuk. Persze igazoljuk, számokkal, jó, kicsit rásegítve, hogy eredményesen hatunk. Sok helyen hazaküldik most is a kompetenciamérésről azokat, akik lerontják a százalékokat. Mert valahogy igazolni kell a ráfordított pénzt, időt, energiát… mert az nem lehet, hogy nincs hatás… eredmény… legalább látszólag, a statisztikák szintjén…
Mégsem javulnak.

A francba… Nem javulnak? Akkor a hatást kell növelni tovább, kiegészíteni kényszerítő eszközökkel, hatóságként kezd hát működni az iskola, hátrébb szorulnak a pedagógiai eszközök, ha egyszer „nem értenek a szép szóból”, felerősödnek a büntetés-megtorlás eszközei, hiszen valamit tenni kell, erősebb hatás kell. Persze közben meg kell védeni azt, aki hat, hiszen veszélynek van kitéve, „ezektől” minden kitelik, ki kell dolgozni eljárásokat, iskolán belül és kívül, csökkenteni büntethetőségi korhatárt, ellenőrizni tovább, jobban, azt is, aki az utcán van, és bent is, jó lesz az iskolaőr, hiszen kell minden, amivel hatni lehet. Rájuk, akik nem akarnak úgy működni, ahogy mi, a többség, a „normális” réteg elvárja.

Közben az alannyal, akire hatni kívánunk, vele nem törődünk. Őt senki sem akarja megérteni. A hatás kezdett el fontossá válni, akikre hat, azok mellékesek lesznek a történetben. Legfeljebb zavaró tényezők. Senkit nem érdekel, miért úgy működnek, ahogy. Az okokkal senki sem akar érdemben foglalkozni. Megérteni, miért úgy élnek és miért azt örökítik tovább, amit. Ja, persze a lelkiismeretünket megpróbáljuk megnyugtatni: mi, szakemberek akarjuk, hogy „normálisan” éljenek, de „ezekkel” nem lehet mit kezdeni. Nem értik. És nem csinálják. Bosszantóan nem teszik azt, amit mi akarunk.

Pedig a gyerek az iskolában azért olyan, mert ahonnan jön, ahol, és ahogyan él, onnan nem lehet más. Mert oka van, hogy nincs figyelemkoncentrációja. Annak is, hogy agresszív. És annak is, ha lop. Egyszerű okok, amit csak az ért meg, aki odamegy, megnézi, és akarja is megérteni. Megérteni, hogy születésüktől zsigeri szinten épül be valami más hatás, amit meghatároz a nyomorúság, ami másféle tudást ad, más hangsúlyokkal, más értékekkel.

De ezeket az okokat nem akarjuk értelmezni. Úgy akarunk hatni, hogy nem győződünk meg az alany befogadóképességéről, körülményeiről, arról, hogy a hatásunk egyáltalán el tudja e érni a célját. És erőltetjük a hatást, végig a rendszeren, még középiskolában is, mikor már késő, mikor már a pedagógia tehetetlen.

Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz. Ahhoz, hogy megfelelő hatást dolgozhassunk ki, nem elhanyagolható az alany ismerete. A partnerré tétele.
Mert a megoldáshoz ők is kellenek. Megérteni őket és megértetni egymással a célokat, a folyamatot. Mindkét féllel. Most csak az egyik oldal működik, egyre erősebben, egyre kirekesztőbben. És félek, a másik oldal passzivitása, a hatások elviselése nem sokáig marad így.

Egy osztályfőnök hívott. Hogy a nyolcadikos lány tizennyolcezerért rendelt ballagó fotókat, és nem fizetik ki. A fotós őt piszkálja, fenyegeti. Kéri, segítsünk, az alapítvány valahogy oldja meg, mert ő marad benne.

Fura, de már ennek is örülnöm kell. Hogy legalább azért szólnak nekünk, ha fizetni kell. Kérdezem, miért engedte, hogy ennyit rendeljen. Hisz ahol laknak, ott nem elhelyezhető egy fotó sem, a körülményék rémesek, ott leamortizálódik még a képeslap méretű fotó is, nemhogy egy félíves… hisz bútor sincs, csak az a rengeteg gyerek, képkeret sem, még egy tükör sem, aminek a sarkába tűzhetnék… És nem volt pénzük semmire, a ballagószoknyát is mi vettük, meg a virágot… Abnormális dolog tőle ilyen rendelést felvenni…

Próbálta ő behívatni az anyját, mondja, de nem partnerek, be sem ment az iskolába, hiába üzent neki… és a gyerek meg is bukott, azért is üzent, de semmi…

Talán, ha egyszer ő megy ki. Oda, a cigánysorra. Ha bemegy hozzájuk. És beszélget velük. Megérti az okokat. Akkor talán megérti az irreális rendelést. Hogy miért akart úgy rendelni, mint a többi. Talán, ha egy kicsit közelebb lép, és elfogadják, le is tudja beszélni őket.

De nem. Ők nem mennek ki. Legfeljebb behívatják. Hisz nincs előírva a családok meglátogatása. Arról meg nem tehetnek, hogy nem partner a szülő. Ők megtették, és meg is teszik a megfelelő lépéseket.

Mondom, akkor legalább nekünk szóljanak. Mert szívesen segítünk. Jó, mondja, majd szól tantestületin, hogy velünk, az Igazgyönggyel együtt kellene működni majd ezután, mert mi kijárunk. És nekünk megértik.

Örülnöm kellene, hogy felveti.  Hiszen hét éve dolgozunk ott, ugyanazokkal a gyerekekkel, akikkel ők. Csak mi másképp.

Lassan talán alakul. Csak túl lassan.