Pajorné Kugelbauer Ida írása

Kedves Nóra!
Cikkemben a kutatómunkám két éves tapasztalatait foglaltam össze, ezzel is tovább szeretném árnyalni a Waldorf-pedagógia módszereiről és tanári gyakorlatáról alkotott képet.
 
Az írásom hosszabb és részletesebb változata csak PDF mellékletként került fel terjedelmi okok miatt – két Vekerdy idézet között letölthető. Ebben a változatban vannak olyan adatok, pedagógiai helyzetek, rajzok, elemzések, amelyek az általad írtakra részben válaszolnak.
 
Ezen túl szerintem lényeges megkülönböztetni a módszertani sajátosságokat és (az annak megfelelő, vagy attól eltérő) tanári gyakorlatot. Nekem úgy tűnik a hozzászólásodban, hogy inkább a rossz gyakorlatra találtál példákat, amikor túlságosan korlátozták a gyerekeket: „nem volt szabad továbbrajzolniuk”, „nem lehetett másképp”. Ezzel én sem tudok egyetérteni. Ahogy a hagyományos iskolákban sem minden tanár alkalmazza jól a pedagógiai módszereket, úgy a Waldorf-iskolákban is akadhatnak olyan tanárok, akik a steineri módszertant nem mindig helyesen alkalmazzák. Erre is hoztam példákat, melyek a PDF mellékletben elolvashatók, a képek megtekinthetők.
 
Megfogalmazod, hogy: „ebben a szemléletben kimarad az az elem, hogy a gyermekeket a saját képi közléseikben fejlesszük” –  ez a füzetrajzok esetében tényleg így van, de én ezt pozitívumként értékelem, mert a gyerekek a megadott témák alapján szabadon alkothatnak, a saját vizuális kifejező nyelvüket használva. Ezek a feladatok többnyire személyes közlések (önkifejezés), de más közlésformák is megjelennek. Van tehát egy olyan területe az iskolai rajznak, ahol a fejlesztés indirekt módon zajlik. Ezekben a feladatokban a már megszerzett vizuális képességeiket használják, alkalmazzák, gyakorolják, és ezáltal válnak gyakorlottabbakká és fejlődnek. Egyébként ezeknek a feladatoknak a más tantárgyak tanulási folyamatában van még rendkívül fontos szerepe, mert így segítik a megismerést, megértést, elmélyítést, ezért sem lehet ezen a területen direkt vizuális fejlesztést elvárni.
 
Továbbá „a vizuális kifejezőrendszer bővítését” a formarajz és festés órák fejlesztő feladatai biztosítják a Waldorf-iskolában, ahol megtapasztalhatják az „örömteli önkifejezésben fejlesztést” is, ezt részletesen bemutatom írásomban.
 
Én is azt gondoltam, hogy ezzel a témával vitát fogok kiváltani, de azt remélem, hogy a Waldorf-iskolában folyó vizuális nevelés körüli félreértések és homályos pontok tisztázódnak.
 
Üdvözlettel: Ida

Kedves Nóra, tisztelem a munkásságodat, a honlapotokat is böngésztem már. A SZUNU Szociális Webshop ötletért és megvalósításért külön gratulálok, mert fantasztikus!
A témával kapcsolatban előre bocsájtom, hogy a gyerekrajzok szerintem nagyon sokfélék lehetnek, mert a gyerekek is nagyon sokfélék, és a felnőttek (rajztanárok) elképzelése is nagyon sokféle lehet arról, hogy milyenek a „gyermeki világot tükröző rajzok”. Így az összehasonlítás ötlete szerintem nem szerencsés, de eleget teszek a kérésednek, és a módszertan oldaláról közelítem meg az összevetést.
A felrakott gyerekmunkáitok imponálóak, látványosak, ötletesek. Eddig nem néztem utána, hogyan is készülnek ezek a rajzok, (idő hiányában) most találomra a feladatbankotokból két feladatodat olvastam el: „A lakoma” és a „Kép a képben, a télről” címűt. A leírás alapján mindkettőről elmondható, hogy nagyon pontos és részletes tanári instrukció hangzott el, hogy a képen mi, és hol, valamint hogyan szerepeljen. És a mellékelt gyerekmunkákon jól látni, hogy a tanári elképzelés a verbális irányítás hatására milyen jól meg is valósult. Én azonban kételkednék abban, hogy ezeket az alkotásokat teljes mértékben a „gyereki világot tükröző rajzok”-nak tekinthetnénk. A mellékelt rajzok alapján szerintem, ezekben az esetekben nagymértékben a tanári elképzelés valósult meg, és a gyerekeknek kevés szabad mozgástere volt az alkotás során.
Azonban a tanulási folyamatban egy olyan feladatnak is helye lehet, mint „A lakoma” és a „Kép a képben, a télről” című, mert ez egyfajta mintát ad, például arra, hogy a lakoma térbeli ábrázolása hogyan oldható meg, és így fejlesztő feladatnak tekinthető. De szerintem fontos tudnunk, hogy az így létrejött gyerekmunkában mi az, ami a gyerek saját megoldása; és mi az, amit tanári kérésre valósít meg. Az is lényeges, hogy az ilyen típusú feladatok mellett kellő számban szerepeljenek olyan, valóban „saját” önkifejező munkák is, amikor a gyerekek teljesen szabadon alkothatnak. Az inspiráló téma megbeszélése után csak annyi instrukció hangozzék el: „Készíts egy rajzot, hogy milyennek képzeled ...-t!”
Az általam mellékelt képek közül példaként lásd a PDF 7-es, 10-es, 35-ös, 36-os, 38-as, 40-es, 41-es, 49-es fotósorozat rajzait.  Ezekben az esetekben a gyerekek csak a témát kapták meg, és mindent önállóan, tanári irányítás és korrektúra nélkül készítettek. A gyerekek tényleg a saját, belsővé vált, - nem kívülről irányított - vizuális kifejező nyelvüket és vizuális ismereteiket alkalmazták, és rajzaik a témáról megszerzett, átélt tudásukat is kifejezték. Ennek alapján szerintem ezekről az alkotásokról nagyon szubjektív és megalapozatlan vélemény azt állítani, hogy: „azok nem gyermeki világot tükröző rajzok.”
Én nem állítottam, hogy egyetlen út létezik a vizuális nevelésben. Valóban sokféle út létezik, a Waldorf-iskola is egyfajta utat jár be, és remélem az írásom segít abban, hogy pontosabb képet alkothassunk arról, hogy milyen is ez az út.

Igen, azt jól látod, hogy mi is irányítjuk a gyerekeket. Arra az útra segítjük rá őket, amiben megnyitjuk számukra a szabad asszociációk, a sztereotípiák nélküli ábrázolásmód, az egyéni kifejezés módját. A feladatokba ágyazva bírjuk rá őket arra, hogy pl.térszeletekben gondolkodjanak, mozgás-változásokat fejezzenek ki, vagy éppen sűrítsék a képi információkat, mint a kép a képben feladatnál.
Ezek a megoldások segítenek abban, hogy ne sztereotípákban gondolkodjanak, ne sablonosan komponáljanak, hanem egyéniségüket felvállalva, saját ötleteik megvalósítói legyenek. Aki nálunk ebben a képzésben részt vesz, egy idő után tanári vezetés nélkül is hihetetlen képkivágásokat tervez, sűrít és absztrahál, lényegmegragadásban remekül teljesít. Egyik ilyen feladatunk pl. a tollbamondós rajz. Ebben megindítunk egy mesét, és a képi elemeket a mi elgondolásunk szerint kérjük felvázolni egy darabig. Aztán egy szokatlan csavarral átstrukturáltatjuk velük a képet, és rájuk bízzuk a befejezést, mind tartalmilag, mind kompozícióban.... Ha egy gyerekkel ezt gyakoroljuk, szabadon kezd komponálni, a kifejezésre koncentrál, és azokat a hihetelen gondolatokat, ami a gyerekeknek sajátja képes egyre magasabb szinten megjeleníteni.
Persze, ez is egy út, és a tietek is. A mi gyerekeink e módszer miatt élvezik és értékelik a modern műalkotásokat, és a bátor asszociációkat, számukra az az érték, ami másnak nem jut az eszébe, mernek egyetlen képben többféle tartalmat kifejezni, megmutatni azt, ami bennük más, ami egyedi.
Mi erre "gyúrunk". És persze ehhez tudatos pedagógiával, egyénre szabott feladatokkal tanítjuk mi is őket. Szabadságra, bátorságra, saját gondolatokra, önkifejezésre. Ők pedig megtanítanak bennünket gyermekien gondolkodni, látni. És ebből lesznek ezek a képek. A gyerek adja a képi világot, a pedagógus pedig a vizuális kommunikáció fejlesztési módjaival segíti öt.

Szeretnék egy félreértést tisztázni, nem vagyok Waldorf-tanár, nem tanítok Waldorf-iskolában, és nem végeztem Waldorf-tanárképzést.
Mégis a Waldorf-iskola vizuális neveléséről írok.
 
Rajz és vizuális nevelés szakos tanárként PhD képzés keretében választottam kutatási témául a Waldorf-iskola vizuális nevelését, tehát független kutatóként osztom meg a témában szerzett tudásomat és a tapasztalataimat. A most megjelent írásom, csak a kutatásom egy részterületének eredményeit foglalja össze. A CDT (rajzi képességet mérő teszt) és a kérdőíves rajzi tevékenységhez fűződő attitűd vizsgálat eredményeinek statisztikai elemzését most készítem.
 
A Waldorf-pedagógia vizuális nevelésében sok pozitívumot találtam, és kritikus pontokat is megfogalmaztam. Hatással volt rám a Waldorf-pedagógia, tanultam belőle, és van, amit már másképpen látok, mint a kutatás megkezdése előtt, de az objektivitásomat igyekszem megőrizni.
 
„Igen, azt jól látod...” című bejegyzésedre itt nem reagálnék, mert az általad írtak nem a közölt cikkhez kapcsolódnak, és szeretnélek arra kérni, hogy találjunk arra egy másik fórumot.
 
A továbbiakban ez a hely legyen a Waldorf-pedagógia vizuális neveléséről szóló diskurzusnak a helye. Ezt azért is javaslom, mert a Waldorf-pedagógia egy komplex és igen bonyolult rendszer, aminek a megértése még azért is nehéz, mert eltér az általunk megszokott struktúrától, és más terminológiát is használ. Vizuális nevelését nem lehet önmagában vizsgálni, csak az egésszel összefüggésben, így még bonyolultabbá válna az érvelés, ha folyamatosan más pedagógiai elképzelések keverednének ide.

Kedves Ida, bár nem értem, miért nem a cikkhez kapcsolódik amit a gyerekek irányításáról írtam, de elfogadom, hogy nem ezen a vonalon szeretnél továbbmenni.
Most, hogy elolvastam amit bevágtál  Steinertől, lehet, megtaláltam, mi  a gondom. Előrebocsátom, hogy én  képzőművész  is vagyok, és az, ahogy az Igazgyöngy művészeti nevelése rendszerbe szerveződött, az elsősorban onnan indult, hogy képzőművészként, valamikor régen, a saját alkotótevékenységem vizsgáltam meg, és kerestem meg azokat a pontokat, amelyeket a sikeres vizuális kommunikációhoz, és a sikeres alkotáshoz  fontosnak tartottam.  Mert az, amit a főiskolán megtanultam, túl merev, és túl sablonos volt nekem. Nem birtam ehhez igazodni. Persze olvastam és tanultam sokat, hogy rendszerben lássam, értelmezzem, megismerjem a lehető legtöbb utat, kísérletet, próbálkozást.
Nyilván innen ered, hogy számomra a pedagógiában, így a vizuális nevelésben is az egyén a legfontosabb. Bár szívesen kipróbálok mindent, de azokat fejlesztem tovább, amiben az egyéniség, a másság megjelenik. Nem tudok egy olyan sablont elfogadni, ami szerint minden gyerek úgy fejlődik, abban a ritmusban és azon elvek szerint, amit, mégha általam is csodált tudós is alkotta meg ezeket az elveket valamikor az 1900-as évek elején...Talán ez az oka annak, hogy bár a szabadságra nevelés épp olyan fontos nekem is, de én mindig az adott gyereket tartom fontosnak. És, ha annak a gyereknek a grafikai érzékenysége fejlett, de még nincs hatodikos, vagy hetedikes, akkor én építek arra...ha a fekete-fehér korszak hamarabb jön el (mert a gyerekek változnak), akkor lehet neki akkor, amikor úgy érzi, fekete fehérben ábrázolni. És lehet későb, amikor Steiner rendszere szerint fekete-fehérben kellene gondolkodnia, lehet színesben....
Az a gyerek, aki festői alkat, annál ott kapaszkodok meg, ügyelve persze arra, hogy a színek mellett gazdagodjon a grafikai kifejezőrendszere is. A pedagógiai tudatosság nagyon erős nálunk is, de az adott gyerekből indul ki, és nem abból, hogy adott életkorban valaki valamikor milyen tudományos téziseket fektetett le a korosztályról. Valószínűleg azért ennyire fontos ez nálunk, mert mi nagyon eltérő szociokulturális környezetből érkező gyerekeket tanítunk, és e miatt nagyon kell differenciálnunk.
A differenciálás, az egyéni fejlesztés nálunk maximális. Nincs egyen feladat.  Differeciálunk nem, kor, érdeklődés szerint, hogy minden gyerek olyan témában dolgozhasson, ami neki a legmegfelelőbb. A pedagógus pedig pontosan tudja, hogy instrukcióival melyik területen kell fejlesztenie ahhoz, hogy a formák ábrázolása, a tér megjelenítése, a színkontrasztok használata, a kiemelés különféle módozatai, a mozgás-változás kifejezése, a síkredukció képzése, a figurák kompozíciós formák szerinti rendezése, stb...sikeres legyen. Miközben egy percre sem engedjük el az egyéni út kiemelésnek a fontoságát.
És persze nálunk is rendszerben van az egész...egy fantaszikusan izgalmas kompex személyiségfejlesztési rendszerben, amiben az alkotásnak kiemelt szerep jut. És ami (lásd Szuno projekt) még a felnőttekre is képes hatni. Azokra is, akik nyomorban élnek.
Bocsánat, ha túl lázadó vagyok. Semmiképp sem megkérdőjelezni akarom azt amit kutatsz, és ami szerint szerveződik ott a vizuáis nevelés. Csak kissé dogmatikusnak érzem....ezért vitatkozok. Egyszer valaki azt mondta rám, hogy azért megyek neki olyan bátran a dolgoknak, mert művész vagyok, és nem bírom a kötöttségeket....Mondjuk ezt a szociális területen kaptam meg, de lehet, igaz rám.. Ha te is így gondolod, tudjuk be ennek.
Azt gondolom, én most befejezem. Valószínű, hogy nem tudunk előbbre lépni. A két felfogás nem egy úton halad, és úgy érzem, nem is közelíthető. Lehetőséget adok másnak is, hogy kifejthesse a véleményét.

Nagy érdeklődéssel olvastamm Kugelbauer Ida írását, és a kialakult vitát, annál is inkább mert bevallom, én is azok közé tartozom, akiknek fenntartásai vannak a  Waldorf iskolák vizuális nevelésével kapcsolatosan. Sajnos már az írás elején egy tárgyi tévedésbe botlottam: a szerző szerint “A NAT (2003/2007) alapján a Vizuális kultúra területe a különböző közlésformák tanítását foglalja egybe: a vizuális kommunikáció; tárgy és környezetkultúra és kifejezés, képzőművészet” . Nos, a vizuális kultúra már a Nat 2003-ban sem tananyagcentrikus! Fő feladatai:  a  megismerő-, befogadóképességek, a kreativitás valamint az önismeret, önértékelés, önszabályozás fejlesztése. Persze a fejlesztéseknek a korábbi problémakörök képezik ismereti alapját, de elég nagy probléma, ha még a Waldorf iskola rajztanárai sem értik a jelentőségét annak, hogy a hangsúly nem a tanításon, az ismereteken, hanem a nevelésen, a képességek fejlesztésén van. Egyébként már korábban sem volt lényeges, hogy a Nat-ban előírt követelményeknek milyen tantárgyak vagy tematikák keretein belül tesznek eleget. A képzőművészetek és a mesterségek tantárgyakkal inkább az a probléma, hogy ezek nem fedik le a vizuális kultúra követelményeit! A vizuális kultúra ugyanis nem egyszerűen a kettő összege.
A Waldorf iskolák alapelveinek kidolgozásakor persze még nem számítottak arra, hogy alig száz éven belül paradigma váltás következik be, és jóllehet a Waldorf pedagógia alapjaiban ma is korszerű, a művészetszemlélete már nem az! Túl hosszú lenne itt most  kifejteni, hogy a modernizmus és az azt követő korszak művészetfelfogásának milyen művészetpedagógiai következményei vannak.
Most csak arra az ellentmondásra hívnám fel a figyelmet, hogy miközben  a Waldorf pedagógia a “szabadságra nevelést”  hirdeti, a vizuális nevelés ennek teljesen ellentmondani látszik. Olyan súlyosan előíró jellegű, hogy az ma leginkább a 20 század eleji rajz módszertant idézi (amit mellesleg többen már akkor is igyekeztek megújítani). A gyerek munkák, a fiatalok alkotásai persze mindig kedvesek, meghatóak. Ők lehet, hogy nem érzik korlátozásnak a tanár által adott feladatokat, a segítő tanácsokat. De mi van a tanárokkal? Hol vannak ők a tanítás/tanulás folyamatában? Ha mindent az előírások szerint kell tegyenek, akkor hogyan lehet hiteles a kreativitásra, a szabadságra nevelés? Nem éppen Steiner írta, hogy “ Hozzá kell segítenünk (a felnövekvő generációt), hogy a saját ítélőerejét, a saját felfogóképességét használja….Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk. És őket is a keresők útjára kell vezetnünk.” . Sajnos a vizuális nevelőkről nem mondható el, hogy keresők lennének.  
Ritók Nórával teljes mértékben egyetértek, amikor azt mondja ” …kimarad az az elem, hogy a gyermekeket a saját képi közléseikben fejlesszük, hogy segítsük a vizuális kifejezőrendszer bővítését, de közben az egyéni megközelítések is helyet kaphassanak. “ Ez nem csak azért jelent problémát, mert a motiválás legfontosabb eszközéről mondunk le (a gyermek saját érdeklődésének, meglévő tudásának figyelembevéteéről van szó), hanem óriási fékeket iktatunk be a személyiségfejlesztésbe ha idejekorán erőltetjük a “felnőttes” elképzeléseket a művészetről. Téves  azt gondolni, hogy van valamiféle fejlődés a művészetben az absztrakttól a figurálisig vagy éppen fordítva.
A Steinerre hivatkozó idézetet figyelmeztetésnek tekinthetjük arra nézvést, hogy aki az ő útját akarja követni,  annak az ő (Steiner) szövegeit is kritikusan kell olvasni. Az idézett szöveg tanúsága szerint a rajz tanulását ugyanis Steiner  logikai úton közelítette meg. Miközben el kell fogadjuk állítását, hogy ” a valóságban nincsenek vonalak, csak a látványt redukáljuk vonalas ábrázolássá”,  az ebből levont következtetés, hogy “Az ábrázolás tanítását ezért szerinte színekkel, vagy világos-sötét kontrasztokkal kell kezdeni, amelyre leginkább a festés alkalmas” már nem állja meg a helyét, ugyanis nem veszi figyelembe a gyerekrajz természetes fejlődését (ami akkor még persze nem volt olyan alaposan feldolgozva mint ma). Tapasztalataim szerint a csak tónusokkal való megjelenítés még a művészeti szakképzésben sem számít könnyű feladatnak.
Mindenesetre kiváncsian várom Kugelbauer Ida összefoglaló tanulmányát a témáról. Sok sikert kívánok hozzá!