L. Ritók Nóra: Hogy is van ez?

Mert amikor megalapítottam, szabad akaratomból, engem is a szeretet vezérelt. Iskolát akartam, ahol boldog gyerekek alkotnak, boldog tanárok segítségével, a szeretet eszközével, olyan iskolát, ahol az alkotás eszköze lesz a személyiségfejlesztésnek, ahol a szegény is esélyt kap arra, hogy kiemelkedhessen.

Hallgatom, olvasom a hírt. „A köztársasági elnök az intézmény múltját felidézve emlékeztetett, a «magát a világ leghumánusabb és legfejlettebb demokráciájának hirdető szocializmus» nem tűrte el, hogy legyenek olyanok, akik szabad akaratukból, a szeretet szavát követve alkossanak közösséget, ezért az 1866-ban alapított kórházat előbb az 1919-es kommün idején, majd az 1950-es években is államosították.”

Próbálom kiütni a gondolatokat az agyamból, de nem megy. Nem megy, mert óhatatlanul párhuzamot vonok a fenti mondat és az alapítványi iskolák államosítása között. És nem valamiféle szerénytelen összehasonlítás ez, félreértés ne essék… hanem az elv az, ami erre késztet. Mert amikor megalapítottam, szabad akaratomból, engem is a szeretet vezérelt. Iskolát akartam, ahol boldog gyerekek alkotnak, boldog tanárok segítségével, a szeretet eszközével, olyan iskolát, ahol az alkotás eszköze lesz a személyiségfejlesztésnek, ahol a szegény is esélyt kap arra, hogy kiemelkedhessen. És ezért szerveztem én is közösséget, kollégákból, volt tanítványokból, támogatókból, amibe most már beletartoznak a nincstelenek is, igen, ők is, akik velünk akarják, akik elhiszik már, hogy együtt menni fog, együtt sikerül jobbá, élhetőbbé tenni a világot.

A helyzet pedig most, a január előtti államosítást várva engem is bizonytalansággal, félelemmel tölt el. Bár szerencsés vagyok, hiszen miniszteri ígéretet kaptam, hogy köznevelési megállapodást kötnek velünk is, és lehetőséget kapunk ezzel arra, hogy megmaradhassunk, vihessük tovább a munkát, az esélyteremtő iskola modellfejlesztését, mégis félek.

Az információk bizonytalanok, néhol az hangzik el, hogy az államosítás a magániskolák esetében csak bértömeg-finanszírozás lesz, nem szólnak bele az intézmény irányításába sem. Bár ezt a bértömeg dolgot nem értem. Mert ahhoz valami elv kellene… nyilván nem adnak annyit, ahány dolgozóval most üzemelnek az iskolák, hanem valami sablon alapján fogják majd ezt megállapítani. De ez nehéz. Például a művészeti iskolák esetében nehéz egy kalap alá venni azt az intézményt, amely egy nagyvárosban működik, és könnyedén összejön az osztályonkénti húszas tanulólétszám a hozzárendelhető pedagóguslétszámmal, míg egy kisebb vidéki településen lehetetlen még csoportösszevonással is kihozni a maximális tanulólétszámot. És akkor még nem beszéltem az iskolák egyéni arculatáról, a sokszínű, művészeti áganként is rengeteg variációt adó képzési struktúráról, arról, hogy egy telephellyel működik-e az iskola, vagy utaznak a tanárok, hogy minél több gyerek elérhesse ezt az oktatási formát. Szóval nem tudom, hogy lehet ezt sablonok között értelmezni.

Meg persze itt van ez a hátrányos helyzetű dolog. Már nem tudom követni, ahogy ki- és bekerül a törvénybe vagy a rendeletekbe az a mondat, miszerint a képzés a hátrányos helyzetűeknek ingyenes. Hiszen köznevelési intézményként az egyenlő hozzáférés miatt ennek szerepelnie kell. Legutóbb megnyugodtam, mikor olvastam benne, ám az Iskolai Jogfutár októberi száma egyértelműen írja le: senkinek sem ingyenes. Tehát aki nem tudja fizetni a kötelezően előírt térítési díjat, az nem részesülhet művészetoktatásban. Nem értem. Ezt sem értem.

Máshol azt hallom, hogy az igazgatói kinevezések letelte után az alapítványi iskolákban is ki kell írni a pályázatokat, és így az iskolaalapító igazgatók könnyen kikerülhetnek majd saját iskolájukból. Persze a szektorsemlegesség elve szerint akkor az egyházi iskolák igazgatói kinevezéseinek is a kormányhivatalokhoz kell tartoznia… de lehet, így is van, csak nem figyeltem jól a híreket.

Másutt a rendszerben dolgozók ezt sugallják: a művészeti iskolák már nem tétel a köznevelés rendszerében, kifutó ágazat, amely nem illeszkedik a rendszerhez, és nem is szükséges. Néha felröppen a hír, hogy januártól normatívát sem kapunk. Mondjuk, ez igazodna ahhoz, hogy rólunk a NAT és a kerettanterv sem rendelkezik, tehát nem tudom, mihez kellene átdolgoznunk a pedagógiai programot, ami most minden köznevelési intézményre kötelező érvényű. De nálunk egy éve változott a követelményrendszer, alaposan átalakítva a képzési struktúrát, még annak a rendszere sem stabil. Azt pedig tényleg nem látni, hogy az egész napos oktatás rendszeréhez hogy illeszkedik a mienk, mikor tudunk majd foglalkozásokat szervezni, nem dolgozunk-e majd a mi óráinkkal az általános iskolai tanárok munkarendje ellen.

Szóval tejes bennem a bizonytalanság. Persze nehéz így dolgozni. A január egyre félelmetesebb határkőként körvonalazódik mindannyiunk számára. A bizonytalanság lassan belénk ívódik, és ebben nehéz úgy bemenni az órákra, hogy az ember kiszámíthatóságot, bizalmat sugalljon a tanítványainak. Vagy igazgatóként a kollégáinak. Csak kérdéseink vannak, de határozott válasz nincs. Próbáljuk értelmezni a hallottakat, de naponta egymásnak ellentmondóak a hírek. Más információk jönnek a minisztériumokból, mások a kormányhivatalokból. Mások megyénként, önkormányzatokként. Másokat hallunk egymástól is.

Szóval, nem tudom, vihető-e majd tovább ebben az új rendszerben az alapítványi iskolák pedagógiai értéke? A sokszínűség, a specializálódás, vagy esetünkben a hátránykompenzálás? Ki tudja… Elismeri az alternativitás értékeit, az útkeresést, a módszertani innovációkat a központosítás? Vagy csak 10% erejéig?

És lehet, sok év múlva egy politikus arról beszél majd, hogy volt egy magát demokratikusnak valló rendszer, amely „nem tűrte el, hogy legyenek olyanok, akik szabad akaratukból, a szeretet szavát követve alkossanak közösséget…”

De vajon nekünk lesz-e majd annyi erőnk, hogy megtartsunk abból, amit létrehoztunk, valamit? Kaphatunk-e hozzá elég segítséget, megerősítést?

És tudunk-e magunkban megtartani annyi erőt, amennyi ehhez kell?