Pedagógiai zombik támadása

Nahalka István írása

Ez a hatalom ebben hisz. Számára – pedagógiai területen műveltebb, a politikában éppen az oktatással foglalkozó tagjai számára is – ez az értékelés elfogadott szemlélete.

Egy nappal a kormányhatározat nagyon is várható elfogadása előtt írom ezt (2013. július 23.). Átolvastam a többek között a pedagógusok minősítő vizsgájáról és minősítési eljárásáról szóló előterjesztést. 2013. szeptember 1-jétől egy bonyolult rendszerben léphetnek majd előre a pedagógusok bizonyos minőségi kategóriákban, s hogy ezt megtehessék, bizottság előtt kell vizsgázniuk (a pályakezdő gyakornokoknak), vagy minősítési eljárásban kell részt venniük (a többi pedagógusnak). A minősítésen el lehet bukni, s ha az ismétlés sem sikerül, akkor megválhatsz a pályától. Ha sikeres vagy, akkor – ha éppen olyan a helyzeted – ugorhatsz egy lépcsőfokot, magasabb fizetési kategóriába léphetsz.

Itt valami nagy baj van.

A minősítő vizsga és a minősítési eljárás értékelési folyamatok. Pszichológiai értelemben külső értékelésről van szó, fő funkciója a minősítés, és szummatív jellegű. A neveléstudományban, és fokozatosan a nevelés gyakorlatában azonban egyre fontosabbakká válnak azok az alapvetően pszichológiai jellegű felismerések, amelyek megkérdőjelezik az ilyen értékelés fejlesztő jellegét. Márpedig magának az előterjesztésnek a vezetői összefoglaló része is, de a korábbi kormányzati kommunikáció is számtalanszor megfogalmazta, hogy az új rendszer bevezetésének célja a fejlesztés, a fejlődés. A választott megoldások azonban – együtt egyébként a tanfelügyeleti rendszer létrehozása során kialakítottakkal – valójában nem ezt szolgálják.

A korszerűnek tartott, világméretekben a pedagógiában leginkább akceptált, értékeléssel kapcsolatos elképzelések szerint ez a tevékenység (az értékelés), ha valóban a fejlesztés és fejlődés a legfőbb kívánt funkciója, alapvetően arra kell, hogy hasson, hogy az értékelt ember képes legyen megítélni, hogy saját tudása, kompetenciái, az ezek függvényében kialakult tevékenysége mennyire adaptívak. Bárki csak úgy tud fejlődni, csak úgy tudja megváltoztatni alapvető elképzeléseit, attitűdjeit, szokásait, tevékenységrendszerét, csak úgy képes jelentősebb tanulásra, ha világosan látja, hogy amilyenné válik a változás folyamatában, az jobb, hasznosabb, eredményesebb, és nem utolsó sorban saját maga számára is kielégítőbb. Az egyének nem a mások által kijelölt úton akarnak feltétlenül haladni, vagy ha igen, abból az esetek nagy részében előbb-utóbb komoly problémák, esetenként tragédiák születnek. Ahogy az iskolai tanuló sem, a pedagógus sem egy adott tevékenység ráerőszakolásával, begyakorlásával tanul, hanem a saját elképzeléseinek formálásával, tudása, képességei, ha tetszik: kompetenciái szuverén konstruálása folyamatában. Ehhez elsősorban neki kell látnia, hogy ahová eljutott, amit birtokol, az kellően adaptív-e, működik-e, hasznos-e, eredményes-e.  

A konstruktivista pedagógia – hiszen arról van szó – azt mondja, hogy mindezek miatt, tehát amiatt, hogy az értékelés a saját tudás adaptivitásának lemérése, a folyamat lényege egyfajta önértékelés. Ez nem azt jelenti, hogy a környezet nem járul hozzá. Dehogynem, sőt, hozzájárulása alapvető. Tudásunk adaptivitásáról csak úgy tudunk ismeretekhez jutni, hogy szociális környezetünk hatást gyakorol ránk. Vagyunk egy páran, akik hisszük, a csoportmunka az iskolai osztályban azért fontos, mert vele eredményesebb és hatékonyabb lehet a tanulás. De legalább ennyire fontos azért is, mert a csoportmunka és mindenfajta együttműködés keretei között a tanulók éppen a legjobb környezetben vannak saját tudásuk adaptivitásának leméréséhez. Kell a környezet, hiszen hozza az információt: ez működik, ez nem nagyon, ha elmondom, mire gondolok, az jól kamatozik a csoportmunka során, megbecsült tagja vagyok a közösségnek emiatt, vagy éppen a többiekkel való kapcsolatom jelez problémákat azzal összefüggésben, hogy miképpen látom a világot, mit gondolok róla. Ugyanez a helyzet a pedagógusokkal is. Alapvetően a munkájuk, sikereik és kudarcaik, a gyerekek, a szülők, a pedagógustársak konkrét viszonyulásai hordozzák magukban azt a lehetőséget, hogy a pedagógus felismerje saját tudása, kompetenciái adaptivitását.

Persze a vizsgaszituáció, a kötelező minősítés is „környezet”. És ez is adaptálódást vált ki – ne kerteljünk! Ha a gyerekekről van szó, akkor azt mondhatjuk, hogy lehet adaptálódni a pedagógiai viszonyokhoz. A tudásom pedagógiai adaptivitása lesz lemérve, amikor felelek, dolgozatot írok, vizsgázok. Megtanulom, hogy mi a legjobb technika. Kifigyelem a tanárom szavajárását, és utánozom. Formálisan alkalmazok belém vert szabályokat, mert az adaptív, lehet rá ötöst kapni (vagy ha az is örömet okoz, kettest). De az adaptivitás csak ezekre a pedagógiai szituációkra szól, csak ezekben a kontextusokban érvényesül.

Ugyanez lesz a minősítő vizsgákkal és a minősítési eljárásokkal is. Vagy lehet, hogy rosszabb. Mert az iskolai tanuló az őt nevelő pedagógussal együtt van egy héten több órát is, az adaptálódás lehetséges. „Ki lehet ismerni”. A vizsgára, minősítésre kinevezett bizottsági tagokat, legalábbis a bizottság vezetőjét nem lehet kiismerni. Vagy igen? Fontos adatbázis lesz a vizsgáztatók, minősítő szakemberek neve melletti néhány mánia, pedagógiai gondolkodásmód, a mit kell és a mit nem szabad mondani tételek sora? Történetek keringenek majd? Lehet, de az biztos, hogy a pedagógusok jó része ezt az egészet szorongással éli majd meg. A vizsgának és a minősítésnek egzisztenciális következményei lesznek. Bárki is komolyan gondolhatja, hogy itt a tudás, a kompetenciák adaptivitásának leméréséről van szó?

Avítt értékelési filozófia működik ebben a rendszerben. Pszichológusok gyorsan mondhatják, hisz így van, ez egy behaviorista szemléletű szisztéma, kondicionálás ez a javából. A pedagógus tudása nagyon komplex rendszer, kondicionálással nem formálható. De kondicionálhatja a rendszer működése az elkerülési stratégiákat, a kibekkelést, a minimális teljesítésre törekvést.

Motiváció? Ez is gyakran előjön érvként. De hát könyörgöm! Pszichológiai alapstúdiumok tétele, pont a mi szakmánkban fontos alapösszefüggés, hogy a külső motivációk segíthetik ugyan átmenetileg a belsők formálódását, de el is uralkodhatnak a motivációs rendszeren, s akkor már hatásuk negatív. Külső motivációk csak időlegesen, egy adott területen formálódó motivációs rendszer kialakulásának kezdetén játszhatnak fontos szerepet. De amúgy: a pozitív motivációk (előrébb lehet jutni a minősítési rendszerben) sokkal gyengébbek, mint a negatívak (megbélyegződés, ha másodszor sem sikerül repülök a pályáról, stb.). De nem ez a lényeg, mert a pozitívan ható motivációs tényezők is külsők.  

Miért van erre szükség, kinek kell ez? A pedagógiának biztosan nem, minden szakmai ismeretem ezt ordítja a fülembe. A pedagógusoknak sem. Nem azért, mert macera, mert portfóliót kell csinálni, mert megnézik az órámat, hanem azért, mert eltereli a pedagógus figyelmét arról, hogy valóban felmérhesse a tudását. Valóságos szituációkban, életszerű kontextusban, együttműködve a kollégáival, nem fenyegetve beláthatatlan módon elkerülhető retorziók által. Ahelyett, hogy az önreflexiót tanítanánk meg, ahelyett, hogy megtanítanánk a pedagógusokat arra, hogy tudjanak mélyen kritikusak lenni a saját elképzeléseikkel kapcsolatban, e tekintetben legyenek nagyon nyitottak, ehelyett egy valószínűleg kafkai szisztémában való lavírozásra kényszerítjük őket.  

Gyártsunk összeesküvés-elméleteket? Hogy ez a hatalom elbutított, kondicionált reakciókat produkáló masszát, egy a végletekig kontrollálható társadalmat akar belőlünk faragni? Nekem ehhez az értelmezéshez nincs kedvem, laposak ezek az ideológiák. Nem, a dolog ennél sokkal egyszerűbb. Ez a hatalom ebben hisz. Számára – pedagógiai területen műveltebb, a politikában éppen az oktatással foglalkozó tagjai számára is – ez az értékelés elfogadott szemlélete. És ha ez, akkor megpróbálja realizálni. Komolyan gondolom, hogy azt hiszi, jót tesz vele. Sőt, küldetéstudata van!

Azt jelenti ez vajon, hogy a külső értékelés eleve csak rossz lehet? Nem, erről szó nincs. A külső értékelés segítheti az előbb legfőbbként leírt értékelési folyamatot, a saját tudás adaptivitásának felmérését. Nem könnyű szembenézni a saját tudásom esetleges fogyatékosságaival, az meg még nehezebben vállalható, hogy megváltoztassam ezt vagy azt az alapelgondolásomat. Nincs ez másként a mi pályánkon sem. Ha egy iskolát (hangsúlyozom, az iskolát, és nem az egyes pedagógust) a külső, szakmailag megalapozott, kutató, feltáró célzatú és nem egzisztenciális következményekkel riogató értékelés átvilágít, vagy más metaforát használva tükröt tart az intézmény elé, akkor nagyobb esélye van annak, hogy fejlesztő, fejlődést eredményező tanulási folyamatok induljanak el. És ez jelentheti (meggyőződésem szerint érdemben csak ez jelentheti) az egyes pedagógusok tanulását is. Sem az intézménynek, sem a pedagógusnak nem lenne érdeke, hogy egy ilyen átvilágítás keretében ne a valódi arcát mutassa. Ha metodikailag jó színvonalú az értékelés, akkor ezt nem is tudja megtenni, vagy csak nagyon korlátozottan. Az értékelésből származó információk elsősorban magát az intézményt, illetve magukat a pedagógusokat, a fenntartót kell, hogy befolyásolják döntéseik meghozatalában. Hogy anonimizálva az átvilágítások eredményei részévé válnak nagyobb területek, vagy akár az ország oktatási rendszere vizsgálatának, az egy fontos melléktermék.

Vagyis a pedagógus ne féljen attól, hogy az elkövetkező kötelező megméretésen hogyan tud teljesíteni egy nem ismert követelményeket támasztó bizottság előtt, hanem azon legyen, hogy hozzájáruljon intézménye sikeréhez, eredményes működéséhez. Ehhez pedig jó, ha rendelkezésre állnak profi értékelők által feltárt információk, az intézményi és egyéni pedagógiai tevékenység szembesítése másokéval, tudományos tételekkel, konkrét tapasztalatokkal, s nem utolsó sorban a társadalmi környezet elvárásaival.

Ez az értékelési filozófia gyökeresen más, mint ami a kormányhatározat (2013. július 23-án még csak tervezet) szövegében ragyog, s gagyog. Letűntnek gondolt, legalábbis a nagy, országos szintű döntések szintjén már halottnak vélt pedagógiai paradigmák elevenednek meg a sorokban, zombikként élednek újjá. Na, tessék! Mégiscsak tanulhatunk valamit a hülye zombi horrorfilmekből. Nézzünk meg gyorsan egyet-kettőt ezek közül, és kezdjük el a zombik kaszabolását. Pedig lenne jobb dolgunk is.