Mi töltheti be a kígyónyi űrt...

Mindamellett azzal is számolni kell, hogy egy 2000 után született gyerek számára a tankönyv és "a tanár mint audiovizuális inger", nem veheti fel a versenyt az ő életét kitöltő ingerekkel. Ami viszont közös az Egri csillagok szövegét megértetni próbáló tanárban és a tévében, Facebookban, YouTube-ban és okostelefonban, az pedig az, hogy mindegyik INGER a gyereket éri, illetve feléje irányul. Ha egy tanár megpróbálja elmagyarázni, mit jelent az a karakterlánc, hogy "ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel", a legtöbb, amit a gyerektől elvárhat, az az, hogy a gyerek megadóan bólint, hogy "igen, megértettem" és visszamondja a jelentését. A Pannonia dicsérete egy fokkal élménydúsabb, mert ott skandálni is lehet már disztichont, ez legalább olyanfokú aktivitás, mint amikor az ember megoszt egy feltöltött életbölcsességet a saját Facebook hírfolyamába. A helyzet azért nagyon paradox, mivel a 2000 után született gyerekeket ellepő virtuális világ a felfokozott érzelmekről, kreativitásról és érdekes dolgokról szól, pontosabban azok mutogatásából, hiszen e világ lényege a nézésben rejlik. Be kell vallanunk, hogy ez a szigorúan kívülről való szemlélődés tulajdonképpen a középfokú oktatási rendszer sajátja is, hiszen sem az irodalom, ének-zene és művészettörténet, sőt még a testnevelés oktatásban sem az interaktivitás a fontos, hanem a mérhetőség, ami kizárólag az adatok ellenőrzésével lehetséges. Ez rendkívül mulatságos helyzeteket eredményez például akkor, amikor a tanító személye vagy az általa képviselt életprogram tökéletes ellentétben áll a kötelezően megtanítandó "anyaggal". Klasszikus példája ennek a rémült-frusztrált pedagógus esete Ady Endre szerelmi költészetével és a kiégett-frusztrált pedagógus Weöres Sándor-értelmezései. Egy pedagógus szexuális frusztrációja és a testiségtől való általános félelme mint értelemezési horizont egészen vad Ady-elemzéseket szülhet, ugyanakkor sajnálatra méltó, hiszen miért várnánk el egy az érzéseitől és a saját testétől is távoli viszonyban levő embertől, hogy 45 percre átadja magát a szenvedélyek vad viharának. Végül: vajon rábíznánk-e a gyerekünket arra, aki nem tudja, ki Varró Dani, vagy mi sem tudjuk ki Varró Dani, ezért minden további nélkül ("mert ettől még lehet valaki rendes ember")?

Visszatérve az ingerek irányára, a probléma az ingerek egyirányúságában gyökerezik. Angelina Jolie-val, a Forma 1-gyel és Steve Jobs legjobb barátjával ellentétben a digitális korszak előtti műalkotások nem azért készültek, hogy a médiajelenlétet vagy marketing stratégiát jelentsenek, illetve Wikipédia-adatok, esetleg érettségi tételek legyenek. A műalkotások mindig is közösségbe illeszkedő dolgok voltak, még azok is, amiket az alkotójuk busás tiszteletdíj reményében vagy épp éhbérért készített. A tradícionális közösségekben a köz-műalkotások pedig a közösség tagjai számára a mindennapi élet részei a gyermekmondókáktól kezdve a vőfélyverseken át a vallási előírásokig. Ezekből a nyílt forráskódú és szabadon terjeszthető alkotásokból a közösség tagjai kialakíthatták a saját repertoárjukat a személyiségüknek megfelelően, ami mind kifejező, mind pedig esztétikai funkciót betöltött, és a közösség virtuózai is innen indulva fejlesztettek tökélyre valamilyen készséget. Világszerte így volt ez: egy sztereotipikus magyar faluban az extrovert karakterekből híres táncosok, a nagy fantáziájúakból mesemondók, a spirituálisokból vajákosok, az ügyes kezűekből pedig híres ostornyélfaragók lettek, de olyanok is voltak szép számmal, akik műértő közönségként vettek körül egy-egy alkotót, biztosítva az esztétikai diskurzust.

Amit napjaink három főproblémájaként leszögezhetünk, az a közösségi és helyi ismeretek, valamint az aktív részvétel hiánya. A közösségi és helyi ismeretek virtuális adatokra cserélődtek fel, az aktív részvétel pedig passzív szemlélődéssé alakul. Ez a passzív szemlélődés viszont nem tévesztendő össze a sztoikus kontemplációval, mert ez csupán az individualizált kóros öningerlés egyik formája.

Minden olyan törekvés, ami e három dolog ellen próbál tenni, azaz gyerekeket a közösségük aktív és tudatos tagjává kívánja nevelni, hosszú távon garancia az ökologikus életmódra és a békés együttélésre. A kulcs az interakcióra való készség kifejlesztésében rejlik. Interakcióra az embertársaival, saját magával, valamint a múltjával és a környezetével. A tudatos embert nem kápráztatják el a MLM-ügynökök, kevésbé alakul ki nála stressz és szorongás, képes plusz-mínusz egy generációval számolni és feltehetően nem lesz büszke arra, hogy "a kazánjában még a gumitömböket is el tudja égetni". Sajnos ez inkább csak utópia, viszont van egy olyan dolog, ami tényleg okot adhat a reménykedésre. Köztudott, hogy ahol valami elpusztul, ott egyszerre felszabadul az addig elfoglalt hely. Más kérdés, hogy "ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?" Mert hiszen láthattuk, hogy a Maléter Pál életéről és munkásságáról, valamint Balassagyarmat földrajzi elhelyezkedéséről való adatok még behelyettesíthetőek a mozisztárok jótékonykodásáról szóló és a Forma 1 versenyautók kerékcserélési problematikáját fejtegető hírekkel, azt viszont csak sejthetjük, hogy egy interakciókról leszoktatott és csak befogadóként (fogyasztóként) működő ember mire cseréli az evolúció során kifejlődött vagy teremtés által megkapott képességeit. Vannak a Földnek olyan helyei, ahol a fogyasztói társadalom régebb óta működik (fogyasztói időfelfogással mérve: "időtlen idők óta") természetesen ennek az infrastrukturális feltételeivel együtt. Magyarországon és általában Közép-Kelet-Európában viszont alig van ilyen hely, a társadalom alapvetően "még" nem jutott el oda, és bizonyosan nem is fog. Így tehát valószínűsíthetjük, hogy egy átlagos magyar település (aminek a lakossága átlagosan kb. 3000 fő, ha Budapestet nem számítjuk) nemigen fogja felvenni a fogyasztói kultúrához szükséges nagyvárosok személytelenségét, azaz az egy településen lakók jó eséllyel fogják ugyanazokat az arcokat látni naponta a buszokon, hétvégenként a szórakozóhelyeken és nyaranta a strandon. Ez még nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy egy ilyen település 2000 után született lakója szívesebben "legyen együtt" a kortársaival online, mint offline, vagy egy 2000 előtt született lakó komolyan eltöprengjen azon, hogy ő miért ottani lakos, és miért nem floridai vagy kingstoni. Az űr tehát megvan, csak kérdés, hogy olyan űr-e, amit be lehet tölteni vagy amit nem?

Ami a pedagógusok, a népművelők és a közösségért tevékenykedők számára egyszerre tűnhet bús düledékeknek vagy múzsáknak szentelt kies tartománynak, az a nulláról indulás és a tiszta lappal kezdés lehetősége. Minden pedagógiai eszköz, amely az alkotást és a fenti interakciós készségeket erősíti, létfontosságú egy olyan kultúrában, ahol nemcsak a gyerekverseket, hanem a gyerekversek paródiáit is a költőbácsiknénik írják meg a gyerekeknek(!), de ezzel nincs vége a folyamatnak, mert ezeket a verseket aztán a tanítóbácsiknénik tanítják meg, és a gyerekeknek el kell mondaniuk a szülőknek(!!). Milyen viszonyban lehet egy primér irodalmi élményként megtanított gyermekversparódia az emberi faj utódainak az alapvetően utánzásra épített tanulási folyamatával és a szenzitív periódussal? Az utánzás kapcsán ki kell térnünk arra az életmódváltásra, hogy a 2000 előtt született magyarországi lakosok őseinek nagy része még offline csicsonkázott és pilinckázott a többi gyerekkel, ezért a mindenkori szülője kizárásos alapon tudta, hogy a gyereke ugyanúgy offline csicsonkázik, mint ahogy azt ő és az ő ősei tették. A 2000 után születetteknél viszont a technika folyamatos fejlődése miatt beláthatatlan, hogy ki fog-e alakulni egy generációkon átívelő ifjúsági kultúra, ami ugyanúgy önfenntartóvá válhat, mint a csicsonkázók évezredes kontinuitása. Mivel az elektronikus média és szórakoztatóipar lényege, hogy időnként a régi ingerküszöböket átugorva újabb találmánnyal ejtse rabul a fogyasztóit, ezért garantált, hogy a csicsonkázásnál mindig lesz érdekesebb dolog, ami a fiatalokat online drótpórázon tartja. Egy biztos: a pedagógusok, akikkel a gyerekek idejük fő részét töltik, csak úgy vehetik fel a versenyt az egyirányú médiaingerekkel, ha ők maguk felhagynak az egyirányú oktatási ingerekkel, és minél jobban a többirányú interakciókat erősítő módszerekre építik a munkájukat. Az interakciókra való hajlam elmélyítésével a saját dolgukat is megkönnyítik, mert így a gyerekekkel őszintébbek  lehetnek, közelebb is kerülhetnek egymáshoz és a pedagógusmunka nem vezetne feltétlenül a kiégéshez. Vannak-e veszélyei az őszinteségnek? Például kiderülne: a tanító sem érti a szöveget és azt sem, miért is fontos ezt tudni? Vagy igazából nem szereti, ha kérdeznek tőle, mert ő sem szeret megkérdőjelezni dolgokat? És kinek lenne ez rossz a rossz rendszeren kívül? Mivel a kultúra alapvetően az interakciókban él, ezért kultúrát csak interaktívan lehet művelni. Ha egy leendő bányamérnök úgy véli, hogy "a sújtólég a levegő és a széndioxid éghető elegye", akkor élesben ez nemcsak emberéletekbe fog kerülni, hanem még jelentős anyagi kárt is okoz. Ha egy pedagógus vagy bölcsész a kultúrát adatok halmazának tekinti, amit vérmérsékletének megfelelően, nárcisztikus módon villogtathat, smasszer módon bevasalhat, esetleg kisebbrendűségi érzése kompenzációjaként használhatja védőpajzsnak, akkor az a kultúrát nagyon el fogja távolítani az emberektől. A mérhetőség miatt viszont csak a bányamérnököt fogják börtönbe csukni, amiért nem tudta, mi az a sújtólég, ha egy bölcsész vagy pedagógus nem tudja, ki volt Aczél György, attól még "igenis lehet rendes ember". Esetleg kapna egy egyest érte, de az csak egy jegy. A már fent ecsetelt interakciókra képtelen embertömegek viszont legalább annyi kárt okoznak, mint egy sújtólégrobbanás a bányában, ha nem többet. 

Összefoglalva, a természettudományi és történelmi "adatokat" egyszerűbb megtanulni, mint saját vagy mások kárára újrafelfedezni. A kultúrát pedig minél aktívabban CSINÁLNI kell, ehhez a már meglévő műveket kapaszkodónak vagy kitaposott ösvénynek használva. A kultúra csinálásában megvan az a nagy lehetősége a pedagógusnak, hogy a diákok egyéni kompetenciáinak a felmérése után lényegében lelki támogatással facilitálhatja a gyerekek készségfejlődését – tehát egy őszinte interakció segítségével terelheti, biztathatja és kitartásra sarkallhatja a gyereket tetszőleges műfajban. A kulturális interakciók közben megjelenő lelki-szellemi-intellektuális szintbeli ugrásokat pedig további őszinte beszélgetésekkel lehet előre vinni, például témába vágó önreflexiós műalkotások segítségével, szintén tetszőleges műfajban. Volt szerencsém találkozni egy biztonságtechnikus végzettségű fiatalemberrel, aki maszekban autófeltöréssel foglalkozott. Ő mesélte, hogy nagyon szeret olvasni mindenfélét, de a kedvence valamilyen orosz könyv volt, a címére már nem emlékszik, de arról szólt, hogy egy nyomozó hogy szívatta végig a srácot, aki megölt két öregasszonyt. Hát az valami beszarás volt!