Javítani a múltat vagy kitalálni a jövőt?
Yong Zhao előadásának gondolatai, Gönczöl Enikő összefoglalója
Ehhez olyan tanulási-tanítási modellt kell kialakítani, amelyben nem „megjavítani” akarjuk a gyerekeket, hanem egyéni talentumaik kiteljesítéséhez kívánjuk hozzásegíteni őket.
Yong Zhao az amerikai University of Oregon Globális és Online Oktatási Intézetének igazgatója. Szakmai érdeklődésének középpontjában a globalizáció és a technológiai fejlődés oktatásra gyakorolt hatása áll. Eredetileg angol nyelvtanárként dolgozott Kínában, de most már több, mint 20 éve az Egyesült Államokban él. Mintegy 100 cikket és 12 könyvet publikált. Fixing the past or inventing the future? című előadása a skót kormány oktatási háttérintézménye, az Education Scotland által évente megszervezett esemény, a Scottish Learning Festival vitaindító előadásaként hangzott el 2016 őszén Glasgow-ban.
Bevezetőjében Zhao a jó oktatás általános sajátosságait próbálta megragadni. Utalt rá, hogy a szakemberek gyakran a PISA méréseken elért magas pontszámokat tekintik a minőség legfőbb mutatóinak. Ugyanakkor látható az is, hogy az e méréseken való jó szereplés önmagában nem feltétlenül vetíti előre a későbbi sikerességet. Jelezte, hogy sok ország küzd évtizedek óta azzal a problémával, hogy nem tudja csökkenteni a jól teljesítő és az alulteljesítő tanulók közötti távolságot, amely alapvetően a családi háttér különbségeiből fakad. Nem kevésbé fontos problémaként említette, hogy az iskolai évek alatt nemhogy megerősödne, de mérhető módon csökken a fiatalok tanulás iránti elkötelezettsége. S végül súlyos problémaként szólt a fiatalok mentális egészségének általános hiányairól is. Az oktatás feladatainak újragondolása során az előadó további problémákat azonosított, majd felvázolta az általa kívánatosnak tartott szemléleti váltás legfontosabb elemeit.
Munkanélküli fiatalok
Ma már világméretű problémának tekinthető az ifjúsági munkanélküliség. E téren azok az országok sincsenek kedvezőbb helyzetben, amelyek diákjai évről évre magas pontszámot érnek el a nemzetközi PISA méréseken. S nem csupán az úgynevezett korai iskolaelhagyók maradnak rendre munka nélkül, hanem sokan azok közül is, akik sikeresen fejezik be tanulmányaikat. Az Egyesült Államokban például 53% felett van a nem megfelelő szinten foglalkoztatott, főiskolát (college) végzett fiatalok korosztályon belüli aránya. Ez az adat a tényleges munkanélküliek mellett magában foglalja az alulfoglalkoztatottakat is. Azokat, akik részmunkaidőben, vagy nem a végzettségüknek megfelelő területen dolgoznak. Bár e jelenség mögött sokféle ok húzódik meg, az előadó szerint ezek egyike az lehet, hogy valamit elrontunk az oktatás során.
A gyerekek különbözőek
Arra a kérdésre válaszolva, hogy általában milyen módon próbáljuk meg javítani az oktatást Zhao a törekvések három fő irányát körvonalazta. A tantervek, a tanítási módszerek és az értékelési eljárások, vagyis a pedagógiai munka javításával. De vajon megfelelő helyen keressük-e a mai problémák megoldását? Előadása egyik kulcseleme volt annak a ténynek a reflektorfénybe állítása, hogy az iskolába belépő gyerekek nagyon sokfélék. Fizikai és lelki értelemben, értelmi és érzelmi adottságaikat, hajlamaikat és képességeiket tekintve is erősen különböznek egymástól. Egyedi sajátosságaik azonban nem egyforma értékkel bírnak az iskola számára. Az oktatás világa egyes jellemzőket „jónak”, míg másokat „rossznak” minősít. Vagyis az iskola nézőpontjából nem azonos a különféle egyedi sajátosságok „hasznossága”.
Tanulni mindenki tud, ez alapvető emberi képesség. De abban már jelentősek az eltérések, hogy ki milyen gyorsan, és milyen messzire jut el egy-egy területen. Mindenki képes például megtanulni festeni, de csak kevesekből lesz Picasso. Az egyéni potenciálok csoportosításának egyik ismert modelljét Gardner alkotta meg a többszörös intelligenciát leíró elméletében. Eszerint mindannyian különféle tehetségekkel születünk, s azokon a területeken, amelyeken a legerősebbek a talentumaink, gyorsabban haladunk a tanulásban és magasabb szinte jutunk el, mint más területeken. Ám az, hogy a velünk született lehetőségekből mit váltunk valóra, alapvetően függ attól, hogy az iskola milyen fajta tehetséget hogyan értékel, és mit kezd vele.
A lehetőség és az idő
Hiába van vele született talentuma valakinek valamire, ha soha nincs lehetősége annak kipróbálására. Ennek hiányában még csak tudni sem fog róla, hogy tehetséges lehetne az adott területen.
A teljesítményhez mindig erőfeszítésre van szükség. Ám az, hogy kitől mennyi időt igényel a kívánt eredmény elérése, erősen függ attól, hogy olyasmire fordítja-e az időt, amiben belső potenciálja révén könnyen tud jó lenni, vagy olyasmire, amiben nem annyira. Az előbbi esetben gyorsabban fog haladni és erőfeszítéséhez nagyobb öröm társul, mint az utóbbiban. A tanulási folyamatban ezért a gyenge pontok időben történő azonosítása ugyanolyan fontos, mit az erősségeké.
Az oktatás számára tulajdonképpen bármilyen tanterv előírható. Mindegyikre igaz azonban, hogy segítségével előre meghatározzuk, milyen típusú lehetőségeket fogunk kínálni a gyerekeknek, és mely témák feldolgozására biztosítunk időt számukra a kötelező tanulmányok során. S a tanterv részeként egyúttal értékítéleteket is megfogalmazunk arra vonatkozóan, hogy mit tekintünk teljesítménynek, és mi az, ami az iskola nézőpontjából nem számít annak.
A motivációs profilok is sokfélék
A gyerekek nem csupán adottságaik, hanem motivációik szempontjából is különbözőek. A pszichológusok számos olyan alapvető motivátort tartanak számon, amely alapvető módon befolyásolja a személyes célokat. A kíváncsiság például tudás megszerzésére ösztönöz. A hatalom szeretete a mások befolyásolására irányuló törekvéseket teszi vonzóvá. A függetlenségre vágyók számára az önirányítás elérése a kívánatos. Az elfogadottság erős igénye viszont a csoport tagjaként való működés alkalmait értékeli fel, s még hosszan lehetne folytatni a sort. Mindenkinek a tetteit és döntéseit mozgatja valamilyen belső hajtóerő. Ezért talán nem is helyes motiválatlan diákokról beszélni. A motiváció a cselekvésre ösztönző szenvedély forrása. Olyan helyzetet teremt, amelyben szinte erőfeszítés nélkül tesszük a dolgunkat, mert energia van bennünk és élvezzük, amit csinálunk.
A motivációk sokféleségéből adódik, hogy mindenki másra nyitott. Tanárként mégis azt várjuk a gyerekektől, hogy ugyanaz érdekelje őket. A valóságban azonban egyeseknek vannak kérdései az adott tárggyal kapcsolatban, míg másokat ugyanaz teljesen hidegen hagy. A hagyományos oktatás kevéssé méltányolja ezeket az eltéréseket, s helyette megpróbálja létrehozni az egyének kisszámú, elfogadhatónak ítélt típusát.
Mire van szükség a 21. században?
A tantervek készítőinek két alapkérdése van: „Mire van szüksége a társadalomnak?”, és „Mire van szüksége az állampolgároknak?” Mi az, amit minden gyereknek el kell sajátítania, illetve mi az, amihez minden tanárnak igazítania kell a saját munkáját? A szakemberek többsége az anyanyelv és a matematika fontosságát hangsúlyozza ezzel összefüggésben, amit a PISA mérések rendszerében a természettudományos gondolkodás területe egészít ki. De miért ne adhatnánk hozzá ezekhez az együttműködés vagy a társadalomtudományok területét? Vagy a 21. századi készségekként számontartott négy „C” bármelyikét: critical thinking – kritikus gondolkodás, collaboration – együttműködés, communication – kommunikáció, creativity - kreativitás. Vannak, akik további területekkel bővítik az elvárások sorát, vagy az IQ és az EQ dimenziójában gondolkodva próbálják megválaszolni, hogy az ismeretek, készségek és képességek, illetve attitűdök milyen keverékére van szükség a mai világban az egyének és közösségek boldogulásához.
A kolbásztöltő modellje
Bármennyire reflektál is azonban az előírt tanulási tartalom a mai kor igényeire, a hagyományos tantervi megközelítés mégiscsak olyan egységes tudásprofilt határoz meg, amely nem számol a tanulók különbségeivel. E rendszerben az iskolába lépő gyerekek egyedi adottságaikból, kulturális eltéréseikből és motivációs sajátosságaikból fakadó sokszínűsége egy előzetesen meghatározott egységes elvárásokhoz igazodó értékeléssel, és a deficitek kiküszöbölését célzó tanulásirányítással találkozik. Ez a modell egyfajta kolbásztöltőhöz hasonlít, amelyen átnyomjuk a sokféle gyereket annak érdekében, hogy a folyamat végén minél jobban hasonlítsanak majd egymásra.
Nem csoda, hogy mindeközben el is veszítjük őket, és sokak számára éppen ez az út vezet az elköteleződés hiányának kialakulásához. Akinek ugyanis másfajta talentumai vannak, mint amilyenek helyet kaptak a tantervben, azokat a rendszer szinte észre sem veszi. Vajon mi történt volna a gyermekként hiperaktív, nehezen koncentráló Michael Phelpsszel, ha mindenképp ki akarták volna javítani az olvasási teljesítményét, mielőtt úszni engedik? Szegény fiúból biztosan sose lett volna olimpiai bajnok.
Átalakulóban a munka világa
A hagyományos társadalmakban még többé-kevésbé pontosan meg lehetett határozni a különféle munkák elvégzéséhez szükséges ismeretek és készségek profilját, amelyek birtoklása valóban sikeressé tehette az egyéneket az adott területeken. Nem volt szükség rá, hogy különösebben elkötelezettek, kiválóak vagy kivételesek legyenek. A munka világának ez a modellje azonban mára már eltűnt, s éppen ez a változás az egyik oka a számos országban tapasztalható ifjúsági munkanélküliségnek.
Az új világ jeleként Pitsburgben például már közlekednek vezető nélküli taxik, ami rövidesen sofőrök sokaságának az elbocsátását vonja majd maga után. De a folyamat érinteni fogja a jogosítványok kérdését is, hiszen nem feltétlenül lesz szükség rájuk, s hatni fog a biztosító társaságok és a rendőrség tevékenységére is.
Számos szakember szerint az emberiség második gépkorszakának a kezdetén vagyunk. Az elsőt a gőzgép feltalálása vezette be. Ezt a másodikat pedig az egymással hálózatba kapcsolt okos gépek és a robotok terjedése fémjelzi, aminek nyomán a gépek mind több ember munkáját fogják átvenni a nem is nagyon távoli jövőben. Nem valamiféle éles határvonalról van szó. De látni kell, hogy számos dolog, ami a múltban egyértelmű volt, ma már nem az. Részesei vagyunk a változásnak, ami számos dolog újraértelmezését kívánja meg. A különböző típusú munkák egymáshoz viszonyított arányait 200 év távlatában vizsgálva, jól érzékelhető, hogy az idő függvényében a gazdaság egészén belül meredeken zuhan a mezőgazdasági és az ipari jellegű munkák aránya. S már jó ideje ezek felett van, és folyamatosan emelkedő trendet mutat a szolgáltató és kreatív tevékenységek részaránya.
Hasznossá tenni a haszontalant
A mai világban a munka és a technológia a korábbitól eltérő oktatására van szükség. Azok a tudások, amelyek régen megfelelőek voltak, már nem feltétlenül vezetnek sikerhez. Ma nem tudjuk megmondani, hogy mire lesz szükség a holnapi eredményekhez. Ugyanakkor azonban minden változás új lehetőségeket is kínál, amelyek között hasznossá válhat, ami korábban haszontalan volt.
Jól szemlélteti ezt a helyzetet az ismert mesehős, Rudolf története. A világító piros orral született kis rénszarvast szokatlan külseje miatt csúfolták és kiközösítették a társai. Senki nem akart játszani vele, s ő bánatában elbujdosott. Amikor azonban egy hóviharos karácsonyeste köszöntött az erdőre, Mikulásnak segítségre volt szüksége. Ekkor a szánkót húzó rénszarvasok élére álló Rudolf messzire világító orra tette lehetővé, hogy az ajándékok mégis csak eljussanak mindenki karácsonyfája alá. Ez volt az a pont, amikor a felismert lehetőség hatására egy addig haszontalan dolog váratlanul hasznossá vált, és ünnepelt hőssé tette a korábban mellőzött Rudolfot.
Változnak a szükségletek is
A fejlett világ lakói ma lényegesen kevesebb időt és energiát fordítanak a fizikai túlélésre, mint korábban. Nehézségek persze mindenhol vannak, de összességében a 21. század mégiscsak a bőség kora. Száz éve Amerikában még a jövedelmek 80%-át fordították alapvető szükségleteik kielégítésére az emberek. Ma ez kevesebb, mint 50%. Szélesedik viszont az extrém módon egyedi és sokféle, illetve nem anyagi típusú (például lelki, vallásos vagy esztétikai) szükségletek köre, s közben erősen egyénivé kezd válni a fogyasztás. A szükségletek változatossága sokféleséget teremt a termelésben is. Ma már a legegyszerűbb funkcionális termékek is, a szappan, a sampon, a mosószer vagy bármi, amit a mindennapokban használunk, nagyon nagy változatosságban találhatóak meg a boltok polcain, mert van olyan vásárlói réteg, amely éppen ezt vagy azt igényli, és van olyan termelő, akinek megéri ezeket előállítani.
A személyes vágyakban megjelenő minden kicsiny elmozdulás új lehetőséget teremt a piacon. Ezért ma már nem széles sávokban, hanem inkább keskeny mezőkben érdemes gondolkodni azoknak, akik mások szükségleteit akarják kielégíteni. A globalizáció következtében ugyanis a fogyasztói igények legkisebb változásai is óriási csoportokat hozhatnak létre. A globális piac kialakulása és a modern technológia segítségével ma már szinte minden, ami valahol „haszontalan”, máshol hasznossá válhat. Minden tehetség és minden ember értéket jelenthet a közösség egésze számára, s ezért megérdemli a fejlesztést. Ám ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az iskolának biztosítania kell, hogy mindenki sokféle lehetőséggel találkozzon, s mindenki a maga talentumainak leginkább megfelelő, egyéni tanulási utakat járhassa be.
Rövid vagy hosszú távon?
Előadása vége felé Yong Zhao egy 4 évesek körében végzett kutatás eredményeit idézte fel. A gyerekeknek kétféle módon adtak valamilyen érdekes játékot, és megfigyelték, hogy mi történik. Az egyik csoportba sorolt gyerekeknek nem mondtak semmit, csak engedték, hogy azt tegyenek a kapott tárggyal, amit akarnak. A másik csoport tagjai viszont instrukciókat kaptak, pontosan bemutatva nekik azt is, hogyan kell használni az adott tárgyat. Amikor azt mérték, hogy milyen gyorsan mennyi ismeretet sajátítanak el a a játék használatára vonatkozóan, ez utóbbi módszer bizonyult hatékonyabbnak. Ugyanakkor viszont mérhető volt az is, hogy e csoport tagjai sokkal kevesebb kíváncsiságot és kreativitást mutattak, mint a szabadon próbálkozók. Lényegesen rövidebb ideig játszottak a kapott játékkal, s miután végrehajtották a feladatot, már egyáltalán nem érdeklődtek iránta.
Az oktatás megújításáról gondolkodva fontos arra a kérdésre is válaszolnunk, hogy hosszú vagy rövid távon akarunk-e elégedettek lenni a munkánk eredményeivel?
Nem várt mellékhatások
Amikor célokat tűzünk ki az oktatás rendszerének átalakításával kapcsolatban, látnunk kell azt is, hogy mivel mit rombolunk le. A rövidtávon elért sikerek ugyanis sokszor a hosszú távú eredmények ellenében hatnak. Sőt, bizonyos iskolai teljesítmények akár az oktatás egészének távlati sikerességét is veszélyeztethetik. Így válhat áldozattá például a kreativitás, a kíváncsiság, a magabiztosság vagy a vállalkozói bátorság. Ezt a lehetséges összefüggést a PISA vizsgálatokhoz kapcsolódó elemzések is alátámasztják, amelyek szerint általánosságban igaz, hogy a méréseken legmagasabb pontszámot elérő országokban átlagosan alacsonyabb szintű a tanulók vállalkozói magabiztossága és aktivitása. (Forrás: OECD PISA 2010, Global Entrepreneurship Monitor 2010)
A kreativitás lehetősége
Számos jel szerint az alkotó képesség és kedv, a kreativitás, olyan általános emberi vonás, amely velünk születik. Nem kell rá tanítani a gyerekeket. A kreativitást csak elfojtani vagy megölni lehet, miként azt számos mérési adat is alátámasztja. Egy amerikai iskolások körében végzett régebbi kutatás eredményeit felidézve, az előadó elmondta, hogy az a kreativitási szint, amit az öt évesek átlagában egy adott szempont szernit még 98%-osnak érzékeltek, a tíz éveseknél 32%-os, a tizenöt évesek körében pedig már csak 10%-os volt. Ebben a vizsgálatban a kreativitás mértéke a 44 évesek körében érte el a mélypontot, majd a nyugdíjba vonulás után kezdett ismét emelkedni. Számos jel mutat arra, hogy a kreativitás alapvetően nem kognitív dolog, hanem sokkal inkább lelki megalapozottságú jelenség. Nem arról van szó, hogy az élet bizonyos szakaszában elveszik, hanem arról, hogy akkor aktivizálódik, amikor az egyén úgy érzi, hogy a környezete megengedi neki, hogy kreatív legyen.
Amire csak az ember képes
Előadása végén Zhao azt a véleményét fogalmazta meg, hogy a mai világban egyre inkább érdemes lenne a gépekre bízni mindazt, amit azok jobb minőségben végeznek el az embereknél. Az emberi kapacitást pedig fent kellene tartani arra, amire igazán csak az ember képes, a problémák és a szükségletek azonosítására.
Fontos lenne, hogy segítsünk a gyerekeknek felfedezni saját egyéni talentumaikat. Segítsük őket abban, hogy képesek legyenek a környezetükben megjelenő problémák érzékeny felismerésére, amelyek megoldása révén értéket tudjanak teremteni mások számára. Ezzel egyúttal hozzásegítjük őket ahhoz is, hogy munkát teremtsenek saját maguk, illetve mások számára.
Azt, hogy minden gyerek a saját módján a lehető legjobbá válhasson, azzal tudjuk támogatni, ha egyénként és nem csoportként tekintünk rájuk, s az egyének számára biztosítunk lehetőségeket az oktatásban. Ehhez olyan tanulási-tanítási modellt kell kialakítani, amelyben nem „megjavítani” akarjuk a gyerekeket, hanem egyéni talentumaik kiteljesítéséhez kívánjuk hozzásegíteni őket. A tanterv ezért nem lehet előíró jellegű, hanem az egyéni adottságokhoz és haladáshoz finoman illeszkedve kell segítenie a gyerekek fejlődését. A tanároknak pedig a tanulás támogatóivá, „élet-tanácsadókká” kell válniuk egy olyan tanulási folyamatban, amelynek közegében mindannyian másoktól, másokkal együtt és mások számára tanulunk.
Egy ilyen paradigmaváltás vezetheti ki az oktatást és mindannyiunkat, tanárokat, diákokat és közösségeket, abból a kritikus helyzetből, amelyben ma vagyunk.