Istenbohócai

Párbeszédre invitáló jegyzetek Kamarás István új regényéről. Trencsényi László írása

A dialógus az ő irodalmi és életműfaja is.

Ha a világ rigó lenne,/ Kötényemben ő fütyülne,/ Éjjel-nappal szépen szólna,/ Ha a világ rigó volna – jutott eszembe az univerzum titkait kileső költő közismert verse. No nem arról a „Rigóról” van szó, melyről könyve 89. oldalán úgy emlékezik meg a szerző nem kevés iróniával, hogy a „magyar katolikus fociválogatott középcsatára”. A Weöres-idézet látszólagos paradoxonjai (gondoljunk a második szakaszra, óvodáskorunkban biztosan „fejből tudtuk”: De ha a világ rigó lenne,/ Kötényembe nem is férne,/ Kötényem is honnan volna,/ Ha egész világ rigó volna) pontosan megidézik Kamarás István írói munkásságában és élete tanulságaiban a valódi és az igaz, a valóság és az utópia (sosemlesz-sosemvolt, mégis elképzelt ország), a földi és a transzcendens bonyolult, egyben egyszerű összefüggéseit.

Kamarás ezúttal (is, mint már annyiszor) regényt írt – benne (mint már annyiszor) megannyi filozófiai, szociológiai, ezúttal még több teológiai tézisről szóló dialógussal. A dialógus az ő irodalmi és életműfaja is. Nevezetes „emberismereti” tankönyvei (az Embertanok) is azért voltak tanulhatók és taníthatók, mert jellegzetes társadalmi és történelmi típusok képviselőit megjelenítő szereplők vitázó, egymást kiegészítő párbeszédeként szemléltette a „tananyagot” a társadalomtudósoktól a diáklányon, az „egyszerű munkáson” át a tengermelléki őserdők varázslójának nézeteiig. Valóság és utópia? Kamarás olvasótáboraiban és az (egykori) szocialista brigádokkal szervezett könyvtári olvasóklubok összejövetelei során éppen ezt igazolta: lehetséges, sőt éppenhogy szükséges a párbeszéd a társadalmi „létra” különböző fokán, a műveltségnek, képzettségnek tulajdonított különböző „szinteken” elhelyezkedő személyek között, sőt ez a dialógus tartja, tartaná életben a közösségeket, szélesebb értelemben a társadalmat. Jól ismerjük minderről szóló könyveit, reményt keltő tudósításait is. (Emlékezetesek e „projektekben” s szóban forgó könyvében is visszatérő, párbeszédre ösztönző irodalmi (és tegyük hozzá: filmes) példatárában kulcsszerepben megjelenő nagy s „műveletlen” közösségeiben is tartalmas beszédtémává vált művek: Bulgakov Mester és Margaritája, Pilinszky versei, Tarkovszkij Sztalkere, Örkény István egypercese Wolfnéről – a Trilla.)

Ezúttal a Szentírás is az olvasmányok közé sorolódik. A kenyérkereső munkáját, tudományos életművét tekintve olvasásszociológusból vallásszociológussá lett szerző váltása szinte szükségszerű volt. Ezért is erősödik fel az új kötetben az olvasmányélményekről szóló forrásokhoz vezető dialógusokban a Szentírás s a teológia néhány klasszikusa. Kamarás esete a kereszténységgel már korábban is fontos elem volt az életműben. Az Isten bohócaihoz vezető úton – vallásszociológiai munkái mellett a szépirodalomban – talán az első állomás az óceániai szigetekről repatriált misszionárius története volt, a bolondos vagy csupán a hazai bürokratikus-hierarchikus egyházban meg nem férő Ipiapi atya története, aki találó nevű településen, Legalsószentmáronban volt képes evangelizálni a szerencsétlen sorsú falu népét. Beszédes településnév ez: köztudott, hogy a baranyai „igazi” Alsószentmárton az ország egyik legszegényebb települése tán ma is, a sokácok elhagyott házaiba cigányok települtek, akik ha – az integrációs elvet követve netán – „anyanyelvükön” tanulnak az iskolában (értsd: beásul), az akkor sem anyanyelvük, hiszen ők ennek is dialektusát, a „muncsányt” beszélik – tán még ma is. S egyszer, egy kutatói látogatásom után írt tudósításomban azt is jelképesnek véltem, hogy a falu védőszentje, Szent Márton (a legendás lovaskatona) az oltárképen ló nélkül, gyalogszerrel álldogálva hasítja ketté, hogy megossza a koldussal, köpenyét. (Ha belegondolunk, Kamarás Varga Csabával korábban írt utópiájában, a szintén beszédes nevű, a Betonbarcika ellenében épült utópiavárosban, Reformváron is voltak már csodás, ám a hivatalos egyház által el nem ismert, az akkori állam részéről igencsak rossz néven vett, mondhatni „furcsa” térítések.) Ám igazán Ipiapi atya története, később a Szövedékek című munkában különös „hagiográfiája” jelöli az írói pályán a fordulatot. S ezt erősítette fel Ferenc pápa s hazánkban nyomában Beer Miklós színrelépése a katolikus egyházban, szélesebb értelemben a kereszténységben. A nyugdíjas váci püspök magától értetődően lesz, lett tagja az Isten Bohócai Rendetlen Rendnek, melynek Kamarás az alapítója, s a különböző társadalmi helyzetű, nemkülönben különböző vallású, sőt világnézetű emberek dialógus-társaságát (eszmei és valóságos közösségét, „bokrát” jelenti ma is). Berger Miklós néven a püspök úr az új regény egyik főhőseként lép színpadra. S a „rendetlen rend” is követhető mintára lel a két Ferencben, nem csupán a gyakran idézett, a „bohócrendet” valóban megalapító, kötényben, rigóban, fényes örömökben és egyszerű bánatokban istent megtaláló, felmutató assisi szentben, Szent Klára szégyen és bűntudat nélküli szerelmesében, de a modern, pontosabban posztmodern latin-amerikai jezsuitában, napjaink római pápájában is. Nem véletlenül nevezi magát is, társaságát is „ferencpápistának” Kamarás. Az ő szolidáris, az elesettekhez húzó kereszténysége találkozik a Vatikán mai lakójának intelmeivel. S kevésbé találkozik a mai helytartókkal. Ez utóbbi konfliktus finom jelzése az, hogy a regény epilógusában a másik főszereplő, a gyilkosság miatt börtönben ülő férje gyászolása mellett közösségszervezőként (és hitoktatóként) magára találó Kanalas Rozáliának nagyfia, Lorenzo disszertációja bukik csaknem el a nagyhatalmú tudós bizottság előtt – a disszertáció éppen a falu, a cigányközösség és a „bevándorlók” sikeres, ám különös, különös, ám sikeres evengelizációjáról szól. (El ne felejtsem: újra beszédes nevű, szegények lakta településen vagyunk, Egyházaskevén, s itt egy másik szentéletű, de „Bolondos” misszionárius Tadeus Waramunga, bizonyos Tádé atya válik a közösség centrumává.)

Megtisztelő, hogy kortársaként, barátjaként, Petővári Péter álnéven az én portrémat is beillesztette Kamarás a regénybe („Petővári Péter nyugdíjas oktatáskutató, professzor emeritus, a Tan-erő mozgalom aktivistája” szerepében ismerhettem magamra, még az egykori úttörődalok teológiai értelmezésében is, s megtisztelő, hogy az Egyházeskevén részesülő objektum elnevezését is Petővári szájába adja: ez a „posztmodern népfőiskola”- szintén megkülönböztetendő bizonyos Sándor intézményétől). Bizonyára mások is magukra ismernek majd, akkor is, ha nem „kulcsregény” az Istenbohócai. Ironikus történetek, személyek önismerethez vezető missziós útjai szövik át a cselekményt, mely Tádé atya „boldogságos haláláig” vezetnek. S a személyek, nemcsak a természet és a transzcendens megtapaszalt egységét hirdető Waramunga, de a többiek is – istenbohócaihoz illően – mosolyt fakasztó bölcsességek mondói is. Csak egy példa még: Terebessy Olivér ”a MÁV menetrendkészítő főosztályának nyugdíjas tanácsosa” szerint „mi – mármint ő is – zsidó menetrendkészítők mindannyian egy kicsit próféták vagyunk. Pontosan szépen prófétáljuk az elindulást és a megérkezést.”

A tudományos disszertációt Isten Bohócai Rendetlen Rendjéről – mint fentebb írtam – megírta pontosan Kanalas Lorenzo. De ez a regény fontos kulcs korunkhoz. A megváltásra szoruló, váró – a megváltásból kimaradó? – világ létezésének és etikai szabályainak megértéséhez. Legalábbis megbeszéléséhez.