...a zempléni táncos Parnasszusról. Darmos István és Téglás Zsolt Gábor írása

Nagy Istvánról és Téglás Dezsőről

A zempléni, bodrogközi település, Cigánd gazdag néphagyományaira korán felfigyeltek a néprajzkutatók. Kaposi Edit, aki a háború utáni esztendőkben az ifjúsági mozgalmak, a néptánc és a táncpedagógia integrációjának volt jeles személyisége fontos gyűjtőmunkát végzett a vidéken, s e munkájának értékeihez az utókor is hű maradt. Az általános iskola és a művelődési ház világában mindig volt olyan tehetséges, kreatív személyiség, aki pedagógiájának középpontjába állította a néptáncos és játékos örökséget. Szerzőink két ilyen tanáregyéniség munkásságát örökítették meg. (Trencsényi László)

Darmos István: „…Van mit őrizni és továbbadni az utókornak ebből a hagyatékból…”

Gondolatok Nagy István cigándi táncpedagógus életművéről

Nagy Istvánt a nyolcvanas években ismertem meg, egy tanfolyamon a népi gyermekjátékok világába és a cigándi tánckultúrába igyekezett bevezetni a hallgatókat, köztük engem is. Szintén ebben az évtizedben találkoztam alkotásaival, koreográfiáival, fesztiválokon, műsorokon, a cigándi gyermekek és a Bodrog Néptáncegyüttes gyermekcsoportjának előadásában. Nem gondoltam rá, hogy ő akkor már két évtizede alkotó emberként, néptáncpedagógusként tevékenykedett. Nem sok gyermektánccsoport volt az országban 1965-ben, amikor a két éve alakult Cigándi Gyermekcsoport vezetését átvette. Az ötvenes években sok néptáncegyüttes alakult, de ezek mellett sem mindenütt voltak gyermektáncosok, sokkal inkább néhány elhivatott pedagógus keze alatt tanultak a gyermekek iskolai vagy szakköri keretek között népi játékokat, táncfűzéseket. Nem lehetett könnyű egy kistelepülésen csoportot szervezni, még akkor sem, ha Cigándon a harmincas évektől működött a Gyöngyösbokréta, a gyermekek szinte beleszülettek a hagyományba, láthatták nagyszüleiket, szüleiket táncolni. Még nehezebb lehetett egy kis falusi néptánccsoporttal bekerülni az országos vérkeringésbe. Mi lehetett a kiindulópont? Talán az, hogy Nagy István ragaszkodik szülőföldjéhez, felismerte mekkora kincs van a cigándiak lábán és szívében, tiszteli és követni akarta a nagy elődöket, Herczikeket, Tóthokat, Terjékeket, Filepeket. Cigándon az emberekből soha nem múlt el a néptánc szeretete, ez így van még ma is. Emellett azt gondolom, felismerte a népi játékokban, néptáncokban rejlő pedagógiai lehetőségeket, tudja azt, hogy a mozgáskultúra, zenei kultúra terén mi mindent fejleszt ez, mennyit ad egy gyermeknek a közösség, a sok együtt megélt élmény, de sorolhatnám a hagyományok tiszteletét, a hazaszeretetet, a nyitottságot más művészeti ágak felé.

Megkezdte a gyermekekkel a munkát, s 1967-ben elnyerték első arany oklevelüket, majd 1969-ben a megyei kulturális szemle első helyezését. Innen jutott a csoport a rangos országos fesztiválokra Kecskemétre, Kiskőrösre, Kalocsára Budapestre. Foltin Jolán később ezt írta róluk:

A gyermektánccal foglalkozók nagy családja azonnal szívébe zárta a végeken munkálkodó, saját hagyományait hitelesen közvetítő gyerekeket tanítójukkal, Nagy Istvánnal együtt.

Mindemellett Pista folyamatosan képezte magát, hogy a lelkesedése mellé a tudása is meglegyen ahhoz, hogy országosan ismertté tegye a csoportot. A néptánc akkori legnagyobb személyiségeitől tanult. Elvégezte a C kategóriás, a B kategóriás, majd az akkori legmagasabb néptáncoktatói végzettségnek számító A kategóriás oktatói tanfolyamot. 1972-es bizonyítványában Martin György, Pesovár Ernő, Szentpál Mária aláírása is szerepel. Később is folyamatosan képezte magát, hiszen ez a tevékenység ezt követeli meg az embertől: lépést tartani a kultúra változásával, fejlődésével, figyelemmel kísérni az újabb pedagógiai módszereket, s minél többet megismerni abból a hatalmas kincsből, amit paraszti kultúrának – azon belül néptáncnak, népzenének, népszokásoknak, népi játékoknak – nevezünk. 1997-ben sem volt rest a 20-30 évvel fiatalabbak mellé újra beülni az iskolapadba, amikor Sárospatakon a Magyar Táncművészeti Főiskola kihelyezett tagozatát együtt végeztük. Erre a diplomára szükség volt a művészeti iskolai táncoktatáshoz, de ne szaladjunk ennyire előre, a hetvenes éveknél jártunk.

Akkor még a kornak megfelelően az úttörőmozgalom adta a kereteket a táboroknak, rendezvényeknek, seregszemléknek. Ő maga fogalmazta meg a Népművelési Intézet módszertani kiadványában, hogy a néptáncoktatói tevékenységére az elvégzett tanfolyamok mellett leginkább az 1976-os csillebérci népművész szaktábor, valamint az 1977-től kezdődő szegedi néptánctáborok hatottak. Csillebércen kiegészítették egymást a népművészet különböző ágai – ének, tánc, fafaragás, szövés, hímzés –, s mindezek az együttesi tevékenységet is segítették, hiszen egy-egy hímzett viseletdarabot a lányok saját maguk készítettek el, míg a fiúk keze alól a színpadi játékokhoz szükséges zajkeltő eszközök, játékeszközök kerültek ki. A Nagy Albert vezette szegedi táborban új táncanyagokat, énekeket tanultak, elsajátították az improvizációt, a kiváló oktatóktól új tanítási módszereket leshettek el, s ez nagy lendületet adott Pistának is a tanításhoz, koreográfiai munkához.

Ebben az időben vezetésével a Cigándi Gyermektánccsoport sikert sikerre halmozott. 1971 és 1988 között 5 alkalommal jutottak be a legjobb koreográfiákat felsorakoztató Néptáncantológia műsorába, amelyet évente Budapesten rendeztek. Nagy sikerrel léptek fel országos fesztiválokon, Kiskörösön – ahol az Érik a dinnye és a Kalapos című koreográfia egyaránt harmadik díjas lett – Kecskeméten, Kalocsán, Budapesten, Egerben, Gödöllőn, nemzetközi találkozókon Csillebércen, Zánkán, a Csanyikban. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a miskolci Borsodi Fonón szerepeltek, döntősei lettek 1978-ban a Röpülj páva című műsornak. A kezdetektől résztvevői voltak az Észak-magyarországi Gyermektánc Fesztiválnak Sátoraljaújhelyben. Rendszeresen jutottak el a cigándi gyermekek néptánctáborokba Zánkára, Szegedre, Kistelekre, Szentesre, Sárospatakra. Ezek mindig hatalmas élményt jelentettek, s új lendületet adtak a táncosoknak. Cigándi gyermektáncosként talán épp a kisteleki táborban szerzett vagy a szerepléseken, fesztiválokon átélt élmények hatására indult el Román Sándor a profi néptáncos pályafutás felé. A Honvéd Együttes egykori táncosa, az Experidance társulat alapítója így írt később ezekről az évekről:

Egy Bodrogközi kis községben, Cigándon nevelkedtem, és már hatévesen bekerültem Nagy István gyermektánccsoportjába. Ő az életét tette fel arra, hogy jó táncost neveljen belőlünk… A csoport olyan magas szinten dolgozott, hogy azonnal felvettek a Balettintézet néptánc tagozatára.

Talán ő volt az első, de nem az utolsó, aki a cigándi gyermektánccsoportból, Nagy Pista keze alól hivatásaként választotta a táncot, számos egykori tanítvány a mai napig néptánccal foglalkozik, táncot tanít.

A sikerekhez az is hozzátartozik, hogy a csoport tagjai több alkalommal külföldön is bemutatkozhattak, ami nagy szó volt ebben az időben. Volt, hogy néhány pár utazott egy-egy delegációval, vagy jutalomtáborozáson vehettek részt – így jutottak el Finnországba, Jugoszláviába, a Szovjetunióba, s hatalmas élményt jelentett nyolc gyermektáncosnak 1978-ban Kubában vendégszerepelni. Az első teljes csoportot érintő külföldi esemény Belgrádban az Európa Öröme Gyermekfesztivál volt, majd az első „nyugati” út, Franciaország 1980-ban. 82-ben Törökországban, majd Csehszlovákiában és Ausztriában vendégszerepeltek többször. Ez utóbbi út során a traismaueri csoporttal cserekapcsolatot alakítottak ki, majd a rendszerváltás körüli időkben az erdélyi Nagygalambfalva és Maros-Magyaró csoportjával is kiváló kapcsolatba kerültek, többször utaztak hozzájuk, s többször fogadták őket Cigándon. Nagy dolog volt ez a gyermekeknek, hiszen a csoport és Nagy István tevékenysége nélkül sokan a megyehatárt – nemhogy az országhatárt – sem lépték volna át.

A hetvenes évektől egyre nő koreográfusként Nagy István ismertsége, elég, ha a már említett többszöri antológiaszereplésekre gondolunk, ahová mindig a legjobb koreográfiákat válogatták be. Ebben az időben a népművelés területén olyan kiadványokkal igyekeztek a csoportvezetők munkáját segíteni, amelyekben koreográfialeírásokat tettek közzé. Ekkor még nagyon sok oktató ezekből a kiadványokból dolgozott, saját művet kevesen készítettek. Pistának ez az első alkotói időszaka szakíróként, amelynek során koreográfialeírásait publikálta az ország legelismertebb művészeinek körében. 1978-ban az Együtteseink műsorából című sorozatban Pécsiné Ács Sarolta, Tóth Ferenc, Foltin Jolán, Lami István, Györgyfalvay Katalin alkotásai mellett az „Érik a dinnye”, és a „Kalapos” című koreográfiái jelentek meg. 1981-ben az Úttörővezető című lapban cigándi játékfűzést publikált. 1986-ban jelenik meg a „Táncos játékok és táncok gyermekeknek” című kiadványban a „Zempléni karikatánc” című alkotása, szerzőtársai Neuwirth Annamária, Falvay Károly, Ásó István és Gyalog László. 1986-ban Tímár Sándor és Szabadi Mihály koreográfiái mellett „Bodrogközi gyermekjátékok” című munkája jelenik meg a „Perdül a szoknya” című kiadványban. Több mint egy évtizeddel később, 1998-ban Karcagi Gyuláné „Gyermekjátékok, gyermektáncok az Alsóerdősori Iskolában” című munkájában közli az István által összeállított cigándi játékokat.

Ismertségének, szakmai tudásának köszönhetően számos alkalommal hívták zsűrizni regionális rendezvényekre, többek között 1977-ben egy nagykállói gyermekfesztiválra, amelyen 15 gyermek együttes vett részt. Szakmai elismertségét mutatja, hogy 1976-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei néptánctanács alakulásakor a gyermektánc egyik felelősévé választották Kun Lajosnéval együtt.

1989-ben az úttörőtáborokat, úttörő-seregszemléket is elsöpörte a történelem vihara. Sokan kérdezték akkor: hogyan tovább, magyar gyermektáncmozgalom? Szerencsére voltak, akik reagáltak a kialakult helyzetre, s szinte azonnal válaszoltak erre a kérdésre. Foltin Jolán, Neuwirth Annamária, Lelkes Lajos, Tóth Ferenc, Szabadi Mihály, Matókné Kapási Júlia, Csasztvan András, Szigetvári József és még sokan mások együtt gondolkodva 1990-ben megalapították az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesületet. Több száz csoportos és egyéni tag között a kezdetektől ott volt a Cigándi Zemplén Gyermektánccsoport. Rövid idő alatt kialakultak az új fórumok – többek között a debreceni Szomszédolás Fesztivál az egykori Kölcsey Művelődési Központban, vagy a Gyermek Néptáncosok Országos Szólótánc Fesztiválja Szarvason –, amelyek lehetőséget adtak a találkozásra, olykor a megmérettetésre, de sokkal inkább arra, hogy az együttesvezetők kicseréljék tapasztalataikat, segítséget kapjanak pedagógiai vagy éppen koreográfiai munkáikhoz, s ebben a közegben működött tovább a cigándi gyermektánccsoport is. A debreceni Szomszédolás volt az az országos fesztivál, amelyen története során legtöbbször – hat alkalommal – lépett fel a Zemplén Gyermektánccsoport. Az örökség szervezte a Gyermektánc Antológiákat – amelyeken szintén szerepeltek 1997-ben a cigándi gyermekek –, s a Táncháztalálkozón a néptáncosok bálját is.

Az Örökség inspirálta a regionális rendezvények létrejöttét, így alakult meg Sárospatakon a Pünkösdi Gyermektánc Találkozó vagy Sátoraljaújhelyben a Zemplén Nemzetközi Néptáncfesztivál kétévente megrendezett gyermek fesztiválja, amelyekre rendszeresen vitte el tanítványait Nagy Pista. Az Örökségnek volt még egy nagy pozitívuma: több formában is segítette az együtteseket, vezetőket. Egyrészt kezdeményezte a Planétás néprajzi könyvsorozat kiadását, szorgalmazta hangzó anyagok, videók közzétételét, másrészt országos továbbképzésein Csillebércen, Százhalombattán 80-100 oktató gyűlt alkalmanként össze, hogy új táncanyagokat tanuljanak, az új gyűjtésekkel ismerkedjenek, s – ami nem kevésbé volt fontos – az esti beszélgetések folyamán átadják egymásnak az információkat, közösen gondolkodjanak néphagyományról, néptáncmozgalomról, a tánckultúránk továbbéltetéséről. Ebben a szervezetben is aktívan vett részt István.

A rendszerváltás időszakában a gyermektánccsoportok iskolai keretek között, szakköri keretek között, olykor az önkormányzatok vagy az ÁFÉSZ támogatásával működtek. Részben az Örökségnek köszönhetően a kilencvenes évek elején a csoportok, vezetők egyre-másra alapították a művészeti iskolákat, meglátva a lehetőséget abban, hogy állami támogatással az eddiginél jobb anyagi helyzetet teremthetnek a művészeti és pedagógiai munkához. 1992-ben felkérték Nagy Pistát is, hogy a Zemplén Gyermektánccsoporttal lépjen be a művészeti iskolák családjába. 110 táncos gyerekkel kezdték meg a működést, soha nem volt egyszerre ennyi táncot tanuló gyermek Cigándon. Különböző érdekütközéseket, vitákat, akadályoztatásokat követően a magániskola formában találta meg Pista azt a lehetőséget, amely új lendületet, és megfelelő anyagi lehetőségeket adott a gyermektánccsoport munkájához.

1992 októberében Cigánd bemutatkozott a fővárosban. A színes műsorban a gyermekek tánca is helyet kapott. Kaposi Edit táncfolklorista, aki 1946-48 közötti gyűjtőútja során legnevesebb kutatója lett a cigándi tánckultúrának, így írt a műsort követően:

A szívemhez legközelebb álló bodrogközi, cigándi táncok és dalok láttán-hallatán megnyugodtam, hogy ezt a hagyományt értő szakvezetőkkel ápolja a közösség.

Sikeres időszaka volt ez is a Zemplén Gyermektánccsoportnak, rendszeresen felléptek Kisvárdán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyben, de az ország távolabbi városaiba – Sopronba, Gödöllőre, Tápiószecsőre, Nagycenkre, Miskolcra és a fővárosba – is eljutottak. A külföldi nemzetközi fesztiválokra is vitték a hírét e zempléni településnek. Vendégszerepeltek többek között 1993-ban Görögországban és Finnországban, 1995-ben Csehországban, 1991-ben és 1996-ban Hollandiában, 1997-ben Spanyolországban, 1998-ban Lengyelországban, 1999-ben Franciaországban, 2001-ben Ausztriában és Tunéziában, 2005-ben Olaszországban.

1996-ban Pista felajánlotta térítésmentesen táncpedagógusi munkáját a Kisvárdai Református Iskolának. Először órakeretben tanította a gyermekeket. 1998-tól 2004-ig a Cigándi Művészeti Iskola kihelyezett tagozataként működött, majd önálló művészeti iskolává alakult ez a kisvárdai táncműhely. A gyermekekkel Budapesten a Sportarénában, Vásárosnaményban, Lónyán, Biharkeresztesen, Fényeslitkén, Cigándon léptek fel, s rendszeresen részt vettek Sárospatakon a Pünkösdi Gyermektánc Találkozón, amelyet e sorok írója szervezett. 2002-től kétévente megrendezték a Református Iskolák Fesztiválját. Pista a cigándi csoportja mellett itt találta meg azt a közeget, ahol elismerték munkáját, s közel 20 évet töltött e rétközi városban. Más művészeti iskolák létrehozását is segítette, Sárospatakon is az általa vezetett cigándi intézmény kihelyezett tagozataként alakult az első művészeti iskola.

István mindig fontosnak tartotta az oktatók képzését, ezt hangsúlyozta már a hetvenes évektől, s többször tanított tanfolyamokon, továbbképzéseken, egy félévig a Comenius Tanítóképző Főiskolán pedagógusoknak tartotta a Játék és tánc az iskolában elnevezésű kurzust. Egy Sárospatakon szervezett országos továbbképzésen – amely a Bodrogközi Mesterkurzus elnevezést viselte – hagyományőrzőket hozva magával mutatta be Cigánd kultúráját, táncéletét. Szintén kötődik nevéhez a MTA Zenetudományi Intézete Táncosztályának utolsó nagy cigándi táncgyűjtése, amit közösen szerveztünk, és az ő szavára gyűltek össze nagy számban a településről az idős emberek a múzeumporta táncpajtájába. Öröm volt nézni, ahogy sorban fogadta őket, mindenkihez volt egy jó szava a Tanító Úrnak, mert őt leginkább így szólították. Cigánd helytörténetének kétségkívül a legnagyobb ismerője ő, hiszen táncpedagógiai és szervezői eredményei mellett helytörténeti kutatómunkájáról és szakírói tevékenységéről sem szabad megfeledkezni. A hatvanas évektől folyamatosan kutatta a település történetét, néprajzi értékeit, s megérett benne a gondolat, hogy ezeket az ismereteket közkinccsé kell tenni. 2002-ben ő írta Kántor Mihály „Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek” című könyve második kiadásának előszavát, amelyből ennek az írásnak a címét kölcsönöztem. 2004-ben részben szerzője és szerkesztője volt a „Cigánd öröksége” című könyvnek, majd két évvel később összeállította „Gyermektáncközelben” című munkáját. További kutatásokat végzett a cigándi zsidóság történetéről – írása „Fakuló emlékek nyomában” címmel jelent meg 2013-ban –, az oktatás múltjáról megírta és 2014-ben közreadta „Az iskolaügy évszázadai Cigándon” című könyvét, 2016-ban megjelent az „Azok az ötvenes évek…” című könyve, majd az egyháztörténetről 2017-ben a „Keskeny úton járva” című munkája. Ma is aktívan foglalkozik a helytörténettel, s készíti elő a második világháború időszakáról szóló „A nagy világégésről – alulnézetben” című, valamint a néprajzi tárgyú „Nekem szülőhazám..” című kéziratát.

Azt gondolom, Pista tevékenységét a gyerekek mindig értékelték, az a ragaszkodás, az a szeretet, amit tőlük kapott, az a tisztelet, ahogy egykori tanítványai róla beszélnek, örök. E mellett 1980-ban Kiváló Népművelő díjat kapott, 1984-ben a Kállai Kettős Néptáncfesztiválon koreográfiai díjjal jutalmazták, 2005-ben „ A Megye Kultúrájáért” díjat és az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesülettől alkotó díjat kapott. 2013 júniusában az Emberi Erőforrások Minisztériuma elismerő oklevelét vehette át „több évtizedes, kiemelkedő szakmai és néptánc-pedagógiai munkássága elismeréseként” Balog Zoltán minisztertől.

Nagy István életművét áttekintve azt gondolom, olyan ember, aki az elődök példáját követte, tanult tőlük, de módszereivel, alkotói attitűdjével, játékfűzéseivel, koreográfiáival ő maga is példát mutatott nem csak tanítványainak, hanem az utána jövő táncpedagógus nemzedéknek. Ezen írás zárszavát másra bízom, kívánva Pistának jó egészséget, munkájában további sikereket:

A népzene, a néptánc, a népi játékok ismerete csodálatos eszköz az avatott pedagógus kezében, a gyermekek ízlésének, testi-lelki épülésének magyarságtudatának formálásában. Sokan és sokat tettek ezért gyakran nehézségek, küzdelmek árán is, köztük a jelenkor igazi néptanítóinak egyike, Nagy István pályatársam, kollégám. Értékteremtő munkájának titka szülőföldjének szeretetében és tiszteletében rejlik. Nem tett mást, mint neves néprajztudósok, gyűjtők példáját követve megtanulta és megtanította mindazt a szépséget, ami körülvette – írta róla Foltin Jolán Kossuth-díjas koreográfus.

Felgyorsult világban állandó értékek mentén

Portré Téglás Dezső pedagógusról

A világ az emberiség történetében mindig is változott, mely változás jelentette magát a fejlődést. Mi magunk is utazók vagyunk az időben, ahol talán napjainkban nem önmagában a változáson, hanem sokkal inkább a tempón, az ütemen és a kiszámíthatóság megteremtésének lehetőségén van a hangsúly, melyek egy emberöltőre szabott konkrét idősávban keretet adhatnak egy tartalmas élet kialakítására. Azonban a rohamtempójú változás ellenére, még az új évezred kezdetén is változatlanok maradtak az embert foglalkoztató legfőbb kérdések: A hetente formálódó trendek világában van létjogosultsága a stabil, állandó értékeknek? A rendkívül gyors életvitelben, mi segíti a választásainkat a jó és a kevésbé jó tartalmak között? Hol a helyünk a világban? Kik is vagyunk valójában? Örök kérdések, melyekre az ember létezéséből eredendően keresi a választ. Igen, nagyon gyakran elmarad a válaszra való konkrét rátalálás, de ennél van egy fontosabb dolog, ami nem más, mint maga a keresés folyamata. A mindennapokat kitöltő keresés, a kisebb-nagyobb célokkal átitatott tevékenységek, az elkötelezett erőfeszítések, majd az apró sikerek, melyek a puszta céltalan létezésből egy emberi minőséget hoznak létre. Sokak számára ez a tartalmas élet nem más, mint a közösségben betöltött aktív szerepvállalás, a szeretet kimutatása, valamint a tapasztalati tudás és az élő kultúra átadásának művészete.

Ma is vannak ilyen hétköznapi hősök, akik személyes, hiteles életvezetésükkel bemutatnak egy lehetőséget, egy útválasztást, mely ha nem is bír mások számára kötelezettséggel, de mindenesetre az őket megismerőkben gondolatot ébreszt és mintát ad. Az alábbi sorok egy ilyen hétköznapi utazótársunkról szólnak, akinek sokak szerint sikerült az idő sodrásában embernek maradni és az élet apró örömeit bemutatni a gyorstempójú fiatalok számára, hogy segítsen nekik az önmagukra való rátalálásban.

Szívvel, lélekkel, citerával, avagy pedagógusmesterség felsőfokon a bodrogközi Cigándon

Téglás Dezső 1948. október 10-én született a bodrogközi Cigándon. Gyermekkorától kezdve belenevelődött a helyi közösség által őrzött hagyományokba, értékekbe, melyeknek később személyes életében önmaga is zászlóvivőjévé vált. Sárospatakon érettségizett, majd a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola testnevelés-földrajz szakpárjának elvégzése után, 1974-ben a cigándi általános iskolában helyezkedett el. 1988-tól több évtizeden keresztül az intézmény igazgatója volt nyugdíjazásáig. Aktív pedagógus pályafutása után sem tette le a lantot (citerát). Népdalkört és több citeraszakkört vezet, diákoknak tanítja a magyar népzenét és kulturális műsorokat, fellépéseket szervez. A Cigándi Csárdás Citerazenekar és Hagyományőrző Énekkar, valamint a Zsindely Népzenei Együttes alapító tagja és aktív közreműködője. Életszemlélete három fontos alappillére épült. A nevelés, hagyományápolás és család rendszere szerves egységgé formálódott életében, és olyan szorosan összefonódott egymással, hogy ezáltal mindhárom összetevőt önmagában is külön-külön hitelessé és példaértékűvé tette az őt ismerők szemében.

Pályafutása során többször hangoztatta az általa képviselt értékrendet és szakmai elhivatottságát, mely célkitűzések soha sem maradtak üres szavak, hanem mindvégig aktív személyes szerepvállalással tett az általa vallott ügyért Erről 2007-ben így nyilatkozott:

Ma sem tudnék ennél szebb hivatást elképzelni magamnak. Az volt a célunk, hogy Cigándot a Bodrogköz szellemi-kulturális központjává tegyük, s azt hiszem, hogy ezt sikerült elérnünk.

A többesszámú fogalmazás a gyakorlatban azt jelentette, hogy hagyományápoló és értékmegőrző munkáját nem egyedül végezte, hanem csapatot alkotott. Megannyi emberrel szerettette meg ezeket a tevékenységeket, mind aktív partnerként dolgoztak vele együtt. A hosszú lista felsorolása helyett egyetlen személy megnevezése engedtessék meg, Téglás Dezsőné Smajda Ilona, aki Téglás Dezső felesége és segítő munkatársa is egyben, legyen szó pedagógiáról, népdalkörről vagy éppen a népi tárgyi emlékek összegyűjtésének megszervezéséről és a szövés folyamatának újratanulásáról. Vezetésével hosszú évtizedek elhivatott munkájával sikerült országos hírnevet teremteni a Cigándi Óvodának a néphagyományőrzés területén.

Az elért eredmények már a 70-es évek közepétől kezdődően jól mutatták azt a folyamatos és lendületes munkát, melyben Téglás Dezső évtizedeken keresztül példát mutatott diákoknak, szülőknek, munkatársaknak és az egész helyi közösségnek egyaránt. Regionális tornabemutatókat szervezett, egyedi pedagógiai tanórai elemeket dolgozott ki, melynek keretében több száz diák citeraszóval kísért hagyományos magyar népdalokra végzett eszközös tornagyakorlatokat, gyermek, majd felnőtt labdarúgócsapatot vezetett, vízi tábort szervezett, és úszásoktatást tartott, néptáncolt, s citerával kísérte a helybéli népi együttest, amely sikert sikerre halmozott hazai és külföldi fesztiválokon.

Az iskolában és a közösségi életben végzett aktív szerepvállalása, emberséges, bátorító hozzáállása, valamint kiváló kapcsolatteremtő képessége és kommunikatív habitusa miatt nagyon hamar rendkívül közkedvelt és ismert személyiséggé vált nem csak szakmai körökben, hanem éppúgy a diákok és szülők között is. Román Sándor hazai és nemzetközi körökben egyaránt elismert néptáncpedagógus, így idézi fel az emlékeit, mely élményeket diákként kapott Cigándon Téglás Dezsőtől, és amely értékrend szervesen alakította személyes életét is:

Azt hiszem, ha mindezt össze kellene foglalnom egyetlen szűk mondatban, akkor azt mondanám, hogy ugyanazok az elvek és ugyanazon szenvedélyek hajtanak bennünket, amelyeket mindkettőnkben ugyanazon gyökér – Cigánd gyökere – táplál, és amelyek kitörölhetetlenül ivódtak belénk, ezek pedig a hagyományok tisztelete, ápolása és végtelen szeretete.

Azt gondolom, hogy ez a hagyománytisztelet már egy függőség, ami végzetes és gyógyíthatatlan, hiszen mindketten tudjuk, hogy sokféle íze, zamata, mámora, vonzása, és kelepcéje van, de mindig ad számunkra valami olyat, ami miatt ez a szenvedély soha nem csillapodhat és ami miatt Te is még mindig előveszed citerádat, ápolod Cigánd hagyományait és ami miatt ezen hagyományok nem veszhetnek el soha.

Amikor még diák voltam, természetesnek vettem szeretetedet, odafigyelésedet, tenni akarásodat, hogy fáradhatatlanul mindig ott citeráztál a néptánccsoport fellépésein. Mindenkihez volt egy kedves vagy épp egy gyámolító szavad, és soha nem vártál semmit mindazért, amit értünk tettél. Egyszerűen csak neveltél és tanítottál bennünket, és elültetted bennünk, diákokban mindazokat a gyökereket, amelyektől ma azok lehetünk, akik vagyunk, és akik tudják, ismerik és értik hagyományaikat, soha nem felejtjük el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, és így biztos talajra építkezhetünk, mert van valamink, ami sajnos sok embernek nincsen, tiszteletünk és alázatunk a hagyományaink iránt, melyre Te is tanítottál bennünket.

Ma már, hogy többet tudok a világról, értettem meg azt, hogy milyen sokkal is tartozom Neked, hiszen nem csak biztos alapokat, hanem értékrendet is kaptam Tőled egy életre.

Ma, felnőtt fejjel, rácsodálkozom arra, hogy milyen természetességgel szolgáltad azokat az értékeket, melyeket vallasz, és milyen könnyedséggel adtad át ezeket nekünk, diákjaidnak, hogy belénk ivódtak, a részünké váltak, noha akkor nem is tudtuk, hogy egész életükre meghatározó tanítást kapunk Tőled.

Aligha kétséges, hogy egy tanító munkájának az egyik legfőbb ismérve, hogy diákjai ezen értékek mellett megállnak-e a maguk lábán úgy, hogy értékeiket és az átadott tanítást megtartják és interpretálják saját életükben akkor, amikor már tanáruk magára hagyta őket. Nos, én azt mondhatom, hogy a tanításod oly mélyen ivódott belém, hogy meghatározta egész életemet, és még mindig ezen a kapott értékrenden keresztül szemlélem a világot.

Persze ez a tanítás nem volt mindig olyan egyszerű, és főként az utóbbi években rengeteget változott az iskola, a szülői ház és a társadalom egyaránt.

A katedráról néztem végig, hogy mekkorát fordult ez a világ, s milyen óriási változáson ment át a magyar társadalom - mondja, korábbi emlékeit felidézve. A világ durvább, küzdelmesebb és agresszívabb, mint ezelőtt, és ezt tükrözi vissza a gyerekek személyisége is. A mai diákok szinte semmiben nem hasonlítanak a húsz-harminc évvel ezelőttiekhez. De megváltozott a család szerepe is. Évtizedekkel ezelőtt egymásra épült az otthoni nevelés és az iskolai oktatás, de ma a szülőknek a megélhetésért folytatott harcban kevesebb idejük jut a gyerekekre, mint korábban. Ezt különösen érezzük az iskolában, hiszen lazult a fegyelem és a rend.

A ma már nyugalmazott iskolaigazgató szerint mindez hatással van a gyerekek teljesítményére is. Büszkén említi a cigándi iskolásoknak a különböző tanulmányi, kulturális és sportversenyeken az elmúlt évtizedekben elért megyei és országos sikereit. De hozzáteszi: ma már kevesebb diák vonható be az ilyen megmérettetésekbe, mint a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években.

Téglás Dezső értékmegőrző és hagyományápoló munkájának esszenciáját nem is lehetne jobban összefoglalni, mint ahogyan Dr. Hörcsik Richárd, Abaúj-Zemplén országgyűlési képviselője ír 2018. október 10-én kelt köszöntőjében a cigándi pedagógusról:

Számomra mindig az igazi pedagógus-tanító alakját jelenítetted meg, aki örökébe lépett – a mára már feledésbe merült – azon bodrogközi, cigándi tanítóknak, akik nemzedékeket neveltek fel, akik egyszerre voltak oktatók, nevelők, kántor-tanítók, népművelők, hagyományőrzők, zenészek, népzenekutatók, példás családapák… soroljam még? – akik életük minden mozdulatával tekintélyt árasztottak és lettek példaképpé tanítványaik számára.

Nem is tudom, hogy ebbe a 70 évbe hogyan is fért bele ennyi minden. Mert amit Te elvégeztél ez alatt a 70 év alatt, az szerintem még 70 évet kitesz. Úgyhogy Isten éltessen, öreg, 150 éves matuzsálem!    De számomra azért is vagy az igazi tanító mintaképe, mert a legnehezebbet is megcsináltad. S ez nem más, mint családod tagjainak át tudtad adni azt a talentumot, amit az Úr Isten Neked adott. A két fiadtól és feleségedtől kezdve az unokádig és a menyedig mindenkivel megszerettetted Cigánd népzenei hagyományait. Hát ember legyen az a pedagógus, akinek ez sikerült. Neked igen!

De nemcsak a kisebb, hanem a nagyobb család asztalára is olyan dolgot tettél le, ami csak keveseknek sikerült. Jelesül azt, hogy Cigándot a Bodrogköz szellemi-kulturális központjává segítetted a 20. század végén és a 21. század elején, mint elődjeid tették száz évvel korábban. A Te 70 éved mára már kitörölhetetlen részéve lett sok ezer tanítványod szívének éppúgy, mint Cigánd és a Bodrogköz modernkori hagyományőrző kultúrtörténelmének.