Erdei Bálint: Rózsa János figyel bennünket

Rózsa János 1937. október 19-én született Budapesten. Saját bevallása szerint a filmjeiben ábrázolt, szinte kivétel nélkül nehéz gyermeksorsok nem önéletrajzi ihletésűek, csupán ilyennek látta és látja a gyerekek életét. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix legendás osztályában Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Kármentő Éva, Szabó István és Eduard Zahariev osztálytársaként végzett. A főiskolai évek alatt az osztály erős baráti és szakmai közösséggé fejlődött, együtt tanultak, gondolkoztak, készültek a vizsgafilmjeikre és az első nagyjátékfilmükre, egymás asszisztensei, dramaturgjai és vágói, alkotótársai voltak a főiskola alatt és a későbbiekben is. Tanáraik – elsősorban Máriássy Félix, Makk Károly és később Herskó János – bíztatására, valamint a francia újhullám filmjeinek és újító eszmeiségének hatására filmjeik új hangvételével, sokszor a témaválasztás személyességével a magyar filmművészet külföldön is méltán elismert korszakának alkotóivá váltak. 

 

Rózsa János A tér és az Igaz-e? című rövidfilmek után  első nagyjátékfilmjét 1965-ben Kardos Ferenccel közösen forgatta. A Gyerekbetegségek főszereplője egy első osztályos kisfiú, az ő szubjektív gyermeki fantáziájának szűrőjén keresztül látjuk az iskolát, a tanárokat, a felnőttek világát, azt a társadalmat, amelybe az iskolába lépéssel kezdődik a valódi, sokszor nehézségekkel teli beilleszkedés. Bár a film burleszkszerű, játékos hangvételét tekintve a Gyerekbetegségek újhullámos előképe Louis Malle Zazie a metróban című filmje, a gyerekszereplő főszereplővé emelése kapcsán mégis itt kell először megemlíteni François Truffaut Négyszáz csapás című 1958-ban készült remekművét, melynek szülei által érzelmileg elhanyagolt kallódó-csellengő, majd intézetbe kerülő kiskamasz főhősét egy Jean-Pierre Léaud nevű, Truffaut által felfedezett gyerek játszotta olyan átütő erővel, hogy alakja egy csapásra a francia új hullám meghatározó figurájává vált. Sztárok nélkül, tragikus és nagyon valóságosnak tűnő gyereksorsot egy film témájául választani Franciaországban is újításnak számított akkoriban, Kardos Ferenc és Rózsa János úgy gondolták, nemzetközileg ismert magyar színészek, sztárok hiányában egy ismeretlen magyar kisgyerek lehet annyira érdekes, mint az egykor szintén ismeretlen francia társa. A tragikus és kilátástalan hangvétel és realista ábrázolásmód tekintetében a Négyszáz csapás párja Rózsa életművében határozottan a Vasárnapi szülők lesz, a két film egymáshoz való viszonyáról a későbbiekben még szólni fogok.

 

A Gyerekbetegségek egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokból áll, melyek az iskolaév kezdetétől a bizonyítványosztásig mesélik el a fiú kalandjait rengeteg humorral és fantáziával a családi élet, a tanulás, a leckeírás és a szabadidős tevékenységek, csínytevések, bontakozó szerelem által kijelölt térben és időben. A fantáziaképekre épített film egyik legmulatságosabb jelenete, amikor a kisfiú leckeírás közben fantáziálni kezd, látomásai, az egymást kergető, különböző színekben pompázó festők őrült iramban térítik el a kisfiút a valóságtól, oldják fel szorongását, amit a leckeírás okoz neki.

 

A kisfiú személyes világán túl megjelennek a korra jellemző társadalmi terek, amelyek kapcsán a gyerekek és a felnőttek világa közötti kapcsolat nehézségeiről számol be a film. A hatvanas években, adott politikai viszonyok között csak bizonyos határok tiszteletben tartása mellett volt lehetőség a szabad véleménynyilvánításra, a korszak magyar filmkészítői megtanultak „írni a sorok között”, a nézők pedig megtanulták olvasni azokat, így számos olyan, a fennálló rendszert bíráló jelenet látható ebben a filmben is, melyek nyílt formában nem maradhattak volna benne. Az, hogy a kritikus megállapítások gyerekek szájából hangoznak el, vagy egy-egy vízióban, szürreális fantáziakép formájában kerülnek terítékre, mind a „kódolás” eszközei. A kisfiú nagybátyja börtönbe kerül, ahonnan az ügyvéd apa kényszerül kihozni őt. A fiú is vele megy, a börtönrácsokon könnyedén csusszan át, az őrök észre sem veszik, az udvaron gyakorlatozó rabok akrobatikus mozdulatokkal tarkított tornaórát tartanak, és szöknek. Csíkos rabruhájuk mintázata a kisfiú fantáziájában egy zebra, majd ahogy a nagybácsi utcai ruhájában elhagyja a börtönt, egy ló képévé alakul. A kisfiú fantáziája legalábbis így dekódolja a látottakat.

 

Nézzük meg, milyen képet fest a film az iskoláról! A korabeli tekintélyelvű, hierarchikusan rétegződő társadalom kicsinyített mása az iskola intézménye. Rózsa ennek igazolására egy egész filmet fog majd szentelni a későbbiekben (Pókfoci). A Gyerekbetegségekben a kisfiú személyisége, belső világa van a középpontban, az iskola légkörének kedvezőtlen hatásait, a személyes szabadság hiányát, az iskolai hierarchia elnyomó jellegét leginkább osztályfőnökének tanítási stílusában bekövetkező változások jelzik. A Halász Judit alakította fiatal tanítónő a tanév első óráján igen kedvesen, türelmesen beszél az elsősökhöz, ekkor az idősebb igazgatónő viharzik be az osztályba, és igen agresszíven felkiált: „Miért nem állnak fel a gyerekek, amikor bejön valaki? És milyen büdös van itt, miért nem nyitod ki az ablakot?”. Majd másnap, miközben valamiért leteremti a fiatal tanítónőt: „Huzat van, csukják be az ablakot!”. A tanítónő türelmének és kedvességének az év vége felé már semmi nyoma sincsen, a „Mit csinálsz? Akkor jelentkezz, ha kérdezlek! Buták maradtok! Meg fogtok bukni! Megint bőg. Egy ilyen gyerek megérdemli, hogy ne szóljon hozzá senki! Ti gonoszak vagytok! Te, ott!” felszólítások és vezényszavak sűrű alkalmazásával próbálja nevelni őket. Átképzése és beilleszkedése valószínűleg sikeres volt.

 

A családi élet általános helyzetét az alábbi, a gyerekek egymás közt elhangzó párbeszédével szeretném érzékeltetni: 

 

„- Fáj a fogad?

- Nem, csak kaptam egy frászt az apámtól. Téged is vernek?

- Nem, csak ha unatkoznak.”

 

A kisfiú családjában az egykori birkózóbajnok nagybácsi jelenti a legnagyobb veszélyt, aki folyton újabb és újabb fogásokra akarja megtanítani. A szülők nem foglalkoznak túlzottan vele. Az apa mindig elkésik, nem lehet rá számítani, nem igazán törődik a fiával, az anya pedig, mivel terhes, „csak üldögél, és néha mosolyog”. A film burleszkes, szürreális fantáziára épülő elbeszélésmódjának egyik csúcspontja, ahogy a kisfiú anyja terhessége és a szülés, valamint az évzáró okozta szorongásai egy hatalmas kergetős-menekülős burleszk jelenetbe torkollnak, melyben percnyi szünetet jelent a kistestvér születése, majd a kórház iskolává alakul, az üldözés folytatódik, a kisfiú végül megérkezik a tanévzáró ünnepségre. Sikeresen elvégezte az első évet; amikor ezt szeretné elújságolni, az apja félálomban a szobájába küldi, hogy csinálja meg a leckéjét, ekkor a kisfiú szerelmének, Zizinek ír levelet, hogy ne aggódjon, majd ő feleségül veszi, kistestvére született, és már nincsenek egyedül. A felnőttek nem értik őket, szüleik elfoglaltságaikra hivatkozva ignorálják őket, tanáraik pedig nevelésüket kizárólag tekintélyelvű irányítással, fegyelmezéssel kívánják megvalósítani. Úgy tűnik, a gyerekek csak magukra és egymásra számíthatnak. Ez a tétel az életmű szinte minden filmjéből kiolvasható.

 

A rendező második játékfilmje az 1970-ben készült Bűbájosok című film. Főhőse egy Tündi nevű kislány, akit Budapesten élő, fiatal manöken anyukája Tihanyba küld egy idős paraszt házaspárhoz. Tündi velük él, ott jár iskolába. A kislánynak hiányzik az anyukája, aki csak hétvégenként tudja meglátogatni, akkor is valamilyen férfival érkezik, vagy ott helyben talál magának egyet. Tündi valamilyen csínytevéssel mindig megakadályozza, hogy a kapcsolatok elmélyüljenek. A fiatal anya bűntudatot érez, hogy nincs a kislányával, csak azt hajtogatja, hogy majd jövőre felhozza a lányát Pestre, de valahogy érezzük, ez talán soha nem fog megvalósulni. Kérdés, hogyan egyeztethető össze a manökenélet a gyerekneveléssel. Hasonló szituációt fogunk majd látni Rózsa későbbi filmjében, a Csók, anyuban is, ahol a szülők bár egy fedél alatt élnek a gyerekeikkel, de önsanyargató munkatempójuk miatt szinte soha nem találkoznak velük.

 

A Halász Judit által játszott tanárnő nem rejti véka alá, hogy semmi kedve vidéken tanítani, csak azért tanít itt, mert itt kapott helyet, de amint teheti, Pestre fog költözni. A falusi tanítónők helyzete fog később a Tanítókisasszonyok című dokumentumfilmben kibomlani.

 

Bár a középpontban – a Gyerekbetegségekhez hasonlóan – egy gyermek vágyai, belső világa áll, a Bűbájosokban is megjelenik a társadalom éles ellentmondásokkal teli színpada, melyet a humor és a metsző társadalomkritika finom elegyével mutat be a film.  Az iskolapadban felnőtt falusiak ülnek, akik a nyári turistaszezonra készülve franciát kényszerülnek tanulni, kevés sikerrel. Ugyanőket a szülői értekezleten a tanítónő kéri, hogy küldjék a gyerekeiket iskolába, sok a hiányzás. Az általános vélemény, hogy „majd ha akar, megy, ha nem, nem, engem nem érdekel.”. A két jelenet kézzelfoghatóvá teszi azt a sokak által gyakran elfelejtett gondolatot, hogy szülők ellenséges viszonya az iskolához és a tanuláshoz a gyerekeket sem segíti abban, hogy szeressenek iskolába járni, értéknek tekintsék a tanulást.

 

A nyári szépségkirálynő-választás jeleneteiben a döntéshozói szinten állók „nehéz és felelősségteljes” munkájába is bepillantást nyerhetünk, amikor a „falu vénei” azért adják az aranyalmát a faluból elvágyódó tanítónőnek, hogy így majd biztosan náluk marad. Hasonló indíttatású döntésük a postáskisasszony esetében sikeresnek bizonyult előző évben… 

 

A rendező ezután két, a Balázs Béla Stúdióban készült dokumentumfilmmel jelentkezett.  Mindkét film hétköznapi miliőben forog, olyan az iskola világával kapcsolatos ellentmondásos kérdésekre kívánta felhívni a figyelmet, mint a tanárokkal szembeni társadalmi elvárások teljesíthetetlensége és az iskolai fenyítés. Azonban ezek az elszigeteltnek tűnő esetek sokat elárultak a fennálló társadalmi és politikai viszonyok ellentmondásairól, a vezetők alkalmatlanságán keresztül a teljes rendszer működésképtelenségéről adva látleletet, így a kultúrpolitika a Tanítókisasszonyok és a Botütés saját kérésre bemutatását is jó ideig megakadályozta.

 

A Tanítókisasszonyok három fiatal tanítónő története, akik egy vidéki iskolába kerülnek, de onnan a helyi párttitkár nyomására távozniuk kell.  A film az ügyben érintett szereplőkkel, párttitkárral, a tanácselnöknővel, az iskolaigazgatóval, annak fiával, valamint a tanítónőkkel készített interjú részleteiből áll, kommentárok nélkül rögzíti a szereplők szavait, a nézőre bízva az ítéletet.

 

Az iskolaigazgató és a párttitkár a tanítónők iskolán kívüli magatartását a fiatalokra nézve veszélyesnek ítélik, mivel azok néha szórakoznak, és állítólag férfi vendégeket fogadnak. A lányok állandó megfigyelés alatt állnak, a párttitkár számon kéri rajtuk, kivel, mikor, mit csináltak. Felszólították őket, hogy számoljanak be, mikor és hol szórakoznak, mivel a fiatalok erkölcsi életének veszélyeztetése közvetve a közbiztonság veszélyeztetését is kimeríti. A rájuk olvasott vádakat – és a nyilvánvaló boszorkányüldözést – színesíti, hogy a párttitkár fia részegen rájuk törte a lakásuk ajtaját, melyet az apa úgy magyaráz, hogy „a fiú feljogosítva érezhette magát, hogy odamenjen”, mivel a lányok viselkedésükkel ezt kiprovokálták.  A tanácselnöknő ugyan bevallja, hogy az ő lánya is pont olyan makacs, mint a tanítónők, de az más, mivel a nevelőnek falun az életével, a viselkedésével is nevelnie kell, még akkor is, ha alszik. A község és az iskola vezetői olyan elvárásokat támasztottak a tanítónőkkel szemben, amelyeket lehetetlen volt elfogadni, és amely probléma nemcsak falun és nemcsak harminc évvel ezelőtt, hanem napjainkban is nagy súllyal nehezedik a pedagógusokra.

 

A Botütés saját kérésre egy kelet-magyarországi diákszállón történt esetet dolgoz fel, ahol egy nevelőtanár a tanulmányi eredmény javítása érdekében addig alkalmazott büntetés – a hétvégi hazautazás megvonása – kiváltására bevezette a pálcával való verést. A tanárt – miután újítása napvilágra került – áthelyezték. A filmben megszólalnak kollégái, akik elítélik a pálcázó tanárt, a gyerekek, akik megalázónak találták a verést, de úgy érezték, ez a tanár volt az egyetlen, aki foglakozott velük, és aki megértette, nekik mennyire fontos, hogy haza tudjanak menni: „a hazautazás szent”, vagyis úgy látják, mindez az ő érdekükben történt.

 

A pálcázó tanár, aki eredetileg katonatiszt akart lenni, de nem vették fel, jelenleg az igazságszeretet okán politikai pályára készül, szenvedélyesen küzdene az igazságért, a tanári pályában is azt szerette, hogy „kis méretekben”, de emberek tömegeit tudta mozgatni. Először diákjai körében látható, majd részletesen elemzi saját pedagógiai hitvallását, mely szerint „a jövő tanára szakmailag jól felkészült, igazságszerető, gyerekszerető és politikailag stabil”, ő ilyen, ellentétben az idősebb kollégákkal, akik a régi alapokon nyugvó pedagógiai munkájukkal többet ártanak, mint segítenek. A pálcázásról mindenki tudott,  a diáktanács jóváhagyásával történt, a gyerekek maguk kérték, maguk faragták a vesszőt, 1-esért két fenekes, 2-esért egy fenekes járt, azaz „ki volt egyenlítve a számla”. Az egész filmet átlengi az „egy nyakleves nem árt” és „néha a szülő kéri” megközelítés. Gondoljunk bele, hogy a testi fenyítés a mai napig milyen vitákat és indulatokat vált ki annak ellenére, hogy törvény szerint tilos alkalmazni. 

 

Az 1974-ben bemutatott Álmodó ifjúság Balázs Béla író, filmteoretikus, filmrendező azonos című önéletrajzi regényének adaptációja. Herbert, a film főhőse az őt szeretettel és féltéssel óvó polgári családi környezetből egy Ödön nevű fiúval kötött barátsága folytán szakad el. Míg Herbert lelki beállítottságát tekintve visszahúzódó, csendes alkat, addig Ödön agresszív, harsány és kezdeményező. A két fiú gyorsan fejlődő barátságának legfontosabb színtere egy titkos szoba Ödönék házának udvarán, ahova még egy intézetből megszökött kislányt is bezárnak. Herbert – Ödön tudta nélkül – végül szabadon engedi a lányt, ezzel a két fiú barátsága véget ér. A film a századforduló monarchiabeli kisvárosi életének érzékletes korrajzát adja, annak megannyi jellegzetes figurájával, eszméjével együtt. A tanárember apa által a helyi polgárság képviselőinek rendezett egyik felolvasóestjére bebocsátást nyer egy „anarchista, lázító” eszméket terjesztő emigráns orosz forradalmár, aki lakatlan szigeten élő hajótöröttekként aposztrofálja a jelenlévőket, cselekvésre szólítva fel őket. Az új és veszélyesnek tartott eszmék befogadása miatt az apát kiközösítik, amibe lassan belebetegszik, és hamarosan meg is hal. Herbertnek és anyjának valahol máshol kell új életet kezdenie.

 

 

A Gyerekbetegségek és a Bűbájosok burleszkszerű, játékos hangvételének ebben a filmben már nyoma sincs; a gyermekkor boldogsága, védettsége tragikusan ér véget, az apa halálával Herbertből korabeli értelemben családfő lesz, a továbbiakban neki kell gondoskodni az anyjáról. 

 

Az 1976-ban bemutatott Pókfoci című játékfilm ismét kortárs témát dolgoz fel, egy újonnan épült építőipari szakközépiskola tantestületének életét mutatja be úgy, hogy a nézőnek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy amit lát az a teljes (korabeli) magyar társadalom kicsinyített mása.

 

A  film forgatókönyvét Rózsa János állandó szerzőtársával, Kardos Istvánnal írta, akinek inspiráló szerepéről Rózsa a vele készített interjúm során így nyilatkozott: „A Pókfoci esetében abban az értelemben könnyebb volt a helyzetünk, hogy Kardos István tíz évet tanított középiskolában, és nagyon jól ismerte a tanári világot. Rendkívül jó szemmel, öniróniával látta az iskolai mechanizmust, én pedig vevő voltam erre az iróniára. A Pókfoci nagyon komolyan az ő ihletése.”

 

 

A filmbéli iskola végre nevet kap, névadó ünnepély zajlik. A szakminisztérium figyelme az így már névvel rendelkező lakótelepi szakközépiskola felé fordul, felmérőt íratnak a tanulókkal. Ebben az iskolában mindennel foglalkoznak, csak a diákokkal nem. Egy szülő egész nap szakadatlanul szeretne beszélni fia nevelőjével, de egyik a másikhoz küldi, sőt végül menekülnek előle, csak ne kelljen rá időt pazarolni. Bőségesen akad megbeszélnivaló, a tantestületi ülésen meg kell vitatni, hogyan lehet eltussolni a soha meg nem tanított tananyagból írt felmérő gyenge eredményét. Ki a felelős ezért? Mi a felelős büntetése? Mit fognak ehhez szólni a minisztériumban? Továbbá elcsattan egy tanári pofon, méghozzá egy jelen nem lévő, ámde a felmérőn legsikeresebben szerepelő osztály osztályfőnöke által. Mi legyen az elcsattant tanári pofon következménye? Mi az iskola érdeke? Szinte mindenkinek vannak ötletei, de a tantestület tagjai óvatosan figyelik igazgatójuk szavait, szeretnék magukat a „demokratikus” elveket valló, ámde valójában manipuláló, despota igazgató személyéhez közel érezni, magukat biztonságban tudni.  Az igazgató a gyerekek körében a színjátszó körrel valódi sikereket elérő, az igazgatóétól eltérő elveket valló, romlatlan Lengyel tanárnőt a „hatalomba való beemelés” módszerével próbálja megtartani és magához édesgetni, igazgatóhelyettesi tisztségbe kívánja emelni, ő azonban úgy dönt, a következő évtől máshol folytatja pedagógusi munkáját. A legtöbben azonban helyezkednének, mint a tornatanár, aki a „pókfoci” nevű játék bemutatójával nyűgözi le az igazgatót. A tornaterem padlóján összezsúfolt, pókjárásban a labda helyett egymást szétrúgó, egymáson taposó gyerekek várják a játék végét – gondolom, nem állítok valótlant, amikor ezen képsorokat az iskolai intézményrendszer, sőt a társadalom működésének sajnos nagyon is valósághű  metaforájaként értelmezem.

 

Nemcsak a tanári kar, az iskola tanulói is erős kontroll alatt állnak. Az egyik diák az iskolai élet eseményeit dokumentálandó, és talán apró zavarkeltés céljából is, mindig a legváratlanabb – és az igazgató számára legkellemetlenebb – pillanatban bukkan fel és süti el a fényképezőgépét. Fotóiból kiállítást rendeznek az iskolában, de a korabeli kultúrpolitika tűrt, tiltott, támogatott irányelvének értelmében az igazgató él a cenzúra jogával, a „közönség” elé csak előzetes válogatás után kerülhetnek a képei.  A fotós nem adja fel, exponál, majd folyamatosan menekül az őt kergető igazgató elől… 

 

Az 1979-ben a mozikba kerülő Trombitás Rózsa legnaturalisztikusabb, legsötétebbre komponált filmje. A Thököly felkelés leverése utáni évekbe helyezett cselekmény a tolvajokká, fosztogatóvá züllött egykori forradalmárok közé kerülő gyerek, egy trombitás történetét meséli el. A fiúnak senkije sincs, édesanyját megerőszakolták és megölték, akkori gazdájával és családjával az útonállók végeztek. A rajtaütés véletlenszerű túlélőjeként a gyilkosokhoz csatlakozik, velük tart, látszólag behódol nekik, még egy katonát is megöl a kedvükért, amikor az összetűzésbe keveredik velük. A filmben nyoma sincs kuruc romantikának, az egykor a szabadságért harcoló férfiak kegyetlen rablók, gyilkosok. Útjuk során a szintén nélkülöző parasztokat fosztják ki, asszonyaikat megerőszakolják. A fiú ezért végül elfogatja őket, mindhármukat kivégzik, ő maga pedig elmenekül. Ez a tizenéves fiú az általa átélt borzalmak tudatában tekinthető-e még gyereknek?

 

 

A film zárójelenetében a fiú egy égő, sűrű füstbe burkolt erdőben próbál kiútra találni. Merre tovább? – kérdezi a szemével, ugyanúgy, ahogy a korábban már említett, a hatvanas években induló magyar filmrendezőkre olyan meghatározó erővel ható francia újhullám kiemelkedő alkotása, a Négyszáz csapás zárójelenetében is egy kiskamaszt látunk, aki a nevelőintézetből megszökve, mindent hátrahagyva áll a tengerparton, a gyerekkor és a felnőtt élet határán, mellyel neki szerencsésebb társainál előbb kell szembenéznie.

 

Nem véletlenül említem a Négyszáz csapást, mivel Rózsa következő filmje, a Vasárnapi szülők főhőse, Juli egy fővárosi nevelőintézetben él. Alkoholista apja nem tudja nevelni, nővére, aki szintén intézetben nőtt fel, egy önkényeskedő, erőszakos férfihoz ment feleségül, aki Julit nem látja szívesen. Juli egyik szökésekor csak egy estére maradhat náluk, amíg a férfi ki nem dobja a lakásból. Juli kezelhetetlennek bizonyul, állandóan megszökik. Az intézetben megjelenik egy szövőgyári brigád, és az üzem a munkaerőhiányra való tekintettel munkát ajánl a lányoknak. Julit különösen szimpatikusnak találják, így vasárnaponként magukhoz hívják a kollektíva tagjai. Hamar kiderül azonban, hogy kicsinyesen berendezett életüket mindenáron meg kívánják védeni Julitól, így ők is sorra kidobják a lányt. Aranka néni, akihez talán a legjobban kötődött, akkor mutat ajtót neki, amikor Juli annak fiával megszökik, és feltörnek egy hétvégi házat, csak hogy kettesben lehessenek. Juli belülről veri ki a rácsokat, amelyeket annyira gyűlöl… A számukra soha át nem élt családi idillt, a televízió előtt falatozó és iszogató házaspár szerepét játsszák a víkendházban, amikor a rendőrség rájuk talál. Julinak, miután visszaviszik az intézetbe, nem marad más lehetősége kikerülni onnan, csak ha valaki feleségül veszi.

 

 

A Pókfociban a korabeli társadalom ellentmondásokkal teli, ámde működő mechanizmusának paraboláját láttuk, de az intézetben nevelkedő fiatalok szeretettől mentes, kilátástalan élete és társadalomba való beilleszkedésük tekintetében már se iróniának, se feloldozásnak nincs helye. Számomra az egész életmű egyik legmegrendítőbb jelenete, amikor az intézetben, a minden szabadulási kísérletében visszavert Juli társaival a Négyszáz csapást nézi a vetítőben.  A saját sorsukat látják Truffaut főhősének sorsában, annak a kamerába meredő, kérő, kérdező tekintetében. Lehetséges-e ennél nagyobb azonosulás?

 

A forgatás előtt Rózsáék majd’ egy éven keresztül járták az intézeteket, interjúk tömegét rögzítették tanárokkal, pszichológusokkal és ott élő fiatalokkal. Így nyilatkozik erről: „Meg kellett tanulnunk azt a nyelvet, amin ők beszéltek, ami először érthetetlen volt, olyan szlenget beszéltek. Aztán kiderült számomra, hogy ez egy borzasztóan érdekes és szomorú világ, pontosan tükrözte a zárt társadalmat, amelyikben mi is éltünk, Csap és Hegyeshalom között. Ebből aztán nagyon sok minden kiderült a világ számára is, hogyan élnek a vasfüggöny mögött a fiatalok.”

 

Rózsa eddigi pályáján láthattunk századokkal ezelőtti gyermeksorsot, századfordulós környezetbe helyezett felnőtté válási történetet, számos gyermeki fantáziavilágot, egy tantestület döntésmechanizmusait vizsgáló „királydrámát” vagy marginális helyzetben lévő, halmozottan veszélyeztetett fiatalt, ám amit a Csók, anyu című filmjében tárt a nézők elé, az talán minden korábbi gyermekekre, családokra vonatkozó észrevételénél, „figyelmeztetésénél” is aktuálisabb és fájóbb. Abban a pillanatban készített filmet egy diszfunkcionálisan működő magyar középosztálybeli családról, amikor a családok tömeges felbomlása éppen elkezdődött.

 

A nyolcvanas években a második gazdaság kialakulásával tömegesen jelentek meg olyan családok, amelyek a biztos anyagi megélhetésért, a biztos öregkorért minden adódó lehetőséget kihasználva, sokszor önsanyargató, munkaalkoholizmussá fajuló munkavégzésre vállalkoztak.

 

Ma már tudjuk, hogy gazdasági értelemben és a társadalmi pozíció megtartása tekintetében részben ezek a családok lettek a rendszerváltás nyertesei. Kérdés, hogy mit veszítettek. Olyan társadalmi folyamat, korszak ez, melyet az ezen sorokat olvasók nagy többsége ilyen vagy olyan minőségében átélt, vagy következményeit a saját bőrén tapasztalta vagy tapasztalja a mai napig. A film forgatókönyve Vámos Miklós Cédulák című novellájából készült, egy olyan kialakulófélben lévő tendenciára, társadalmi folyamatra fókuszálva, amelyet az érintettek és a külvilág sem ismert fel idejében, és amely társadalmi értelemben biztosan megelőzte a korát. 

 

A Kalmár család egy félkész, ámde gyönyörű modern házban lakik valahol a budai hegyekben. Az anya idegenvezető, az apa pontos foglalkozása rejtve marad, bizonyára több állása is van. A két gyerek, Mari és Peti, a lány tizennyolc, míg a fiú tizenegy éves. Természetesen a szinte felnőtt Mari is igényelné a törődést, szülei támogató-segítő jelenlétét, de mégis a tizenegy éves Peti az igazi gyerek a családban, életkorából adódóan neki lenne igazán szüksége a szülői gondoskodásra és érzelmi biztonságra. Ezt azonban sem ő, sem a nővére nem kapja meg. Ennek következményeként a kisfiú három hete nem volt iskolában. Erről mindenki tud, de senki sem ér rá vele foglalkozni. Az apa mindig rohan, nem látjuk, hogy törődne a gyerekekkel, végeláthatatlan hazugságspirálban próbál túlélni, szeretőt tart, munkára hivatkozik, kivonja magát a család életéből. Az anya bár formálisan, fizikailag ellátja a gyerekeket (látjuk, hogy főz rájuk), de érzelmi szükségleteiket nem tudja kielégíteni. Nincs rá ideje, mert állandóan dolgozik. Mindketten erősen magukra hagyják, elhanyagolják a két gyereket. Mari öngyilkossági kísérlete egy „családi nap” erejéig újra összehozza a családot, de a finoman adagolt, apró jelekből úgy tűnik, a történteket már nem lehet visszafordítani, ez a család szét fog hullani, a szülők hamarosan el fognak válni.

 

Családlátogatás céljából megjelenik Peti osztályfőnöknője, aki senkit nem talál otthon; megbénulva a számára elérhetetlen anyagi jólét jeleitől és saját életének nehézségei felett érzett szorongásában egész egyszerűen részegre issza magát az üres házban. A film már ekkor, a nyolcvanas évek derekán figyelmeztet a tanárok társadalmi megbecsülésének hiányára, a tőlük elvárt „kirakatélet” okozta frusztrációra, a személyiség kiégésére. A Kalmár család diszfunkcionális működése nyomán a gyerekek nem sajátíthatják el azokat a normákat, melyekre támaszkodva sikeres, kiegyensúlyozott felnőttekké válhatnának. Ilyen esetekben felértékelődik az iskola, azon belül is a pedagógus szerepe. A filmbeli tanárnő azonban szintén nem alkalmas arra, hogy hiteles példát adjon tanítványainak, hiszen viselkedése, amelyet a meghiúsult családlátogatás során látunk tőle, teljességgel hiteltelenné teszi az iskolában is.

 

Rövid kiegészítésül szeretném megjegyezni, hogy a filmben van egy jelenet, amikor a nappaliban futó tévében Szabó István Apa című filmjéből láthatunk egy részletet. Rózsa János Szabó István osztálytársa volt a főiskolán, majdnem egyidősek, így szintén a Szabó által filmjeiben sokszor megjelenített „apátlan nemzedék” tagja. Bár a Kalmár családban él az apa, de a gyerekei számára valódi apaként nincs jelen.  Számomra ezzel az apró reflexióval Rózsa párhuzamot von a háború után apátlanul serdülő és a nyolcvanas években apáikat a „hajtás” miatt soha nem látó gyerekek között, akik kénytelenek szülői irányítás nélkül, így vagy úgy boldogulni.

 

A jelenkor kíméletlen viszonyainak bemutatása után Rózsa következő filmjében, az Ismeretlen ismerősben, egy csodálatos mesével ajándékozza meg a nézőt. Egy magányos színésznő (a rendező felesége, Halász Judit) egy hétvégére magához vesz az árvaházból egy helikofferen érkezett kisfiút. Eleinte úgy tűnik, nehezen értenek szót egymással, de a kisfiú rávezeti a színésznőt, hogy énekeljen gyerekdalokat, így adva át szeretetét egyszerre sok-sok gyereknek. 

 

 

A kilencvenes évek elején egyre kilátástalanabb hangvételű filmek következnek. A Félálom fiataljai jövőkép nélkül az utcákat járják, míg a Jó éjt, királyfi tinédzserei nem képesek különbséget tenni a valóság és az általuk videokamerával forgatott film valósága között.  Ezt követően, a kilencvenes évek második felétől rendezői székét produceri szerepre cserélte, számos nagysikerű film (Csinibaba, Tamara, Rokonok) elkészültét segítette, azonban sokáig nem rendezett filmet. Nincs több gyerektörténet, üres a vászon. Idén, tizennégy év után újra forgat, ráadásul Halász Juditról! A vele folytatott beszélgetés során a készülő film szükségességét így fogalmazta meg: „A film Halász Judit tevékenységére épül, amelyre azt kell, hogy mondjam, hogy egy misszió, hogy a  magyar költészetet Petőfitől Nemes Nagy Ágnesig, és Weöres Sándortól Bródy Jánosig megzenésítve eljuttatni a tömegekhez. Én nem szeretném ezzel a filmmel a filmművészet formanyelvét megújítani, inkább azt, hogy legyen egy és negyed órás jó érzése az embereknek, hogy valami szépet és kellemeset látnak. Hogy a gyerekével együtt tudjon valaminek örülni. Egy Halász Judit koncerten is már egyre több a felnőtt, aki viszi a gyerekét, pedig nemrég még ő volt ott, a szülők jobban tudják a szöveget, mint a gyerek. Egyelőre. Az pedig külön érték számomra, hogy a család ilyenkor együtt van.”

 

Arra a kérdésemre, mi lehet a mai gyerekek, fiatalok problémája, így válaszolt: „Nem tudom, mert ha tudnám, akkor filmet csinálnék róla. Én úgy gondoltam, hogy addig foglalkozom velük, amíg értem őket. Megingott a hitem önmagamban, hogy lehet, valamit nem értek. Annyira elcsúsztak a dolgok, annyira lehetetlen, hogy ne legyen ugyanaz az ambíció, féltés és értékmegőrzési hajlam a későbbi generációban, mint ami bennünk volt. Nem tudom felfedezni, de biztos van… Az önérvényesítésnek olyan fokára jutott el a világ, ami számomra nem igazán rokonszenves. És ahogy kiderült számomra, hogy a fiatalkorú bűnözés, a fiatalok kábítószer utáni rohangálása nem csökkent, hogy finoman fejezzem ki magam. Tehát itt valami nagyon komoly hiba van, amire nem figyel oda a társadalom, úgyhogy lehet, hogy kellene ezzel foglalkozni, kicsit felrázni az embereket.”

 

Mi lehet Rózsa János filmjeinek üzenete a napjainkban gyerekeket, fiatalokat nevelő-oktató szülők és pedagógusok számára? Még ha olybá is tűnik, hogy a gyerekeket, fiatalokat körülvevő világ megváltozott, az őket érő behatások átrendezik a nevelői feladatok nagy részét, akkor is tudnunk kell, hogy vannak konstans, azóta is fennálló, sőt eszkalálódó, a dolgok alapját érintő kérdések, melyek cselekvésre szólítanak. Úgy tűnik, a gyerekek továbbra is egyedül vannak, a felnőttek elfeledkeztek róluk.

 

Rózsa János szavaival: „Bródy János így mondja: »Ha nem neveltek jól, akkor rosszabbak leszünk«, és félek tőle, ha nem neveljük őket, akkor rosszabbak lesznek.”

 

A szerző e-mail címe: erdei_balint@yahoo.fr