Zselici vallomások

Visszatekintés egy pedagóguspálya alkonyán az eszmélés éveire. Szücs-Gáspár Borbála írása

Máig is tisztelem az embert, bármilyen színű, fajtájú legyen. Mert megtanultam leírni Anyám kérésére elsős koromban: ember. Minden más csak rárakódott az évek során.

Ahogy az évek múlnak, egyre gyakrabban időzöm el gyermekkori emlékeimnél. Ott éltem ébredező értelmem és tinédzserkori gyermekkorom napjait.

Látom magamat a zselici dombok között kószálni, a meggyfa tetején kemencében sütött kenyérrel a kezemben pirosló gyümölcsöt enni. Látom az árkot, ahol „ároklityást” játszottunk az utca gyerekeivel, vagy „hivomáztunk” háztetőre dobott rongylabdával és kidobóztunk. Látom a völgyek ölén siető Almás-patakot, a bólogató fűzfákat, tavasszal a lápos réten kiviruló gólyahírt. Látom az egy tantermes iskolát, ahová minden héten másik két gyerek vitte a fát begyújtani hajnalban, hogy mire jön a többi tanuló és a tanító úr, meleg legyen. Látom a lovaskocsikat a közeli városba hajtani, és apámat, amint kézikocsival „liferálja” a megrendelőnek legyártott bútorokat.

Az udvari kőrakás melletti kőkeresztet, kőből faragott Jézussal, mellette nagybeteg jó Anyámat meg a papot, amint beszélgetnek. Szegény Anyámnak már nem volt semmije, amire büszke lehetett volna, és mégis vigasztaló elismerésre vágyón azt mondta: „De az agytekervényeimet még mindig nem cserélném el senkivel.” És a pap nem mondott semmit, nem is bólintott. És én nagyon sajnáltam Anyámat, pedig még egészen kis gyermek voltam.

Látom a sétát az udvaron anyámmal, bátyámmal várva Apánkat, hogy a háború utáni ínségben sikerül-e valahol lisztet, krumplit, babot szereznie. Aztán a kert végében a hűsöt adó fák ölelését, a gyermeki rejtett helyeket, a jó bújócskázásokat. Látom a temetőt, kisöcsém és Anyám sírjával.

És eddig látom a kis baranyai falut, mert tovább nem tudom gondolni a fájdalomtól. Talán majd holnap, talán erősebb leszek. Engem a Zselicség nevelt dolgos, szorgalmas magyarjaival és svábjaival rendre, tisztaságra, erkölcsre, egymás másságának elfogadására. Hálás vagyok érte ma is.

*

A háború alatt a mi kis egy tantermes, egytanítós iskolánkban nem volt tanítás. Hogyan is lett volna, amikor a Tanító urat elvitték katonának?

1945-ben, egy koratavaszi napon megjelent a faluban, lefogyva, megviselten, de életben. Mindenki örült, hogy megérkezett, de a gyerekek egy része már megszokta a kellemes tanítás nélküli napokat, és aggodalommal tekintett az új tanév felé.

Én akkorra nőttem hétévessé, szeptemberi lévén évvesztesként elsős lehettem. Anyukám, Apukám sokat mesélt az iskoláról, ráadásul Gyuri, a bátyám két évvel volt idősebb nálam, ő már iskolás volt. Évet sem vesztett, mert magántanulóként letette a harmadik osztályból a vizsgáit. Nagyon jó fejű gyerek volt.

Számomra az iskola egyszerre volt várakozással, újdonsággal és némi félelemmel teli. Mivel falunkban nem volt óvoda, nem szoktam a gyerekközösséghez, nem ismertem a szokásokat sem, mindent ott kellett az iskolában megtanulnom. Édesanyám akkor már nagyon beteg volt, gyakran volt kórházban, legtöbbet édesapánkkal voltunk, aki sokat dolgozott. Nehéz idők jártak.

Törékeny, vékonycsontú kislány voltam, az első padban kaptam helyet. Akkor még hatan ültünk egy padban, minden kisdiák előtt volt padba süllyesztett tintatartó. A leghátsó padban a legnagyobbak ültek, azt hiszem, hatodikosok voltak, de erre már nem emlékszem pontosan. Nagyon nagynak, szinte felnőttnek láttam őket. A tanító úrnak volt több kisebb és egy nagyon hosszú fűzfavesszője. A hosszú azért kellett, hogy a hátsó padban ülő rosszalkodók fejére is koppinthasson, a rövid meg azért, hogy jól menjen az egyszeregy.

Egyik elsős élményem a betűk tanulásához kapcsolódik. Már jó néhány betűt ismertünk. Tankönyvünk nem volt, a betűket tábláról tanultuk. Tanító úr felszólította a soron következő gyereket, és meg kellett mondani, melyik betűre mutatott a táblán. Énrám pontosan az „r” betű jutott. Felálltam, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkamat. Tanító úr egy darabig várt. majd sürgetett, de én nem szólaltam meg. Akkor derült ki, hogy nem tudtam az r-et kiejteni. Mindig v-t mondtam helyette. Gyuri helyett Gyuvit, Birike helyett Bivikét, és így tovább.

Nagyon szégyelltem magamat. Elhatároztam, hogy meg fogom tanulni az r hang kiejtését. Ha egyedül voltam, folyton azt gyakoroltam, de csak nem akart sikerülni. Sem a korholás, sem a jutalmak ígérgetése nem használt. Aztán jött a nyár. Sokat játszottunk, zavarócskáztunk, közben berregtünk, mint a motorok. És egyszer csak ráugrott a nyelvem a pergetésre. Rohantam elmondani Apukának, hogy már ki tudom mondani az r-et. Nagyon megdicsért. Másodikban már úgy kezdődött a tanév, hogy nem volt vele gondom.

Órák előtt kórusban mondta az egész iskola a szorzótáblát. Így: Egyszer egy, az egy, kétszer egy az kettő …és így tovább. Órán aztán jött a kikérdezés. Tanító úr kihívta a hat gyereket a padok elé. Behajtott könyökkel, felfelé fordított tenyérrel kellett állni. És kérdezett: Hatszor öt? Hétszer nyolc? Négyszer hat? És azonnal rá kellett vágni a választ. Ha nem sikerült, kaptunk egy jókora tenyerest. És féllábra kellett állni. Aki másodszor sem tudta, annak a tenyeresen kívül le is kellet térdelni féltérdre, harmadszorra meg kéttérdre. Meg is tanulta mindenki a szorzótáblát, kivéve a bíró fiát, aki kissé gyengeelméjű volt.

Egyszer másodikban én is kaptam tenyerest, mert ijedtemben nem tudtam válaszolni. Nekem nagyon fájt, és nagyon sírtam, mert feldagadt a tenyerem. A gyerekek meg kinevettek, hogy még egy tenyeres is annyira fáj nekem.

Emlékszem, hogy hosszú óraközi szüneteink voltak, nagyokat játszottunk, szerintem nem tartottuk be a tízperces szüneteket. Ez nagyon jó volt.

Egy alkalommal, még elsős koromban éppen hazaérkezett Anyukám a kórházból, amikor dicsekedtem vele, hogy éppen aznap tanultuk a b betűt. Már sok szót le tudok írni.

Erre Édesanyám azt mondta: – Akkor már le tudod írni azt is, hogy „ember”. De a második e hangot somogyiasan, zárt e-vel mondta. Kérdeztem: – Nem baj, hogy azt írom: „ember”? – kérdeztem nyílt e-vel. – Az is ugyanilyen jó lesz – mondta mosolyogva Anyám. És én leírtam: EMER. Csak a b betű maradt ki. – Na, most írjuk be az újonnan tanult betűt is – mondta Anyám. És fölkerült a lapra: EMBER.

Máig elgondolkodom azon, hogy nem azt kérte, írjam búra, rabok, labda, hanem azt: „ember”. Mert neki ez volt a legfontosabb.

Máig is tisztelem az embert, bármilyen színű, fajtájú legyen. Mert megtanultam leírni Anyám kérésére elsős koromban: ember. Minden más csak rárakódott az évek során.

Hát ezek a legrégibb iskolai emlékeim. Fájdalmasan jó rájuk emlékezni.

*

Türkízkéken borul fölém a végtelen kupola, és fönt, az égi zeniten egyetlen csillag törte át a láthatatlanság fátylát. Trónol és üzen, hogy megvannak a végtelen ékszerei. Hamarosan fölkelnek és megmutatják magukat. Szemem keresi a Nagymedve helyét, de még nem látható. Lassan sötétedik, és álmosan felragyognak az ékkövek. A látóhatár peremén hószín felhők könyökölnek, esti fáradsággal heverésznek, másutt csak az azúrkék tündöklés borul rám. Elfog a parányiság és jelentéktelenség érzése: vajon mit tettem én, hogy csodálója és része lehetek ennek a meg nem fogalmazható végtelennek?

Mit tettem? Semmiségeket. Jelenlétem isteni kegyelem csupán. Aztán eszembe jut egy gyerekkori esemény, amikor alkottam valamit mások örömére. Elmesélem a pajtaszínházat.

12 vagy 13 éves lehettem, már Boldogasszonyfán laktunk. Nyár volt, és mi, gyerekek, sokat játszottunk, de szerettünk volna valami mást, izgalmasabbat csinálni. Akkor jutott eszembe, hogy játsszunk színházasdit.

Leültünk a környék gyerekeivel az Almás partjára, és tervezgetni kezdtünk. Én vállaltam, hogy megszervezem, összeállítom a műsort. Ki-ki választhat, hogy milyen szerepet szeretne kapni. Margitka pedig megígérte, hogy ír egy rövid jelenetet a törpékről. Időnket lefoglalta a nagy készülődés. A műsort én szerkesztettem, a szerepeket megbeszéltük. Próbáltunk is, a rendező is én voltam. Gyuri nem nagyon kapcsolódott bele, ő már okos nagyfiúnak, szabadságát töltő gimnazistának tartotta magát, de azért figyelt ránk, volt néha egy-egy kritikus szava, ami mindig telibe talált.

Kitűztük az időpontot, megbeszéltük, hogy mindenki hívhat az előadásra vendégeket. A helyszín a mi pajtánk volt. Együtt kitakarítottuk az épületet, a szelektáló rostát Apuka és Gyuri távolították el a sarokba. Vittünk be székeket, apuka segített padokat is felállítani. Volt függöny is, Gyuri volt a függönyhúzogató. Amikor egy augusztusi vasárnap délután elérkezett a bemutatónk, nagy izgalomban voltunk. Meglepetésünkre sorra érkeztek a barátok, iskolatársak, de felnőttek is. Anyukák, apukák, meg más nénik, bácsik. Voltunk közel húszan, ami nekünk akkor tömegnek tűnt.

Én konferáltam. Köszöntöttem a vendégeket, mondtam, hogy nem színészek, csak gyerekek vagyunk, és jó szórakozást kívántam. A műsorban volt népdal, Tóni csodálatosan énekelte a Temető kapuja kezdetű dalt, szopránja szárnyalt, megható volt. Ezután harmonikázott is, ami itt-ott kicsit hamisan szólt, de mégis nagy tapsot kapott. Marikának én tanítottam be az Anyukától tanult kedves verset, máig emlékszem a címére: A kis Savoyard. A megható történetet Marika nagyon szépen mondta, sokan megkönnyezték. Ezután következett Margitka jelenete. Egyszerű szavakkal, de szépen megírta, arról szólt, hogy a törpék nem akartak dolgozni, inkább kincskeresésbe fogtak. Meg is találták a kincs helyét, de ahhoz, hogy hozzá jussanak, el kellett hordaniuk egy szeméthegyet, egy nádas erdőt, meg egy sötét termet kitakarítani. Amikor mindez megtörtént, minden kivilágosodott, és egy ládában ott ragyogott a kincs, amit mi szaloncukrok félretett ezüstpapírjából készítettünk egy Apuka által kölcsönzött intarziás ládában. A műsort egy tréfás jelent zárta, amire már alig emlékszem, de a közönségnek nagyon tetszett. Nagy tapsot kaptunk. Emma néni, a molnár felesége, nagy tálca sütivel ajándékozott meg bennünket.

Hát így ért véget a mi első és egyetlen pajtaszínházunk, amit a faluban még sokáig emlegettek. Amikor ötven évvel később újra találkoztam Marikával, és sírva öleltük meg egymást, Marika szóról szóra elmondta a verset. Egész életében emlékezett rá, és rám is, hiába sodort el bennünket egymás közeléből az élet.

*

Karantén van, és május. Rózsaillatú este játszik halványkékben az égen. Várom, de sehol sem kel a Hold, a Vénusz, a csillagmiriád. Kimegyek a kertbe, hanyatt fekszem a pázsiton, és várom a sok későn kelőt. Elszenderedem. Amikor kinyitom szemem, testemet-lelkemet csillagos takaró borítja, hajamat Anyám keze érinti, Apám fölemel a pázsitról, és mosolyog. Az én lelkem is nyugodt, várakozó. Régvolt májusok suhannak el emlékeim videóján, illatfelhők ölelnek, vágyak eveznek az égi vizeken.

Mennyi szép május! Mind elmúlt, csak a jelen van, és nem látszik a jövő. De itt van Anyám és Apám, szeretetük átölel és megvigasztal. Emlékeim kútjába süllyedünk, és elkezdődik a mese. Én mesélek, kérés nélkül, egy boldog májusi emlék villanásáról.

Egy májusról mesélek, az elsőről, amire emlékszem. Meghatározó volt későbbi életemre.

A háború után nem volt valami nagy vidámság a mi kis falunkban. Sokan siratták elvesztett párjukat, Kati barátnőm az édesapját, ki-ki rokonát, hozzátartozóját. Volt, akit még haza vártak, hiába, de a molnárék legidősebb fia hazaért két év után a fogságból, pedig azt hitték, hogy már idegen földben pihen a teste, el is siratták. Lassan-lassan azért magukhoz tértek az emberek. A műhelybe be-betértek a férfiak egy kis beszélgetésre. ott hallottam először a május elseje megünnepléséről. Apuka mesélt valami nagyon régi pesti kardlapozást, nem tudom, hogy az erre vonatkozott-e.

A mi kis községünkben fontosabbnak tűnt a régi népi hagyomány újraélesztése, a fiatal férfiak májusfát állítottak a lányos házak elé, azzal fejezték ki szerelmüket, tiszteletüket. Éjszaka vágták ki a fát az erdőn, lehetőleg jó magasat, lecsupaszították az alsó ágakat, a legfelső lombot meghagyták, felszalagozták, díszítették, és kötöttek rá egy üveg bort is, hogy majd a májusfa kitáncolásánál legyen miért ügyesen felmászni a fára. Egyszer aztán úgy döntött a falu lakossága, hogy megünneplik a természet megújulását, majálist rendeznek. Ez egybeesett az ország vezetőinek kívánságával, a meghirdetett szabad május elseje a munka ünnepe lett, nagy felvonulásokkal, ünnepelték a fővárosban és a nagyobb városokban. A mi falunk máshogy készült. Befogták és feldíszítették a lovakat, felvirágozták, üléseket tettek a kocsikra, és kihajtottak a közeli erdős völgybe. Ott gyülekezett a falu lakossága. Szólt a zene a hangszóróból, a völgy közepén pedig egy ácsolt színpad állt. Mindenki igyekezett a domb oldalán jó helyet keresni, étel, ital volt a kosarakban, egyre vidámabb lett a hangulat. Amikor elkezdődött az ünnepség, elhallgatott a zene, és egy férfi beszédet mondott. Nem nagyon értettem, a munka dicsőségéről és a munka ünnepéről szólt. Aztán a sváb lányok és fiúk sváb táncot jártak, meg az iskola énekkara is előadta műsorát

Ezután következtem én. Hatta tanár úr már hetek óta tanította nekem Ady Endre A Hadak Útja című versének szavalását. Nagyon izgultam, aztán a mikrofon elé álltam, és elkezdtem: „Vörös jelek a Hadak Útján”. Egyszerű közlésként indult, még kevesen figyeltek rám. Aztán egyre jobban belelendültem. Nem számított, hogy a vers nem az én korosztályomnak, nem az én hangomra íródott, de mondtam, teljes szívvel, boldogan, megmámorosodva a vers és versmondás szépségétől. Amikor oda értem, hogy „Tobzódtatok, tobzódtatok, Éppen elég volt ezer évig!”, már teljes hangerővel kiáltottam, a dombok visszhangozták a szavaimat, és hittem is, hogy „Itt van a nép, trónt ülni fog most”. Azokra gondoltam, akik ott ültek, végig szenvedték a háborút, és még fáj minden sebük. Amikor véget ért a vers, hatalmas tapsot kaptam. Sokan gratuláltak.

Ettől kezdve számos ünnepélyen szavaltam. De, ami még fontosabb, megszerettem Adyt és a költészetet. Valahol itt kezdődött, hogy sok év után magyar szakos tanár lettem. A majális eltartott késő délutánig. Aztán hazamentünk, és jöhettek a dolgos hétköznapok. Számomra ez volt az első május elseje. Nem tudtam politikáról, osztályharcról, de tudtam, hogy ehhez a kis somogyi faluhoz tartozom, hogy az itt élők fontosak nekem, és valamit én is tudok tenni értük.