Vedovatti Anildo: „Például mi nem hordunk fehér köpenyt...”

Dallos Gyöngyvér gyermekpszichiáterrel Vedovatti Anildo beszélgetett.

Ötödik éve dolgozom a Vadaskert Kórházban, orvosként, előtte volt egy kis kitérőm a felnőtt pszichiátriában, illetve az orvosi egyetem végén két évig az Országos Mentőszolgálatnál dolgoztam. 

– Tudatosan választotta területének a gyermekekkel való foglalkozást?

– Kamaszkorom óta orvosnak készültem, gimnazista voltam, amikor azt gondoltam, hogy engem nagyon érdekel a pszichológia, megvettem minden olyan könyvet, ami úgy kezdődött, hogy pszi…, ezeket elolvastam, nem sokat értettem belőle, de elvarázsolt a téma. Azt gondoltam, hogy ez érdekes lenne, attól függetlenül, hogy a családban nincs egészségügyi dolgozó, nincs pszichológus. Az egyetem alatt, ahogy a képzés második felében bejöttek a klinikai tantárgyak, néhány más szakterület is megragadta a fantáziámat. Volt egy idő, amikor fül-orr-gégész szerettem volna lenni, volt, amikor a szülészet foglalkoztatott, de a végén, amikor eljött a döntés pillanata – akkor már mentőztem –, választhattam a sürgősségi ellátás és a pszichiátria között, és a pszichiátriát választottam.

– A mentőzés általános volt, vagy lehetett választani speciális szolgálatot?

– Szigorló orvosként lehetett munkát vállalni a Mentőszolgálatnál, de nem volt kötelező. A mentőszolgálatnál abban az időben az ellátásnak két fő ága volt: betegszállítás és sürgősségi mentés. Ezt két éven keresztül csináltam – ami nagyon izgalmas, rengeteg gyakorlati tapasztalatot adó, 24 órás műszakokban végezhető munka volt (akkor még lehetett 24 órát egyben ledolgozni) –, aztán bejött az EU-szabályozás, 12 óra lett a szolgálatban eltölthető maximum munkaidő, de én éppen akkoriban hagytam abba. Nagyon szerettem, de két év elég volt ahhoz, hogy belássam, ez nem egy életbarát pálya.

– Mikor döntötte el, hogy melyik pszichiátriai területre megy, és hogyan választotta a Vadaskert Kórházat?

– A pszichiáter képzést kezdtem el, és így töltöttem el majdnem egy évet az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, a képzési rendem lehetővé tette, hogy gyermekosztályon is gyakorlatot szerezzek, és akkor ismertem meg a Vadaskert Kórházat. 9 hónap gyakorlati idő után nagyon megtisztelőnek tartottam, hogy státuszt ajánlottak. Elfogadtam, amit azóta sem bántam meg, szeretek a gyermekpszichiátriában dolgozni.

– Szerzett valamilyen fajta specializációt, pl. gyermekpszichiátriait?

– Az egyetem általános orvosi diplomát ad, és utána minden orvos valamilyen irányba szakosodik. Amikor én végeztem, akkor ezen a területen a pszichiátria volt az alapszak, nem volt külön felnőtt és gyerek vonal, akkor még olyan képzési rend volt, hogy a pszichiátriai szakvizsgára lehetett ráépíteni a gyerekpszichiátria szakvizsgát, hivatalos nevén gyermek- és ifjúságpszichiátriát. Azóta változott a rendszer, néhány éve már lehet alapszakvizsgának is választani, tehát aki most végez az orvosi egyetemen, dönthet úgy, hogy rögtön a gyermek- és ifjúságpszichiátria képzésbe lép be. Én a képzésem közben váltottam szakirányt. Az elmúlt években a Viselkedés- és Kognitív Terápiás Egyesület képzését is elvégeztem, illetve a kórház jóvoltából kutatói munkát is kezdtem, PhD-hallgató vagyok.

Ahogy beléptem, már az előtér is eltért az átlagos kórházi képtől. Ezt az érzést nem pusztán az épület adta, láttam a gyerekeknek kikészített játékokat, és azt gondolom, hogy az a pár mondat, amit a kollégáitól hallottam, az egy egyedi hangulatról tanúskodik.

Ez egy nagyon fontos szempont számunkra. Tavaly novemberben ünnepeltük a kórház 15 éves fennállását, az alapítvány pedig 20 éves volt tavaly (1998-ban Lelki Sérült Gyermekekért Alapítvány néven kezdte meg működését, amely 2001-től Vadaskert Alapítvány a Gyermekek Lelki Egészségéért néven működik). Az igazgatónknak, Dr. Gádoros Julianna főorvosnőnek az érdeme, hogy lett egy ilyen ellátó hely Magyarországon, és nagyon hangsúlyos, hogy azt, aki ide belép – amennyire tudjuk – megszabadítsuk a szorongásaitól. Mert az, hogy pszichiátria, egy súlyosan stigmatizáló szó ma Magyarországon (és még nagyon sok helyen a világon) a közgondolkozásban, szégyen, ha valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul, és hogyha gyerekekről van szó, még inkább így van. A szülőkben eleve benne van a tehetetlenség érzése, és az, hogy ez a tehetetlenség és a segítségkérés a pszichiátriába fut ki, még fokozza ezt a terhet, mi ez ellen próbálunk küzdeni. Akár a kórház épületének jellegével, a berendezéssel, a dekorációkkal (ezek szinte teljes mértékben a nálunk megfordult fiatalok munkái), vagy ahogyan fogadjuk a betérőket; például mi nem hordunk fehér köpenyt, nincsen a zsebünkben sztetoszkóp, reflexkalapács, a gyermekekben szorongást keltő orvosi eszközök. Bár a jelentkezők jelentős része (az internetnek köszönhetően) a problémájával már első lépésben hozzánk fordul, de azért sokan, mielőtt hozzánk eljutnának, bejárják az egészségügy sokszor hosszú és felesleges kitérőkkel terhelt útját, és az a tény, hogy egy újabb kórházba irányítják őket, megint fehér köpenyesekkel kell találkozni, ez szorongást kelt bennük. Mindannyiunk számára fontos, hogy barátságos benyomással fogadjuk őket, hogy színes, gyerekeknek való kórház legyen a miénk.

– Mi az önök szerepe a hazai ellátórendszerben?

– Ugyanúgy, mint az egészségügy bármely más területén, létezik alapellátás és következő szinten szakellátás. Az alapellátást a gyermek-háziorvosok, védőnők, iskolaorvosok képviselik, ők felfedezhetik a problémát, és segítséget kérhetnek, beutalhatják ide a beteget. Léteznek Magyarországon gyermekpszichiátriai gondozók (tehát ambuláns szakellátások), általában kiemelt megyeszékhelyeken, illetve kórházakhoz kapcsolódóan. Ahol van egyáltalán önállóan gyermek- és ifjúságpszichiátriai osztály/részleg. Például a Debreceni Egyetemen belül, a Szegedi Egyetem külön osztályán, valamint Gyulán, és Budapesten az 1. számú Gyermekklinikának, illetve a Heim Pál Kórháznak van egy-egy osztálya, az utóbbié pillanatnyilag kihelyezetten a Nyírő Gyula Kórházban működik, és a mi kórházunk, ennyi fekvőbeteg osztály és hozzá kapcsolódó szakambulancia van ma Magyarországon.

Az ágyak jelentős része a mi kórházunkhoz van rendelve, viszont fél Magyarország is hozzánk tartozik, ellátási területünkön több mint 5 millió ember lakik.

– Több lépcső után juthatnak el ide a páciensek? Mi ebben az iskolák szerepe?

– A pszichiátria speciális abból a szempontból, hogy az illető, ha úgy érzi, hogy gondban, bajban van, nem kell beutalóval jelentkezni az ellátó intézménybe, sem felnőtt vonalon, sem gyermekvonalon, tehát bárki saját maga kérhet ellátást. Amikor személyesen jelentkezik valaki, vagy telefonál, és jelzi, hogy szeretne eljönni, elmondani gondját, problémáját, tanácsot kérni, általában egy ambuláns találkozással kezdődik az ellátása. Utána el lehet dönteni, hogy valóban a mi szakmánk hatáskörébe tartozik-e, valamilyen pszichés problémáról van-e szó, és ha igen, akkor mi mit tudunk arra ajánlani? Nagyon sok gyerek kerül hozzánk úgy, hogy a szülőknek az iskola jelezte, gond van, keressenek szakellátást. Nagyon sok iskola ismeri a kórházunkat, tulajdonképpen országszerte.

– Önökről hivatalból kötelező tudni az iskoláknak, vagy terjeszteni kell az információt?

– Reméljük, hogy az iskolaorvosok, iskolai védőnők tudnak rólunk, ahogy ismerik a területükön a nevelési tanácsadót, a tanulási képességeket vizsgáló bizottságokat, a családsegítő- és gyermekjóléti szolgálatokat is, ugyanígy tudniuk kell, hogy pszichés probléma gyanúja esetén az egészségügyi ellátó rendszerben hova irányíthatják a gyermekeket. Ehhez szükséges a szülők beleegyezése, mert 18 év alattiak ellátásáról van szó. De nagyon sok pedagógus is ismer minket, azt gondolom, hogy az utóbbi években a honlapunk vagy a blogunk nagyon sokat lendített az ismertségünkön, még könnyebben elérhetőek vagyunk. Ha az interneten gyermekek pszichés problémájával kapcsolatos keresőszavakat írnak be, akkor a találatok között biztos, hogy megjelenik a Vadaskert Kórház. Rendszeresen tartunk továbbképzéseket pedagógusoknak is, egy évben általában két-három alkalommal.

Nagyon érdekes, hogy az utóbbi években majdhogynem exponenciálisan nőtt az ellátásra bejelentkezők száma. Évről évre egyre több ambuláns találkozás történik, ennek oka lehet, hogy még ismertebbek lettünk, könnyebben jutnak el hozzánk, és gyakrabban kérnek segítséget, de bizonyára több probléma is van. A pszichiátrián belül mindig is megfigyelhető volt, hogy sokszor a nem egészségügyi probléma is az egészségügybe terelődik. Amennyiben bebizonyosodik, hogy az adott esetben nem pszichés problémáról van szó, akkor sem lehet egy elutasító mondattal elbocsátani a szülőt, hanem meg kell tudnunk mondani, hogy hova forduljon, hol kérhet további segítséget.

– Milyen indokokkal fordulnak a kórházhoz?

– A klasszikus gyermekpszichiátriai kórképeken kívül (például szorongásos problémák,  hangulatzavarok, evészavarok, kényszerbetegség, pervazív zavarok stb.) jellemzőek a magatartási, beilleszkedési problémák, tanulási nehézségek, és az erre rárakódó pszichés problémák. És az a baj, hogy ezek már második, harmadik rétegek az eredeti problémához képest. Jönnek hozzánk nagyon figyelmes pedagógusok és szülők, akik az apróbb jelzésre, problémára is szeretnének véleményt, tanácsot kérni. De sajnos sokszor az fordul elő, hogy a kicsúcsosodott problémával szembesülünk, és ott tartunk, hogy a gyereket már kitiltották az iskolából, magántanulósították, már szétzilálódott a család, tehetetlenség és élethelyzeti krízis van, és mi akkor találkozunk először a gyermekkel, családjával. Akkor visszafejteni, hogy honnan is indulhatott a probléma, miközben az aktualitásra is valami megoldást kell hirtelenjében találni, nos, ilyenkor nagyon nehéz helyzetekkel szembesülünk.

– Milyen vizsgálatokat tudnak elvégezni?

– Természetesen kínálunk különböző lehetőségeket, például kezdetnek egy rövidebb, de intenzív, három-négy napos kivizsgálást. A hat év alatti gyerekeket szülővel együtt szoktuk felvenni, illetve most indult egy olyan részlegünk, ahol rendszeresen vannak olyan tematikájú hetek, amikor kifejezetten a szülő–gyerek kapcsolati nehézségekre fókuszálunk, és ebben együtt vesz részt öt nap alatt a szülő és a gyermek.

Tavaly készítettünk egy projektet a sajátos nevelési igény kapcsán, aránylag rövid idő alatt, viszont nagyon intenzív kivizsgálásokat végeztünk. A tanulmánynak része volt, hogy mennyivel tudunk részletesebb és használhatóbb vizsgálati eredményt és tanácsot adni, ha a szülő is végig jelen van – az első perctől az utolsóig – a kivizsgálás menetében. Bebizonyosodott, hogy rengeteg plusz információt tudunk szerezni ez alatt az idő alatt, és így a szülők is másképp élik meg a vizsgálatokat vagy a szakvéleményünket. De egyébként is mindig úgy záródik egy kivizsgálás, hogy együtt leülünk és megbeszéljük a vizsgálatok eredményét, az értékeléseket. De az előbb említett projekt folyamatában végig részt vett a szülő, látta, hogy mi történik a gyermekével, hogy mi mit vizsgálunk, miért és hogyan, őket is bevontuk, és így alkalma volt végigkísérni, jobban megérteni az egész folyamatot. Rengeteg információt tudtak adni a szülők, és az, hogy nap mint nap folyamatosan kontaktusban voltunk velük, nagyon nagy biztonságérzetet adott a szülőknek.

– Ha idejön egy gyerek, akiről látható, hogy szorongásos, kiderül, hogy ez az iskolához, esetleg a szülőkhöz vagy valami máshoz köthető? Mit tud lépni az iskola adott esetben, ha a gondokat észreveszi?

– Azt gondolom, hogy a pedagógus észreveszi, ha egy gyerek szorong. Vannak látható (fizikális) és viselkedésbeli jelei a szorongásnak. Biztos, hogy észreveszi a pedagógus a látványos változásokat, hogy visszahúzódóvá válik a gyerek, megritkulnak a baráti vagy kortárs kapcsolatai, egyre kevesebb dologba tudják bevonni, bátortalanná válik, romlik a tanulmányi teljesítménye, magatartásproblémák jelentkeznek. Ezek mind-mind arra utalhatnak, hogy hangulati, érzelmi problémái vannak.

Kis kitérő: a pedagógusképzésünkön meg szoktam kérdezni a résztvevőket, hogy hányan járnak családlátogatásra, mert ez régebben az általános iskolában, sőt még talán a középiskolában is szokás volt (nekem minden osztályfőnököm megtette). A képzéseken 2-3 pedagógus szokta jelezni, hogy tartja ezt a hagyomány, a többiek pedig elmondják, hogy nem fér bele az idejükbe, a kapacitásukba, hogy ez a magánéletük idejének a rovására menne, 30-35 délutánt vagy estét erre szánni. Ezt is megértem, ismerve a másik oldalt is látom, hiszen a szülő is elmehetne a fogadóórára, szülői értekezletre, de aki egy év alatt egy alkalomra sem megy el, az azért már a szülőről szól. Vannak nagyon lelkiismeretes iskolák, osztályfőnökök, akik akár két vagy háromhavonta is tartanak szülői értekezletet, és ehhez képest előfordulnak – ahogy hallom – olyan családok, akik csak félévenként, vagy félévenként sem vesznek részt ilyen találkozókon. Úgyhogy abban is nagyon nagyok a különbségek, hogy milyen az iskola és a szülő kommunikációja. Az én érzésem szerint sokat romlott a mondjuk 20 évvel ezelőtti helyzethez képest.

Pedig ez nagyon fontos lenne, mert ha visszatérünk oda, hogy a normál lélektani fejlődésben mekkora szerepe van a példaképeknek, a mintaadásnak és ezt összekapcsoljuk azzal, hogy a gyerekek hány órát töltenek el az iskolában, akkor szomorúan tapasztalhatjuk, hogy ma már egyre kevesebb gyerek választja példaképének saját tanárát.

– Az iskolák vagy a tanárok nem érzik kellemetlennek, saját csődjüknek, ha egy tanítványuk az önök kezelésére szorul?

– Véleményem szerint ez nem jellemző érzés. Akik veszik a fáradságot és felveszik a kapcsolatot a szülőkkel, megadják a mi elérhetőségünket, azok a tanárok fokozottan igénylik a visszajelzést, a tanácsot, hogy mi mit is gondolunk, mit tehetnek a gyermek érdekében. A kórházunk markáns véleménye, hogy a gyerekpszichiátriának egyre inkább nyitnia kell a konzultatív ellátási formák felé. Ebben benne foglaltatnak akár a különböző speciális képzéseink, és például, hogy gyerekvédelmi intézményekkel is kapcsolatban állunk. Ne a gyermek és a szülő feje fölött, hanem együtt beszéljünk. Mindig jelezzük – bár érezzük, hogy ez kissé illúzió –, ha kifejezetten iskolai problémáról van szó (tanulás hanyatlása, magatartásprobléma stb.) és az iskola vagy osztályfőnök javasolja a vizsgálatot, hogy ő is jöjjön el az ambuláns találkozásra. Vannak fantasztikus pedagógusok, akik eljönnek, és elmondják a tapasztalataikat. Ilyenkor együtt találkozunk, szülő, gyerek, pedagógus, orvos, pszichológus, és közösen beszélgethetünk a nehézségekről. Mindig kérjük a tanárokat, hogy írjanak számunkra pedagógiai véleményt. Ezt a legtöbbször megteszik, és van igény a visszajelzésre is. Egészségügyi intézmény vagyunk, tehát az ellátással kapcsolatban köt minket a titoktartási kötelezettség, a zárójelentés ilyen szempontból magándokumentum, tehát a szülő nem köteles megmutatni az iskolának. Viszont ha az iskola javaslatára jött ide valaki, az a legtöbbször azt jelenti, hogy olyan viszonyban vannak azzal a szaktanárral, osztályfőnökkel, igazgatóval, hogy beszámolnak az iskolának a vizsgálatokról, eredményekről. Szoktuk erre biztatni is a szülőket, illetve nyitott a lehetőség, hogy ha a szülő felhatalmaz minket, akkor az érdeklődő tanárok kérdéseire válaszolunk, tanácsot adunk.

– Tudatosan építik kapcsolathálójukat, vagy tájékoztatók révén kommunikálnak?

– Többféle tájékoztató van a recepción, váróban elhelyezve, hogy aki megfordul nálunk, akár mint kliens család, akár a továbbképzésen résztvevő pedagógus, pszichológus, vagy más szakmabeli kolléga, magával vihesse, és legyen a kezében. Ha egy háziorvos telefonál és érdeklődik, milyen módon irányíthat ide valakit, akkor elmondjuk, hogy két telefonszám áll rendelkezésre, közvetlenül az ambuláns vizsgálatra való bejelentkezésre, kérjük, hogy ezt a későbbiekre is jegyezze fel. Kérjük, hogy mondja el a kollégáinak, iskolaorvosnak, szóljon az iskolapszichológusnak, a védőnőnek. Tehát amilyen lehetőség van, azt igyekszünk megragadni. Azt gondolom, hogy az internet nagy ajándék ebből a szempontból, bár a szociálisan hátrányos helyzetben élők, akiknek nyilván nincs otthon számítógépe, nemhogy internet csatlakozása, ők ebből kimaradnak, de azért bízunk az alapellátásban, bízunk a nevelési tanácsadókban, vagy a tanulási képességeket vizsgáló szakértői bizottságokban, ők azért tudnak rólunk országszerte. Szerintem nagyon sok problémát megoldanak a területi ellátásban, és amikor valahol elakadnak, akkor tovább küldik hozzánk, vagy valamelyik egyetemi osztályra, a területi ellátásnak megfelelően.

– Van kapcsolatuk a pedagógusképzéssel?

– Sokszor mennek a kollégáim egyetemekre, főiskolákra, meghívott előadóként, előadást, szemináriumot tartani az adott tárgy keretében. Más szemszögből mutatják meg ezt a tevékenységet, és viszik magukkal hírünket. Fontos számunkra az oktatási szektor, mert nagyon sok helyen dolgoznak gyermekpszichológusok, iskolapszichológusok, és nekünk érdemes kissé elszakadni az egészségügy rendszerétől. Nyitottak vagyunk arra, hogy bekapcsolódjunk más szakmák képzésébe, és egy másik oldalról mutassuk meg és adjuk át tapasztalatainkat a pedagógusoknak.

– Nehéz feladat az állami gondozott gyerekekkel való törődés, foglalkozás. Miben más, mennyiben különböznek problémáik a családokban élő társakétól? 

– Gyökeresen más. Az a tény, hogy a gyermekvédelem keretein belül élik a mindennapjaikat, egy teljesen más dimenziót ad a pszichés állapotuknak. Milyen mentális állapotban vannak ma a gyerekek? Az a válasz jut eszembe, hogy amilyenben az őket körülvevő felnőttek. A gyermekpszichiátria több szempontból is határterületeket feszeget, többek között ez is adja a szépségét, nagyon sok minden mást is magában foglal, ami nem szorosan véve egészségügy. A gyerekek hordozzák a tünetet, és tükrözik a mi felnőtt létünket és pszichés állapotunkat. A gyerekvédelmi ellátásban élő gyerekeknél eleve az a körülmény, hogy a család rendszeréből kikerültek, átkeretezi élettörténetüket. Indulhatunk akár onnan is, hogy akik néhány naposan, hetesen például csecsemőotthonba kerülnek, és nem éri őket az a szerencse, hogy örökbefogadásra kerüljön sor, azok a gyermekek milyen maradandó károkat szenvedhetnek. Ez a kötődés kialakulásának az időszaka, figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy az első életév, az első néhány hónap szinte mindent meghatároz. Olyan, mint egy sorminta eleje: ad egy mintázatot, amit követünk egész életünkben. Teljesen más kötődési mintát kap egy csecsemőotthonban felnövő gyermek, mint a családban felnövekvő. A természetes anya–gyerek kapcsolatban folyamatos kontaktus, szünet nélküli interakció van, jelzés és válaszadás, és biztonság. A csecsemőotthonban ez kivitelezhetetlen, hiszen a gondozó személy egy napon belül is többször változik, biztos, hogy nem jut napi 24 órás figyelem egy gyerekre, ami otthon – az anya–gyerek kapcsolatban – megvalósul, így a kötődés mechanizmusa biztos, hogy sérül. Aki későbbi életévekben kerül ki a családból, legalább ebből a szempontból jobb eséllyel indul neki az életnek, mert már van egy biztosabb kötődési mintája.

– Azt gondolhatjuk, hogy nagyobb törés, ha idősebb korban kerül ki a családból.

– A fejlődéslélektan szempontjából az első életév hónapjai nagy hangsúllyal bírnak, ennek megvan a maga neurobiológiai háttere, szorosan összefügg az idegrendszer fejlődésével, amely ebben az időszakban majdnem olyan ütemben folyik, mint a méhen belüli időszakban. A hatalmas fejlődési kapacitás mellett meg kell lennie annak a biztos, kiszámítható érzelmi háttérnek, stimulusoknak és a csecsemő jelzéseire való válaszadásnak, amit egy anya tud nyújtani a gyerekének. Természetesen a családból való kikerülés mindig krízis, későbbi életkorban is, nem beszélhetünk optimális időpontról.

– Akkor is, ha szörnyű a családi élete?

– Akkor is. Egyszerűen megváltozik a státusza, az identitása. Ez a „ki is vagyok én, kihez és hová tartozom, kivel élek együtt, milyen mintákat követek, milyenek az én mindennapjaim?” kérdésköre. Persze nem véletlenül kerül sor a családból való kiemelésre, de eközben sérül a gyermek kapcsolati hálója is. Egy súlyos gyermekbántalmazásnál előfordulhat akár egy azonnali kiemelés is, de azért a legtöbbször ezen intézkedés előtt a gyerekvédelmi alapellátás vagy a szakellátás bizonyos szintjén már ismerik a családot, a gyermeket, mondjuk, van egy védelembe vételi eljárás. A gyerekjóléti vagy családsegítő szolgálat akár egy éve foglalkozhat már a családdal, tehát már zajlik egy folyamat, amelynek célja a gyerekvédelemnek az az alapvető törekvése, hogy megpróbálják a családban tartani a gyereket és ott segíteni, megoldani a problémát, de van olyan helyzet, amikor ez már nem megy.

– Óvodák ugyanúgy jelentkeznek önöknél, hogy segítsenek megoldani súlyos eseteket?

– Óvodáskorúakat is küldenek hozzánk. Az tény, hogy az óvodás korú gyermekek körül az alapellátás szorosabban és ez által jobb hatékonysággal működik együtt a családdal.

– Például az óvodába mindennap bemegy a szülő.

– Így van. A gyereket el kell vinni az óvodába, és el is kell hozni, a szülő beszélni tud az óvónővel, dadával, folyamatos információja van arról, hogy a gyermekével mi történik. Ebben az esetben biztos, hogy nagyobb a folyamatos kommunikáció, szükség esetén a közvetlen beavatkozás, a korrigálás esélye is. Beiskolázási időszakban még több gyermekkel találkozunk, aztán kisiskolásokkal, felső tagozatosokkal és középiskolásokkal is bőven.

– Kényszerből vagy lelkesedésből jönnek el a Vadaskert meghirdetett pedagógus-továbbképzéseire? 

– Ez nagyon érdekes, mert amikor meghirdetjük az aktuális pedagógus-továbbképzésünket, általában nagyon hamar megtelik a létszám, és akkor már csak a következőre tudunk helyet biztosítani a jelentkezőket. Akik eljönnek, azok biztos, hogy nagyon motiváltak, nem véletlenül vannak itt, és a legtöbb esetben egyébként is ők fizetik a képzés díját, vagy valamilyen szimbolikus hozzájárulást kapnak a munkáltatójuk részéről. Kevesen vannak azok, akiknek a munkáltatója finanszírozza ezt a képzést, és gondolja azt, hogy igen, ez van annyira fontos téma a számunkra, hogy kollégáink elhozzák ezt a tudást és továbbadják a többieknek. Ez egy nagyon szomorú tény, de így van. Gyakran előfordul, hogy olyan, az iskolákkal kapcsolatban levő nevelési tanácsadók, gyerekjóléti szolgálatok, családsegítők munkatársai jönnek, akiknek egy-egy gondozottja járt nálunk, munkánkkal kapcsolatban jó tapasztalatot szereztek – tudtunk segíteni, számukra is hasznos volt, valamit előreléptettünk az adott ügyben.

– A mentálhigiénés állapotra visszatérve, egyrészt mondta, hogy ez tükröződése a társadalmi hangulatnak, és több rétege van. Mennyire lehet segíteni, van-e olyan, hogy már késő? Ki mit tehet a probléma elhárítása érdekében?

– Kórházunkban a szakambulancia mellett több osztályos részleg működik, részben korcsoportoknak megfelelően, részben a terápiás fókusz szempontjából. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk mint Vadaskert Kórház, hogy a szoros értelemben vett diagnosztikán kívül több terápiás lehetőséget tudunk ajánlani itt házon belül. Több tematikus részlegünk van: például viselkedés- és kognitív terápiás elemekkel dolgozó csoportok, amelyekre olyan gyerekeket szoktunk visszahívni, akik már jártak itt, vizsgáltuk, megismertük őket – és ők is minket –, és a vizsgálati eredmények alapján ajánlunk számukra csoportos foglalkozásokat. Az egy hét alatt, amit ilyen esetben itt eltöltenek, a közös foglalkozások, csoportok egy-egy téma köré vannak fölépítve, például a szorongásos panaszok, a kényszerbetegség vagy a hangulatzavarok problematikájára építve. Reményeink szerint a szülőt is be tudjuk vonni ebbe a folyamatba, hogy megértse, mi történik a gyerekével, mi mit szándékozunk tenni, elérni. A legtöbb segítséget a szülő képes adni gyermekének, hiszen ő ismeri a legjobban, a kórház falain kívül a változtatás lehetősége az ő kezében van. Szervezünk a középiskolás korosztálynak egy művészetterápiás jellegű, önismereti serdülő csoportot is. Nagyobb lélegzetvételűek, két hetes csoportok, ez már egy más korosztály, velük másképpen kell együttdolgozni.

– Minden nap bejönnek, vagy itt laknak két hétig?

– Ez a csoport nappali kórházas ellátásban működik, a fővárosiak, Budapest környékiek minden nap bejárnak, persze aki messze lakik, és a bejárás nem megoldható, az a fekvő részlegeken kap elhelyezést. Legújabban a felső tagozatos korosztálynak tartunk szintén önismereti jellegű heteket, illetve szülő–gyerek „kapcsolatrendező” terápiákat.

Nagyon fontos téma, és erről még nem beszéltünk, az iskolai agresszió és ennek kezelése. A pedagógus-továbbképzésen erre is ki szoktunk térni, hangsúlyt fektetve arra, hogy mi is ez a jelenség, és mit tehetnek a tanárok, mik a figyelmeztető jelek, és mit léphetnek, hogy megelőzzék a robbanást.

– Tudjuk, hogy az agresszió létezik. Ami megdöbbentő, a gyerekközösségek reakciója.

– A napokban láthattuk a híradóban, hogy három kamasz hogyan bántalmazott egy negyediket és vették fel mindezt a mobiljuk kamerájával; erre a jelenségre az angolszász irodalomban külön szó van, ez a bullying, ami nem azonos az agresszióval. Az agresszió egy teljesen természetes élettani funkciónk, biológia örökségünk, enélkül nem tudna az ember működni, de hogy ez miért történik, milyen mértéket ér el, és milyen típusú, ez nagyon más kérdés. Az iskolán belüli, illetve kortársbántalmazás, a bullying egy újonnan leírt, bár már régebb óta létező jelenségkör, de csak mostanában kezdünk vele érdemben foglalkozni, egyre több ilyen hír jelenik meg a médiában is. Fény derül olyan történésekre, amelyek eddig elfedve/elmaszkolva, titkolva voltak, beszélni kezdtünk arról, hogy nem rendhagyó jelenség a gyermekek közötti, vagy akár diák és tanár, illetve szülő és tanár között zajló agresszió. Mert tanárverések is vannak, mint ahogy bántalmazott szülők is vannak, nem csak bántalmazott gyerekek.

Tehát az agressziónak nagyon sokféle formája van, az iskolán belüli erőszak nagyon veszélyes és nagy probléma, aminek fókuszba kell kerülnie, a társadalomnak közösen kell gondolkodnia a megoldási lehetőségeken. Azt gondolom, hogy az oktatásügyben a pedagógusoknak segítséget kell kapniuk, hogy legyen a kezükben valami eszköz, jó esetben a megelőzésre, rosszabbik esetben arra, hogy ezeknek a cselekményeknek az előfordulását a minimálisra szorítsák. Voltak és vannak is törekvéseink, hogy ebben segítsünk. Feltárható a jelenség pszichés háttere és vannak megoldási technikák. Amikor sajnálatosan megtörténik egy ilyen esemény, tudjuk, hogy utána ideális esetben minek kellene történnie. Egyik módszer a resztoratív (helyreállító) technika, ahol a bántalmazó vagy bántalmazók szembesülnek azzal, hogy mit is követtek el, hogyan károsítottak meg másokat, és kell, hogy jóvátétel történjen a bántalmazott felé. Ez több lépésben zajló folyamat, hiszen nem lehet a bántalmazás után rögtön az összes érintett felet egy asztalhoz ültetni, ez a módszer csak egymásra épülő folyamat során valósulhat meg, de az egésznek az a lényege, hogy jóvátétel, helyreállítás történjen.

Sajnos egyre gyakrabban találkozunk ilyen történettel, legtöbbször a bullying áldozata kerül hozzánk, sokszor sürgősségi felvétellel, mert krízishelyzet van, olyan pszichés állapotba jutott a gyerek, hogy nem hajlandó elmenni az iskolába, nem lép ki az utcára, attól fél, hogy a bántalmazás folytatódni fog. Fél attól, hogy kiderül, szólt és segítséget kért, még ezért is fog kapni, még inkább ki lesz közösítve, megint bántalmazva lesz, még valami trauma fogja érni. Előfordul, hogy azt szégyelli, hogy egyáltalán segítséget kért. Ott van a kiszolgáltatott gyermek, egy dühös és tehetetlen család, nagyon sokszor az iskola sem érti a helyzetet. Ilyenkor az alatt az idő alatt, amíg náluk van a gyermek, lehetőség szerint felvesszük a kapcsolatot az osztályfőnökkel, iskolai gyerekvédelmi felelőssel, helyi gyerekvédelmi ellátással, próbálunk ezekben a konkrét esetekben azokkal kapcsolatba lépni, akik ott helyben tudnak segíteni, és felajánljuk, hogy jöjjenek el hozzánk, vagy legalább telefonon beszéljünk az esetről, a megoldási lehetőségekről.

– Milyen az iskolák hozzáállása? Pozitív?

– Általában igen, mert amikor egy eset kiderül – a titoknál rosszabb nincsen –, akkor szembe lehet nézni a dologgal, még akkor is, ha az sok kellemetlenséget hozhat, például kiderül, hogy valaki mulasztott, figyelmetlen volt, vagy felvetődik a kérdés, hogy eddig miért kerülte el a figyelmüket, vagy ha tudtak róla, miért hallgatták el. A legtöbbször egyébként azért, mert tehetetlennek érzi magát a pedagógus, eszköztelen lett. Nem azért, mert egy felelőtlen ember, aki nem figyel a gyerekekre, hanem mert nem mer belefolyni a történtekbe, mert nem érzi azt, hogy ő ebben hatékonyan tudna lépni. Amikor felajánljuk a segítséget, azt el szokták fogadni. Próbálunk mi is bekapcsolódni ebbe a témába, mint ahogy van ma Magyarországon néhány alapítvány, szervezet, olyan szakemberekkel, aki kifejezetten ezekkel a problémákkal és megfelelő technikákkal dolgoznak.

Mi is törekszünk bekapcsolódni ebbe a munkába, és nem csak a kórházban alkalmazni, de kapacitásunk nem határtalan. A képzéseink is arról szólnak, hogy nem a mi személyünk, vagy a mi nevünk a záloga a megoldásnak, hanem inkább átadni szeretnénk a tudást, amit magukkal vihetnek és alkalmazhatnak a pedagógusok. De ehhez szükséges, hogy eljöjjenek a képzésekre, illetve kell, hogy keressenek minket. Azt gondolom, hogy a kórház történetében olyan még nem volt, hogy ha be szerettek volna minket vonni egy-egy ilyen eset megoldásába, akkor arra itt bármelyik kolléga nemet mondott volna. Ez szemléleti kérdés, azok a kollégák, akik annak idején ezt a kórházat elindították, tették azzá, amilyen ma. Én azt láttam öt évvel ezelőtt azon a részlegen, ahol elkezdtem az itteni munkámat, hogy a főorvosnak nem esett nehezére utánajárni a dolgoknak, telefonálni, véleményeket kérni-adni, faxolni, így ez nekem is természetessé vált. Hiszünk abban, hogy a konzultatív gyerekpszichiátriának van jövője. Például ezért is van több budapesti gyermekvédelmi intézménnyel kapcsolatunk: kijárunk konzultálni oda, ahol a gyerekek és a nevelők ténylegesen vannak. Azt gondolom, hogy ez a nyitottság a határterületi jellemzői miatt is megkerülhetetlen a gyermekpszichiátriában.

– Hogy jutnak el fizikailag önökhöz az érintettek, és külön kérdés a szülők utazása, több száz kilométerről ez szinte elviselhetetlen teher.

– Igen, ez valóban nagy anyagi teher, de kérni kell a háziorvostól, beutaló kollégától utazási költségtérítésre utalványt, mellyel utólagosan, állami hozzájárulással megtérül a költségük, így biztosítható, hogy az ellátó intézménybe kedvezményesen eljusson a gyermek és az őt kísérő szülő is. Akár vonattal jönnek, akár busszal, akár személygépkocsival. Emellett a teher mellett számos esetben a szülőnek szabadságot kell kivennie, ami a mai világban nála generál szorongást, fél, hogy mit fog szólni a főnöke, már megint Pestre kell utaznia a gyerekkel, kiesik a munkából, stb.
De fontos, hogy bárki bejelentkezhet hozzánk.

– Szó volt arról, hogy itt nincs szükség beutalóra. Legfeljebb, ha támogatást kér a szülő, akkor kell a háziorvoshoz menni?

– Az utazási támogatás miatt is érdemes a háziorvoshoz elmenni, de fontos, hogy ő ismeri a gyermeket és a családot, jó, ha tud arról, hogy milyen probléma van, de egyébként nem ragaszkodunk a beutalóhoz, inkább kérünk minden előző orvosi dokumentációt, pedagógiai véleményt, különböző vizsgálati leleteket. Ezek a vélemények, kiegészítő adatok mind azt szolgálják, hogy több információnk legyen a gyerekről, hogy jobban értsük a problémát. Például, ha jártak nevelési tanácsadóba, onnan is kaptak véleményt, vagy ha voltak tanulási képességeket vizsgáló bizottságnál, akkor onnan is, a minél több információ segíti a munkánkat.

Két telefonszámunk kifejezetten az ambuláns időpontok egyeztetésére szolgál, minden délután elérhetőek, ezek a 392-1435, illetve a 392-1445-ös telefonszám, hétfőtől csütörtökig du. 3 és 4 óra között, pénteken pedig du. 1 és 2 óra között lehet kérni időpontot, vagy akár e-mailben is lehet jelentkezni.

– Mi történik abban az esetben, ha a gyermek – akinél a pedagógus gondot látott – szülője ezt nem ismeri el?

– Ez nagyon nehéz kérdés, és vissza kell csatolnunk a szülők és az iskola kommunikációjára. Ilyen esetben valahogy mégiscsak meg kell győzni a szülőt, hogy a pedagógus miért gondolja, hogy probléma van, biztos, hogy vannak objektív jelei is (pl. a jegyek romlanak, egyre több panasz van, megváltozik a gyermek viselkedése, kapcsolatai), erről meggyőzhető a szülő. És egyáltalán nem biztos, hogy pszichiátriai problémáról van szó, lehet, hogy valami egyéb nehézség húzódik meg a háttérben. Azt gondolom, hogy egy szülő rávehető a közreműködésre, csak körültekintően kell megközelíteni a kérdést, le kell venni a stigmát, jelezni, hogy ez nem büntetés, nem ultimátum: vagy eljönnek a kórházba vagy kicsapják az iskolából a gyereket. Sajnos néha ez is előfordult. Meg kell találni az utat, meggyőződésem, hogy minden szülő érzékeli, ha a gyerekével gond van, ha ezt nem tudja vagy nem akarja belátni, akkor erre az egyik szélsőséges magyarázat lehet, hogy annyira elhanyagoló, hogy nem érdekli, mi történik a gyermekével, de gyakrabban a szégyen és a tehetetlenség érzése lehet az oka.

– A pedagógusnak egyre kevesebb eszköze van, és a szülőt sokszor nehéz motiválni. Van erre módszer?

– Valamit ki kell találni, ez egy kényszerhelyzet. Ha már nagyon régóta feszül a probléma, és a szülő nem lép, akkor az szélsőséges esetben lehet akár gyerekvédelmi kérdés is, mert akkor a szülő veszélyezteti a gyerekét azzal, hogy nem tesz meg minden tőle telhetőt a gyermek egészséges fejlődése érdekében. Még ha csak feltételezzük is, hogy valamilyen pszichés probléma van, amíg ez nincs kivizsgálva és eldöntve, addig a rosszabb lehetőségből indulunk ki, és ha a szülő nem lép, akkor az veszélyeztetés. Minden iskolában kell lennie egy gyermekvédelmi felelősnek, így az osztályfőnöknek, tanárnak megvan a lehetősége arra, hogy szóljon a kollégájának arról, hogy gond van, szólt a szülőnek, de ő nem lép, erre lehet lépéseket tenni. És ez, azt gondolom, hogy már elég presszió arra, hogy a szülő bevonódjék.

– A legnagyobb segítség ugye az, ha tényleg van egy olyan tanár, aki ért is ehhez, vagy az alapeseteket tudja kezelni?

– Igen, ez lenne a legideálisabb megoldás, és ez az, ami tényleg szemléletformáló dolog kell, hogy legyen, akár a gyerekpszichiátriában, akár a pedagógiában, próbáljunk meg ott helyben az érintettekkel együtt megoldást találni. Ott a kulcsa a nehézség megoldásának, de nincsenek könnyű helyzetben a pedagógusok sem, ezt azért mi is tudjuk.

A Vadaskert a neten: http://vadaskert.nolblog.hu/
www.vadaskertalapitvany.hu