Milyen a jó gyermekrajzpályázat?

L. Ritók Nóra írása

Pedig ezek valóságos pályázatok, amelyeket gyerekeknek írnak ki… olyan felnőttek, akik nem gondolnak a gyerekekre. Csak a maguk céljaira. Egyszerűen használják őket a céljaik érdekében, szakmaiatlanul.

Sok posztot írtam már bosszankodva a közösségi médiában olyan rajzpályázati kiírásokról, melyeket szakmailag vállalhatatlannak tartottam. Néha jó nagy vitákat is gerjesztett ez, régóta készülök arra, hogy megpróbáljam összefoglalni a tapasztalataimat és a gondolataimat ezzel kapcsolatban.

A rajzpályázatok kiírása egy hálás terület, hiszen látványos, kedves, és magában hordoz valamit a fenntartható fejlődésből is, hiszen gyermekkorban kezd megerősíteni valamilyen üzenetet. Mi is figyeljük a lehetőségeket az Igazgyöngyben, leginkább azért, hogy a gyerekekben, akikkel dolgozunk, és akik 70%-ban hátrányos helyzetűek, megerősítse az önbizalmat, és pozitív visszacsatolást kapjanak a teljesítményük, tehetségük elismeréséről ne csak tőlünk, hanem máshonnan is. Itthonról és külföldről egyaránt. Ennek a hatása erős, sokáig tudunk rá építeni.

Mivel a vizuális nevelés tanterve nem köti meg a tematikát (micsoda áldás ez!), az ajánlásokat meg ugye nem kötelező elfogadni, így a követelményeket sokszor tudjuk azokon a témákon is teljesíteni, amelyeket a pályázati kiírásokban találunk, csak egy kicsit gondolkodni kell pluszban az órák tervezésén.

Mi azokat a pályázatokat szeretjük a legjobban, amelyekben a gyerekek szabadon gondolkodhatnak, vagy úgy adják meg a címet, hogy nagyon széles megközelítésre legyen lehetőség. Például mesélj rajzban arról, hol élsz, milyen jövőt képzelsz magadnak, vagy rajzold le a kedvenc mesehősöd, milyen volt a karácsonyod, stb. Mert ezekben szabadon szárnyalhat a gyerekek fantáziája. Nem véletlen, hogy a legnevesebb nemzetközi rajzpályázatok kiírása ilyen. Mert azokat szakemberek írják ki, és zsűrizik le.

Azokat a rajzpályázatokat is szeretjük, amelyek valamilyen nevelési területhez kapcsolódnak, az életkornak megfelelő gyermekközpontú megközelítésben, például a környezeti neveléshez. A környezetvédelemhez, állatvédelemhez, a vizek védelméhez, a klímaválsághoz. Ezekben fontos tudásátadás is történik, amit az alkotás érzelmi többletével erősíthetünk meg.

Szintén remek lehetőség a meseillusztráció, ám itt már becsúszik a vizuális környezet hatása is gyakran, a készen kapott képekkel, a rajzfilmfigurákkal, melyek akkor is másolások, ha a gyerek bizonygatja, hogy magától rajzolta. Mi mindig a saját viszonyulást erősítjük, a saját gondolatot, figurát, ezt hamar megértik nálunk, és mindig elszomorodunk, mikor egy-egy nem szakmai zsűri ilyet hoz ki győztesnek, a mások által kitalált figura ábrázolását. A történelmi személyiségek megrajzolásához kapcsolódó pályázat sem a legjobb választás, gyakran írnak ki ilyet, ezekben megint a másolás az erős, hiszen akár Mátyás király, akár Széchenyi vagy Kossuth portréjánál is csak a fellelhető ábrázolásokból kiindulva tudnak információt szerezni a saját megjelenítéshez. A nyertes rajznál az eredetihez való hasonlóság a fontos, vagyis az a nyerő, ami a legjobban van lemásolva. A másolás pedig beszűkíti a kreativitást.

Minden kiírás, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerek a saját gyermeki világában képzelhessen el valamit, és azt ábrázolhassa a vizuális hatáskeltés megtanult eszközeivel, tökéletesen betölti a célját akkor is, ha tematikus megkötések vannak benne.

De nem mindegy a tematikus megkötés minősége. Innen csúsznak el a dolgok. Mert ezekben már a gyerek eszközzé válik, olyan terekbe vonódik be, ahol a felnőttek üzenetei az erősek, és nem az ő őszinte, gyermeki világa.

Sokszor egy-egy cég reklámjához kötődnek ezek. A cég reklámfigurájához. Rajzolják le azt a figurát különböző szituációkban, amelyet egy felnőtt grafikus talált ki. Így lett például éveken át a kék kertésznadrágos Tomi róka egy rajzpályázat főszereplője, ahogy mos, és nyilván az volt a legügyesebb, aki a legjobban vissza tudta adni a figura nem a gyerek által elképzelt és kitalált karakterét. Tomi róka már a múlté, de jött helyette más, hasonló. A cél az ilyenekben nyilván nem a gyerekek tehetségének megmutatása, az ebben megtestesülő öröm, hanem a marketingbe való becsatornázás. Ezen az úton még olyan pályázat is előfordul, ahol a termék csomagolásából egy jelzést ki kell vágni és csatolni a rajzpályázathoz, csak így fogadják el, így nyilván feltétel a vásárlás is.

Mivel ezekben az esetekben nem a gyerekekhez kötődő szakemberek írják ki a pályázatot, nyilván nem is ők zsűrizik. A döntések ilyenkor olyan felnőttek vizuális műveltségén alapulnak, akik olyan rajztanításban részesültek, amilyenben, és akiknél a gyerekrajz megítélése a saját gyerekkori megtapasztalásokon alapul. Nem állunk túl biztos alapon ezzel, sajnos. Sőt, ehhez gyakran kapcsolódnak szavazások is a közösségi médiában. Ami megint megsokszorozza az elért leendő vásárlók körét, és a nyertes mindig azok közül kerül ki, akinek a szülei az adott platformon nagyobb kapcsolatrendszerrel bírnak. Így már semmiféle szakmaiságra nincs mód, és simán nyertes lesz a leggyengébb rajz is. Mi próbáljuk ezeket elkerülni, mert a végeredmény szembe megy azzal, amit tanítunk a gyerekeknek. De sajnos van, hogy erről a „zsűrizésről” később értesülünk csak, nem teszik bele a kiírásba.

De eszközzé válik a gyerek másban is. Azt hiszem, a legutóbbi kiakadásom volt az EMMI által kiírt rajzpályázat, amiben az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program keretében megvalósult fejlesztésekkel kapcsolatos alkotások beküldését várták, arra kérve a gyerekeket, hogy nézzenek szét a lakóhelyükön, érdeklődjenek a felnőttektől, milyen fejlesztéseket vitt végbe a regnáló kormány a környéken, és azt rajzolják le.

Ekkor a politikai használja a gyerekeket. De nem volt kevesebb az evolúciót tagadó szintén EMMI kiírás sem, ami sokaknál nemtetszést váltott ki, mert szembe ment a természettudományos tantárgyak ismeretanyagával. Ez a „Rajzokkal a teremtés újra felfedezéséért” címet viselte.

Aztán van, amit felnőttnek is nehéz értelmezni. Például „A ló mint a magyar nemzet régi jelképe az ünnepek alatt” . Sokáig törtem a fejem, mit szerettek volna a lóval ebben, de nem jöttem rá. Ugyanígy vagyok a „Rajzold meg a benned levő templomot!” pályázati kiírással is.

Gondolom, egy felnőtt rajzolhatott effélét, vagy csak elképzelte, vannak erről gondolatai, és ezt szeretné meglátni a gyerekek rajzain. De ezek a felnőtt ember elképzelései… és nem a gyerekeké.

Aztán van, ami teljesen félrecsúszik. Például volt egy pályázat, szerencsére csak egyszer találkoztam vele, és nem éveken át, amikor azt kérték, hogy a családon belüli erőszakról rajzoljanak a gyerekek. Ennek megfelelően az volt a nyertes rajz, amelyiken jobban sírt a gyerek, és láthatóan fel volt dagadva az arca a rámért ütéstől. Nem hittem, hogy végigviszik, reménykedtem, hogy megállítja majd egy jóérzésű szakember, de nem így történt. Kiállítás is volt belőle.

Nem nagyon tudok mit kezdeni a rajzokon használt nyomhagyó anyagok megkötésével sem. Például hogy csak zsírkrétával készülhetnek. Vajon miért? Mert aki kiírta, az csak azzal szeretett gyerekkorában rajzolni? Annyi szuper eszköz van, minek kikötni bármit? Ja, és ebben is volt egy kedvencem, amikor „arendőrséggel kapcsolatos képeket vártak termésekből, fonalból, gombból, újságpapírból, bármiből.” Ovisoktól. Vicces… és nem értettem, miért kell ezeket az anyagokat ábrázolásban kényszeresen a rendőrség témájához kötni.

No meg ott van a „nagy színezőpályázat”. Évszakonként. Évszakonként posztoltam és nehezményeztem. Ki kell nyomtatni hozzá a pályázathoz csatolt, az ötvenes évek stílusában készült vonalas rajzokat, és szépen kiszínezni. („Az egész rajzot, de a hátteret nem szükséges!” instrukcióval.) A legszebben színezők között sorsolással döntik el a nyerteseket. Sosem értettem, hogy ennek mi értelme van. Én nem szeretem túlságosan ezeket, pedig elég nagy piacuk van, hiszen a színezést gyakorolni lehet a saját rajzon is, de az, hogy ebből pályázat legyen, ahol ráadásul sorsolnak…

És még egy: nem kell rajzpályázatot kiírni annak, aki nem tud forrást teremteni egy oklevélre és némi nyereményre. Amikor az alsós gyerek nyereménye egy két évvel korábbi, egyébként évente kiadott vasúti évkönyv, amiben egy gyerek számára teljesen értelmezhetetlen adathalmaz van, nem értem, miért gondolják, hogy ez jó lehet. És jól emlékszem arra is, mert nem bírtam szó nélkül hagyni, mikor beutaztunk a gyerekekkel a megyeszékhelyre, a díjkiosztó ünnepségre, és minden nyertes elvehetett egy alumíniumtálcáról egy nem tollbetétes, hanem olyan egyszeri fekete golyóstollat, kupakosat, ami a legolcsóbb reklámtollak között sem állja már meg a helyét. Ez volt a nyeremény. Még egy oklevélre sem futotta.

Lassan olyanná kezd válni ez az írás, mint egy bohózat szövege. Pedig ezek valóságos pályázatok, amelyeket gyerekeknek írnak ki… olyan felnőttek, akik nem gondolnak a gyerekekre. Csak a maguk céljaira. Egyszerűen használják őket a céljaik érdekében, szakmaiatlanul.

A rajzpályázatokban is van szakmaiság, és vannak gyerekjogok is. Talán csak egy minimális alázat kellene a szakmaiság iránt, no meg nagyobb tisztelet a gyerekek iránt, és nem csúszna félre semmi.

Szakmaiság és a gyermek tisztelete. Bár azt hiszem, ebben máshol is hiányt szenvedünk, nemcsak a gyermekrajzpályázatok esetében.