Majoros Mária: „Az ellenség köztünk van...” I.
„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”
(Madách: Az ember tragédiája)
(Az előző történet középpontjában a tanár személyisége állt. Láttuk, hogy torzult személyiségvonások esetében, a gyerekek fejlődése szempontjából milyen kártékony hatások érvényesülhetnek. A ilyen helyzeteket nem mentheti az sem, ha ezek a hatások esetleg nem tudatosak. Bár az előző történet Szemérmetes Erzsókja egészen biztosan tudatában volt a saját kétszínűségének és hatalomvágyának, az uralkodást pedig kifejezetten élvezte.
A szülők, gyerekek és kollégák által elmesélt történetek egy másik részének „főhőse” nem a tanár volt, hanem az „igazgató”. A következő történet arról szól, hogyan tud egy iskola igazgatója olyan mikrokörnyezetet teremteni, ahol a tanári hatalom gátlástalanul és ellenőrizetlenül tud érvényesülni. A zárt rendszerek természetrajzának szerves része valamilyen ellenségkép megalkotása.
A következő történet arról szól, hogyan válhat szülő és gyerek egy ilyen rendszerben teljesen védtelen áldozattá.)
Rita egy úgynevezett elitiskolába járt. A szülei nagy vágya mindig is az volt, hogy egy számukra annak idején elérhetetlen elit intézménybe járathassák a gyereküket. Rita könnyen bejutott a szülei által választott álomiskolába.
Az elit képzését tudatosan felvállaló iskolák a 60-as évek elején jöttek létre. Ezekre az iskolákra kis számban mindig nagy szükség lesz, mert a kiemelkedő képességű, a tudomány iránt már gyerekkorban mély elkötelezettséget érző gyerekek ilyen környezetben tudnak kibontakozni. Miután a kiemelkedő képességű gyerekek gondolkodására a kreativitás és ebből adódóan a szabadság jellemző, ezért csak nagy tudású, alapvetően liberális pedagógiai elveket valló tanárok alkalmasak arra, hogy egy ilyen iskolában dolgozzanak.
A tanulmányi sikerek és a jó hangulat láttán ezek az iskolák azonban hamarosan karrierlehetőséggé váltak mind a tanárok, mind a gyerekek, de főleg a szülők számára. Ennek következtében szinte mindenhol felhígult a tantestület és a tanulóközösség is. Az esetek többségében az alapeszme, a tehetséggondozás elidegenedett, és mint külső kényszer fogalmazódott meg. A felhígult tantestületekben fokozatosan megjelentek a sikerorientált tanárok, akik a saját sikerük érdekében válogatás nélkül minden gyereket belehajszolnak egy vég nélküli tanulmányi rivalizálásba. Ezt a szemléletet a 90-es évek elejétől erősen támogatta az iskolai rangsor, ami a középfokú képzést végző intézmények sikerét a felvételi mutatószámokban méri. Ezek a rangsorok jelentősen eltorzították a szülők jó iskolával kapcsolatos elképzelését, akik úgy gondolják, ha sikerül egy ilyen úgynevezett elitiskolába bejuttatni a gyereküket, akkor egyrészt bebizonyítják, hogy a gyerekük intellektuális adottságai átlagon felüliek, másrészt az egyetemi továbbtanulást is szinte automatikusan biztosítják a gyerekük számára.
Ezek az álomiskolák azonban gyakran rémálomiskolává válnak az oda járó gyerekek számára. Ha a gyerekek nem akarják vállalni a túlhajszolt tanulmányi munkát, vagy a képességeik nem elég jók, akkor esetleg naponta többször is szembesülniük kell azzal, hogy a tanáraik értéktelen semmirekellő embernek tartják őket. Amennyiben az iskola a szülő választása, gyakran otthon is csak szidás éri őket, mert a szüleik úgy gondolják, ha egy gyerek nem tud megfelelni egy ilyen álomiskolában, akkor csak benne lehet a hiba.
Ez történt Ritával is, aki nagyon félt a matematika érettségitől, mert az iskolában folyamatosan azt hallotta, hogy buta és lusta. A szülei is úgy gondolták, hogy Ritában van a hiba. Rita sorsa bizonyos értelemben a véletlenen múlott. Az egyik baráti család a Ritával egykorú fia mellé egy évvel korábban talált egy magántanárt. Ez a fiú is nagyon sokat szenvedett az iskolában korábban. A magántanári segítség mellett a gyerek tanulmányi eredménye nagyon sokat javult. A barátok beszélték rá Rita szüleit, próbáljanak ők is magántanári segítséget igénybe venni.
Ritáról az első benyomás nagyon ellentmondásos volt. Egy sudár termetű, nyílt, értelmes tekintetű fiatal nő, aki egy szorongó kisgyerek bizonytalanságával állt a tanára előtt. Rita a matematika érettségit egy misztikus, szinte népmesei próbatételhez hasonló teljesíthetetlen feladatnak érezte, ezért aztán a jövő tökéletesen bizonytalan volt számára. Ha valaki megkérdezte tőle, hova megy továbbtanulni, akkor felcsillant a szeme, és lelkesen mondta a terveit, majd egy-két perc múlva elszomorodott, és színtelen hangon azzal fejezte be a beszélgetést, ezek nem fognak megvalósulni, mert matematikából úgyis meg fogják buktatni.
Rita magántanára nem volt könnyű helyzetben. Rita az iskolában megélt megaláztatások és frusztrációk miatt butának és tehetségtelennek tartotta magát. Az egyik legnagyobb aggodalom az volt, hogy nagyon rövid idő állt rendelkezésre ennek a gátlásnak a feloldására, hiszen már februárt írtak, amikor Rita különórára jelentkezett. Rita magántanára tudta, ha nem sikerül ezt a gátlást nagyon gyorsan feloldani, akkor nem fog tudni segíteni a gyereknek. Szerencsére Rita rövid idő múlva szorongva ugyan, de megpróbálta elmondani egy-egy feladat megoldásával kapcsolatos gondolatait. A válaszait azonban mindig azzal kezdte, hogy bizonyára hülyeséget beszél. Ezekből a megoldásokból már az első órán kiderült, hogy nem olyan tudatlan, mint amilyennek érzi magát. A saját tudatlanságáról alkotott kép ugyanakkor nagyon gátolta abban, hogy a valódi tudásának megfelelő teljesítményt tudja nyújtani, ezért az ő esetében is a legfontosabb feladat az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, helyreálljon az önbizalma. Miután Rita intelligens gyereknek tűnt, ezért a magántanára arra kérte – hozzátéve, hogy tisztában van azzal, milyen nehéz a kérését teljesíteni – próbálja meg függetleníteni magát az iskolai tanárnőnek a szellemi képességeivel kapcsolatban kialakított nagyon rossz véleményétől. Aki valaha foglalkozott ilyen helyzetben lévő gyerekkel, pontosan tudja, hogy a legnehezebb feladat ennek a gátlásnak a feloldása. Miközben ezek a gyerekek kivétel nélkül butának és tehetségtelennek tartják magukat, azt a tapasztalatot kell nyújtani nekik, hogy képesek az értelmes matematikai gondolkodásra.
Rita iskolája egy olyan gimnázium volt, amely előszeretettel alkalmazta tanárként a volt diákjait. Ugar tanárnő, Rita matematikatanára is itt érettségizett. Az egyetem elvégzése után húsz évig kellett várnia, mire az alma mater visszahívta a falai közé. Ezt tekinthetjük értékítéletnek is, hiszen a húsz év alatt Rita iskolája nagyon sok matematikatanárt alkalmazott, nyilván ők egy képzeletbeli rangsor alapján mind jobbak voltak Ugar tanárnőnél. A huszadik évben azonban eljött az ő ideje, beteljesült az álma, tanárként térhetett vissza a patinás intézmény falai közé.
Felvetődik a kérdés, jó-e, ha egy intézmény ennyire zárt. Azt hiszem, erre a kérdésre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Minden estben mérlegelni kell a zártságnak a közösség fejlődésre gyakorolt hatását. Az iskola szellemiségének megőrzése szempontjából feltétlenül jó. Ugyanakkor a múlthoz való állandó visszatérést tekinthetjük úgy is, mint az idő megállítására tett kísérletet, ami a fejlődés akadálya, tehát egyértelműen rossz. Egy másik veszély, hogy az ilyen típusú zártság egy idő után az objektív értékítélet, az önkritika elvesztésének reális lehetőségét rejti magában, hiszen egy nagyon erős kirekesztést sugall: csak az lehet jó vagy tökéletes, amit az adott intézmény bocsát ki.
Ugar tanárnő a megelőző húsz évet egy külvárosi szakközépiskolában töltötte el. Itt találkozott először olyan gyerekekkel, akiknél a családban komoly anyagi esetleg emberi problémák voltak. Ugar tanárnő szavakban nagyon megértőnek bizonyult ezekkel a problémákkal szemben, de szent meggyőződése volt, hogy a tanulás akarat kérdése. Ha egy gyerek nem volt megfelelően felkészülve az órájára – márpedig ez volt a gyakoribb eset – akkor úgy gondolta, ez kizárólag a gyerek lustaságára, megátalkodottságára vezethető vissza. Az eszköz, amivel megpróbálta a gyerekeket jobb belátásra bírni, a buktatás volt. Ha egy tanár nem próbálja megérteni a tanítványait, akkor szinte minden esetben létrejön egy paranoid képlet, a gyerek azért csinál mindent másképp, mert bosszantani akarja a felnőtt világot, adott esetben a tanárait. Ez bizonyos értelemben persze igaz is, mert a gyerekek – amikor rájönnek, mennyire nem fogadják el őket – gyakran szándékosan produkálják magukat. Ez alatt a húsz év alatt Ugar tanárnő is tudat alatt komoly ellenségképet épített ki a gyerekekkel kapcsolatban.
Ezt az ellenségképet hozta magával abba a patinás gimnáziumba is, ahol Rita tanult. A tanárnő a gyerekek sok megnyilvánulását és kérdését a személye elleni támadásnak élte meg. Közben nem vette észre, hogy az iskolában körülötte kialakuló feszültségeket jelentős részben a saját viselkedése generálja. Védekezésképpen ingerülten és lekezelően bánt a gyerekekkel. Szülői nyomásra az iskola igazgatója egy alkalommal finoman figyelmeztette, hogy a szülők közül többen panaszkodnak rá. Miután azonban nem értették meg a tanárnővel, miből származnak a feszültségek, ezért a gyerekekkel szembeni ellenséges érzései csak fokozódtak. Olyan magyarázatokat talált, hogy a gyerekek gazdag és befolyásos szüleik tekintélyét szegezik vele szembe, akik igyekeznek lehetetlenné tenni, hogy megvalósítsa pedagógiai elveit. Természetesen a korábbi csodafegyver, a buktatás most is a kezében volt. Ezzel meg is alapozott valami nagyon kétes tekintélyt a maga számára. Az iskolában eltöltött első év végén egy olyan gyereket nem engedett érettségi vizsgára, aki a történelem OKTV-n második helyezett lett. Ezzel megakadályozta a gyerek továbbtanulást a jogi karon.
Ez megtette a hatását. Az általa tanított gyerekek szeme előtt rémálomként lebegett, hogy ez bármikor megtörténhet velük is, és nem fognak tudni védekezni ellene.
Miközben a tanárnő égett a bosszúvágytól, volt benne egy irracionális megfelelési kényszer is. A szakközépiskolában eltöltött sok-sok év alatt mindig arról álmodott, hogy egy szép napon egy jó nevű iskola tanára lehet majd, és most görcsös kényszert érzett a megfelelésre. A gimnáziumi érettségi vizsga az ő szemében csak kevesek által teljesíthető színvonalat jelentett. Egyébként ez bizonyos értelemben igaz is volt, hiszen az előző húsz évben olyan gyakran buktatott, hogy nagyon sok gyerek nem jutott el az érettségi vizsgáig.
Az általa választott feladatokat gyakran ő maga sem tudta megoldani. Természetesen ezeknek a feladatoknak semmi köze nem volt az érettségi valódi tartalmi és gondolkodási követelményeihez. Úgy érezte, akkor felel meg a munkája színvonala a hely szellemének, ha minél több gyereket juttat a bukáshoz közeli teljesítményhez. Ezt a célját maradéktalanul teljesítette is, mert a tizennégy fős csoportjából tízet fenyegetett buktatással.
Rita magántanára számára nagy megkönnyebbülést jelentett a felkészítésben, amikor április elején két hétig hiányzott a tanárnő. Ekkor végre lehetőség volt arra, hogy Rita érettségi feladatokat oldjon meg, és megtapasztalja, hogy ezek között mindig van olyan, amivel egy értelmesen gondolkodó ember megbirkózik. A kislány ekkor látott először teljes érettségi feladatsort, ekkor tudta meg, hány példát kell majd megoldania, és milyen legális eszközök vihetők be a vizsgára. Megtanulta, mi hol található a négyjegyű függvénytáblázatban, és hogyan tud okosan élni ezzel a segédeszközzel, ugyanis az iskolában tilos volt használni a függvénytáblázatot.
Ugar tanárnő kezében a tekintély fenntartásának másik fő eszköze az volt, hogy visszatartott bizonyos információkat, így tudta növelni a gyerekek kiszolgáltatottságát. Ezért nem mondott semmit az érettségiről. A tanárnőnek megelégedettséget okozott, hogy a gyerekek félnek, és rosszul teljesítenek. Meg volt róla győződve, hogy az iskola tekintélyének öregbítésében és a színvonal megőrzésében a legjobb úton halad, hiszen a gyerekek teljesítményei gyengék voltak, és rettegtek az érettségi vizsgától.
A barátságtalan iskolai körülmények ellenére Rita sikeresem megírta az év végi összefoglaló dolgozatokat. Ezzel sokat ártott magának. Ugar tanárnő úgy érezte, felül akarják bírálni a véleményét. Rita ugyanakkor nagyon boldog volt, mégis van esélye, hogy sikerüljön az érettségije. Ezért amikor megtudta, hogy a magántanára három napos intenzív érettségi előkészítőt tart, jelentekezett rá, hogy még jobban biztosítsa magát. Szerencséltenségére ez az előkészítő egy olyan hét végére esett, amikor Rita iskolájában szombaton is volt tanítás.
A kislány elkérte magát az osztályfőnökétől, aki érdekes módon utasította el a kérést. Elengedte Ritát, de hozzátette, beláthatatlan következményei lesznek annak, ha nem jelenik meg az iskolában. A matematikatanár is figyelemre méltóan reagált arra, hogy a gyerek három napig (napi nyolc órában) matematikát akar tanulni. Közölte, ő is van olyan jó tanár, mint az a másik, majd elkérte a gyerek ellenőrzőjét, és beírta, hogy bukásra áll. Mindez április 25-én történt, pontosan két héttel a ballagás előtt.
Az igazgató is véleményt formált, Rita szombat délután csatlakozhat az intenzív foglalkozáshoz, mert olyan sokat hiányzott a történelem órákról, hogy ha még egy óra hiányzást összeszed, akkor nem engedhető érettségi vizsgára. Az igazgató úr nagyon barátságosan, és határozottan adta elő, hogy ő csak a gyerek javát akarja. Az elmondottakkal kapcsolatban két hiba volt, egyrészt a gyerek alig hiányzott történelem órákról, a másik pedig az, hogy ha egy gyerek az órák több mint 30%-áról hiányzik, akkor a tantestület dönt arról, hogy engedélyezi-e a vizsgát vagy sem Az igazgató gyakorlatilag megelőlegezte a tantestület nemleges válaszát.
A történet itt kezdett érdekessé válni. Rita nem mert elmenni a matematika táborba, otthon maradt, és bement az iskolába. Szombaton a 24 fős osztályból 20-an hiányoztak. A történelemtanár – mit tesz a véletlen – pont Ritát hívta ki felelni a bent lévő 4 gyerek közül, majd látványosan beírt neki egy elégtelent. Érdemes odafigyelni arra, hogy 20 gyerek következmények nélkül hiányozhatott a szombati tanítási napon.
Ezt a patinás intézményt 14 éve igazgatta a jelenlegi igazgató. Ez az ember valaha sokat tett azért, hogy az általa vezetett intézmény jó hírét fenntartsa. Igazgatásának harmadik ciklusában azonban már egyre inkább elvakították a korábbi eredmények. A hosszú „uralkodás” kikezdte a személyiségét. Kezdte intézménynek érezni önmagát. A munkája elidegenedett tőle, mint egy külső szemlélő nézte művét, és teljes megelégedettséggel töltötte el az alkotás, amelyet létrehozott. Így történhetett meg, hogy kiváló vagy még kiválóbb tanárokból állt a testülete. Ez nem is lehetett másként, hiszen ő választotta a munkatársait. Úgy érezte, az általa kialakított tantestület tökéletes, az iskola eredményei közül csak azokra figyelt, amelyek azt erősítették, hogy még mindig az egyik „legerősebb” iskolát igazgatja.
Az iskola egy sajátos közösség. A szülők a legnagyobb értéket, a gyereküket bízzák egy-egy tantestületre. Joggal várják el, hogy a nevelésben tekintsék őket partnernek. A jó iskola képes megoldani, hogy úgy képviselje a pedagógiai szakmaiságot, hogy nem megalkuvó, hanem meggyőző a szülők számára, és eléri az együttműködésüket és támogatásukat. Nagyon fontos, hogy egy önmagát jónak tartó iskolából naponta elégedetten menjen haza a gyerek, és szívesen, szorongások nélkül menjen oda be reggelenként. Pontosan ezért egy jó iskola tanárai és igazgatói odafigyelnek a szülők és a gyerekek véleményére. Ezeket a véleményeket úgy tekintik, mint annak a kifejezését, milyen érzéseket és hangulatokat keltenek a tanítványainkban és a szülőkben. Ha feszültség keletkezik, akkor megpróbálják visszaállítani a harmonikus kapcsolatot. A szülők bizalma egy-egy ilyen konfliktus rendezése után jelentősen meg szokott nőni az intézménnyel és a tanárral szemben.
Az iskolák egy része a szülők és a gyerekek véleményét általában nem így kezeli. Két más megközelítést tekinthetünk uralkodónak. Mindkét esetet az jellemzi, hogy nem tekintik partnernek a gyerekeket és a szülőket, hanem a hatalom eszközeiként használják a véleményüket.
Az egyik esetben a szülői vélemények akkor válnak fontossá, ha egy tanárt lehetetlen helyzetbe kívánnak hozni. Az igazgatás gyengesége és korruptsága figyelhető meg ebben az esetben. Az ilyen iskolák igazgatói a folyamatos pedagógiai odafigyelés sok feszültséggel járó kényelmetlen munkája helyett a szülői kritikákra bízzák az irányítást. A demokrácia hangzatos jelszava mögé bújva teljes szabadságot adnak tanáraiknak, és ezzel gyakran káoszt teremtenek az iskolájukban. A tanári szabadság ilyen értelmezése (a tanár szabadon dönthet a tanított tananyagról, az előrehaladás ütemének gyorsaságáról, a kiválasztott módszerekről stb.) többnyire nagy szülői ellenállásba ütközik, mert a szülők félnek – tegyük hozzá, joggal – hogy a gyerekeik nem kapják meg a megfelelő képzést az iskolában. Az igazgatók ezekkel a kritikai hangokkal általában nem törődnek. Ugyanakkor alkalomszerűen kiragadnak egy-egy szülői kritikát – ha éppen kapóra jön –, és arra támaszkodva próbálják meg ellehetetleníteni azt a tanárt, akitől valamilyen személyes konfliktus miatt meg akarnak szabadulni. Ez a módszer az igazgatói hatalom fenntartásának egy fontos eszköze.
A másik esetben az iskolák az önállóságukra, a szakmai tekintélyükre hivatkozva eleve visszautasítanak minden kritikát és a párbeszéd minden lehetőségét. Ebben az esetben a testületi szellem kötelezően előírja a szülőkkel és gyerekekkel szembeni egység fenntartását minden áron. Ezekben az iskolákban a szülők és a gyerekek véleményét formálisan esetleg meghallgatják, de laikus közlésnek tekintik, és a szakmaiság pajzsa mögé bújva eleve visszautasítják. Ha a testületen belüli lojalitás és hűség eszméje odáig fajul, hogy elfojtja az egészséges beszélgetést, a más szempontú vélemény megfogalmazását, akkor létrejön a teljes diktatúra. Ebben az esetben a tantestületnek mint csoportnak a véleményét alapvetően befolyásoló hangadó tanárok szintén teljes szabadságot kapnak. Ezekben a közösségekben az igazgató feladata, hogy minden áron védje a testület álláspontját. Cserébe a testület támogatásáról biztosítja az igazgatót. Ez a helyzet egy nagyon kényes egyensúlyt jelent, mert ha a testületen belüli hangadók nem jók, akkor a rossz döntések sorozata következhet be, hiszen semmilyen kontroll nem működik a testület kommunikációs szempontból zárt volta miatt.
Történetünk idején ez a helyzet volt jellemző Rita iskolájára. Ezt a régen jól működő iskolát egyre több és egyre elégedetlenebb szülői támadás érte, a feszültség kezdett észrevehetővé válni. Az igazgató egyre több olyan jelzést kapott, amely arra ösztönözte, hogy valami változtatásra lenne szükség. Ő azonban képtelen volt kilépni a szerepéből, így egyre elvtelenebbül védte a tanárait, azt az álláspontot képviselte, hogy tanárai kritikán felül állnak, és minden bírálat a rosszindulat vagy politikai rágalom szüleménye.
Ebben a feszült helyzetben elkezdtek működni a szokásos paranoid képletek. Minden bírálat köré ellenségképet formáltak. Így történhetett meg, hogy Rita azon szándékát, hogy egy intenzív matematikai felkészítésben vesz részt egy másik iskola tanulóival, saját munkája kritikájaként értékelte a tanára. Az igazgató is fontosnak tartotta, hogy azon a bizonyos szombati tanítási napon elejtsen egy csúfos megjegyzést a gyerek számára, miszerint hogyhogy mégsem ment el abba „a bizonyos csodás matematika táborba”. A gyerek egyre jobban félt attól, hogy a matematikatanára meg fogja buktatni. Április végén ezt már sem a jegyei, sem a tudása nem indokolták. Mégis megtörtént. A ballagás előtt két nappal délelőtt a tanár bejelentette, hogy Rita nem mehet érettségire. Délután a konferencián szóba sem került Rita neve.
A szülő és Rita is csapdába került. Ha elfogadják a bukást, akkor Rita nehéz élethelyzetbe kerül. Ha kiállnak a jogaikért, akkor magukra vonják az iskola haragját. Ők a második megoldást választották. Ha Ugar tanárnő a törvényben előírt 30 nappal korábban bejelenti a buktatást, akkor Rita kérhette volna, hogy független bizottság előtt vizsgázhasson. Miután a tanárnő törvényellenesen járt el, ezért jogorvoslatért az iskolafenntartó javaslátára első körben az igazgatóhoz fordultak, aki a botrány elkerülése céljából újra összehívta a tantestületet. A tanárok 6-6 arányban szavaztak a továbbhaladásról. Az igazgató lett a mérleg nyelve, aki szintén igent mondott, így Ritát érettségire bocsátották.
Azt gondolhatnánk, elég gonoszság zsúfolódott össze e körül a gyerek körül, és végre mindenki lehiggadt. Nem így történt. A döntés napján délben a történelemtanár összehívta a végzős évfolyam diákjait az aulában, és beszédet intézett hozzájuk. Elmondta, hogy két tragédia történt az iskolában. Az egyik tragédia előző nap este, amikor az iskola öregdiákokból álló focicspata autóbalesetet szenvedett, ahol az iskola két volt diákja életét vesztette. Ennél sokkal súlyosabb tragédia azonban az, hogy őt megerőszakolták, mert érettségire kell engednie egy olyan diákot, aki ezt nem érdemli meg. Miért volt ez a történelemtanár véleménye, azért nem lehet tudni, mert nem tanította Ritát. Tragikus hangon ecsetelte, hogy az iskola függetlensége van veszélyben azért, mert külső erők beavatkoznak a döntésekbe; végül felszólította a gyerekeket, hogy közösítsék ki az árulót, azaz Ritát.
Egy gyerek elleni nyílt izgatás után csak egy dolgot tehetett volna az igazgató, ha jogszerűen akart volna eljárni: fegyelmivel azonnal elbocsátja a tanárát. Itt azonban az igazgató nem tett semmit. Miközben a fenntartó felé együttműködést mutatott azáltal, hogy érettségire engedte a gyereket, hallgatólagosan elnézte, hogy az iskola egyik tanára nyíltan lázít egy tanuló ellen. Azért, hogy a tanárai előtt mentse elvtelen viselkedését, a mártír szerepében lépett fel, aki azért vállalt ilyen árulást – a tantestület véleményének megváltoztatását, a gyerek érettségire bocsátását –, hogy az iskolát megmentse a nyílt külső beavatkozástól.
Ez a mártír szerep megtette hatását, elszabadultak az indulatok. Elkezdődött a gyerek teljes lejáratása. Rita egy gyanús emberré változott, akinek fő törekvése a patinás intézmény lejáratása. Hirtelen arról kezdett mindenki beszélni, hogy Rita évek óta rendszeresen lóg, a matematika dolgozatait szinte soha nem írta meg, egyre több tanár „győződött meg” lélekben arról, hogy csak a sors teljesedett volna be a bukással.
Nézzük megint a tényeket: ha egy gyerek lóg, akkor ez azt jelenti, a hiányzásairól nem visz igazolást. Ha meghatározott mennyiségű igazolt vagy igazolatlan órája van, akkor a szülő értesítése után el kell bocsátani az iskolából – ez törvény. Ugye senki nem tételezi fel, hogy ezek a tanárok puszta emberbarátságból megszegték a törvényt, akik kezdettől fogva egy önkormányzati kakukkfiókának tekintették Ritát! Valószínűleg nem hiányzott annyit, és a dolgozatait is megírta, hiszen leosztályozták. Ha tényleg sokat hiányzott volna, akkor is különleges kegyetlenség kell ahhoz, hogy az érettségi előtt hirtelen elszámoltassák a megelőző évek régmúlt mulasztásai miatt.
Mindnyájunkban joggal vetődik fel a kérdés, hogyan tudnak egyetemet végzett emberek ilyen irracionálisan viselkedni és a saját tapasztalataikat meghazudtoló álláspontot védeni egységesen, és szinte megszállottként támadni egy gyereket? Amikor megpróbáltam megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját, akkor két olyan könyv került a kezembe, amely segített. Az egyik Csepeli Györgynek a szociálpszichológiáról írott könyve volt, a másik egy történelmi írás, amely a Rákosi-korszakot elemezte.
Egy egész tantestület kezdett ellenségesen viselkedni Ritával kapcsolatban. Akik nem ismerték őt, azok is tudni véltek bizonyos megengedhetetlen, gyanús dolgairól. Erre a jelenségre a magyarázatot a tantestületnek mint csoportnak a normaképző funkciójával adhatjuk meg. Ismertetnék egy nagyon érdekes kísérletet, amelyet Muzafer Sherif török származású amerikai pszichológus végzett el (Csepeli György: A szociálpszichológia vázlata). A kísérletben részt vevők azt a feladatot kapták, hogy egy elsötétített helyiségben a falra vetített fehér foltra figyeljenek. Ilyen helyzetben a nyugvó pontot úgy érzékeljük, hogy mozog. Mindenki pontosan leírta, milyen irányban látja mozogni a pontot. Ezek az észlelések nagyon különbözőek voltak. Utána arra kérték a kísérletben részt vevő embereket, hogy együtt üljenek be az elsötétített helységbe. Ekkor is különbözőek voltak a mozgásról alkotott észlelések, de elkezdték egymást meggyőzni a saját véleményükről, és végül közös álláspontra jutottak, mindenki ugyanúgy látta mozogni a pontot.
A csoport véleményéhez való alkalmazkodást a szociálpszichológia konformizmusnak nevezi. A konformizmus foka egy adott helyzetben két dologtól függ. Kisebb, 30-40%-os, ha az egyértelmű eldöntést segítő személyes tapasztalati támpont van. Például jól látható magasságbeli különbséget kell eldönteni. Ebben az esetben a 30-40% nagyon sok: gondoljunk arra, hogy egy jól láthatóan alacsonyabb emberről a csoport nyomására minden harmadik ember képes azt állítani, hogy ő a magasabb. Ha nincs személyes tapasztalati támpont, akkor a konformizmus sokkal nagyobb. Egy ember megítélése – adott esetben Ritáé – ebbe a második kategóriába tartozik. Ezért zárkózott fel a testület többsége a történelemtanár véleménye mögé.
Térjünk vissza a gyerek történetéhez, mert az még nem ért véget. Az érettségije a várakozásomnak megfelelően jól sikerült. A dolgozatát erős közepesre írta meg, és ez lett az újabb botrány forrása. Ugar tanárnő vérig sértve érezte magát, hiszen meg akarta buktatni a gyereket, tehát a gyerek nem tudhatta közepesre a matematikát! Semmilyen jel nem utalt a puskázásra, mégis feltételezte, hogy a gyerek nem önálló munkával érte el az eredményt.
Elég hihetetlennek tűnik, ami ez után történt. Amikor kiderült, hogy Ritát puskázással vádolják, bement a dolgozat szokásos megtekintésére. Itt a gyerekeknek joguk van a tanári javításhoz a véleményüket hozzáfűzni. Amikor Rita megérkezett, az osztályfőnöke fogadta, aki átment a másik szobába, és jól hallhatóan odaszólt a matematika munkaközösség vezetőnek, hogy „Gyere, itt van az a szar kölyök, tudod, aki annyi bajt kavart….” A matematika munkaközösség vezetője hangos kacagással lépett a terembe, ahol Rita várakozott, és az osztályfőnök füle hallatára megkérte Ritát, hogy a banketten mesélje el, hogyan sikerült egy állami vizsgán úgy puskáznia, hogy azt senki nem vette észre. A tanártársakhoz fűződő lojalitás és hűség erejénél fogva fel sem tette, hogy a gyerek önálló munkával érte el az eredményét.
A kislány kérte az osztályfőnökét, hogy csatolja a dolgozathoz a véleményét. Gyémánt tanárnő hozzávágta a füzetet, amely a gyerekek vizsgával kapcsolatos jogait tartalmazta, majd nyíltan megtagadta, hogy csatolja a gyerek véleményét a dolgozatához. Közölték Ritával, hogy az érettségi vizsga napján reggel fogja megtudni, hogyan döntött az elnök. Pontosan annyi pont erejéig vádolták puskázással a gyereket, hogy ne kaphassa meg az elégséges osztályzatot. Gyémánt tanárnő nem kis elégtétellel vágta a gyerekhez, ha az elnök – aki Ugar tanárnő barátnője – a tanárának ad igazat, akkor Ritának szóbeliznie kell.
Rita végül nem szóbelizett. De ott marad a kérdés: mire volt ez jó? Semmire, mert az egész lényege az irracionalitás. Révész Bélát idézném, aki a politikai ellenségkép természetét elemzi, de a megállapításai általánosan igazak az ellenségképre, így a Rita körül kialakult helyzetre is.
„S. Keen, amerikai antropológus viszont a ráción túli világba helyezi az ellenségkép viszonyrendszerét is. Az ellenségkép ugyanis megbénítja az emberi értelmet és logikát, és csak a negatív érzelmeket: a félelmet, a gyűlöletet, a bizalmatlanságot, az undort, a gyanakvást valamint az ellenségességet erősíti. Az ellenségeskedés pszichológiája vezet annak a sajátos politikai erkölcsnek a kialakulásához, melyben ezek az elvek a hangadók. A kölcsönös ellenségesség eszkalációjának spirálja kumulatív effektust eredményez. Végső fokon a szembeálló felek a konfrontáció és az ellenségesség expanzív logikájának a rabjai. Az ellenségkép ezért nagy mértékben korlátozza az ésszerű és ellenőrizhető magatartás lehetőségeit. Kizárólag a különbségeket és az ellentmondásokat domborítják ki, ami az "ellenség" visszaverésére irányuló, egyoldalú akciók könyörtelen logikáját diktálja. A másik fél válaszul ellenintézkedéseket tesz, így ezek az egyoldalú akciók a konfliktus veszélyének további eszkalálódásához vezetnek. Az ellenségkép a habermasi értelmű kommunikatív racionalitás érvényesülésének legfőbb akadálya, ugyanis működésképtelenné válik a retorikai civilizáltság feszültségcsökkentő hatása. Bevett figyelemelterelő taktikája a politikai hatalomnak – és ne csak az ideológiai politikát soroljuk ide –, hogy gyakran a külső veszély ürügyén indított hisztériával igazolják a politikai vezetés titkolózását, a gyanakvás általánossá válását, az eltérő nézetek elfojtását, a saját belső problémák elhallgatását. A mozgósított társadalom pedig a mesterséges nemzeti egységet kísérli meg létrehozni, hiszen az ellenségkép ürügy arra, hogy elterelje a figyelmet a társadalom saját, belső problémáiról és – ismét szociálpszichológiai értelmezéssel élve – a nemzet vagy az adott osztály saját szándékait, félelmeit és frusztrációit vetíti át a másik félre, az ellenségként beállított másik nemzetre, szociális osztályra vagy etnikai, vallási kisebbségre. A ellenségkép ezért sok tekintetben nem más, mint a hirdetett, saját eszmék, értékek ellenpólusa. És minél inkább áthatja ezeket az értékeket és eszméket az ideológiai kizárólagosság, és ezzel minél távolabb kerülnek a manipulált csoportok a valóságtól, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az ellenség legyen az a bűnbak, amelyre – fokozva a konfrontációt és a feszültséget – át lehet hárítani a felelősséget az eszme és a valóság közötti távolságért.” (Kiemelések tőlem.)
Az iskola nagyon fontos feladata, hogy az életre neveljen, de talán másképp kellene értelmezni ezt a feladatot.
Felhasznált irodalom
Révész Béla: Az osztályharc fogalmának politikai és jogi aspektusai az '50-es években. Acta Juridica et Politica, Tomus LIV., Fasciculus 15. Szeged, 1998.
Csepeli György: A szociálpszichológia vázlata (több kiadás).
A szerző e-mail címe: mmajoros@c2.hu