Színházban a Baltazárral

Gabnai Katalin írása

Most az a különleges helyzet áll elő, hogy a downos vagy más fogyatékkal élő játékosok élet- és emberismerete, fájdalomérzékenysége és humora támasztja meg a – hol költői, hol nagyon is gyalogjáró – mondatokat.

Vörös István Segítség, segítek! című kortársi és költői egyfelvonásosát láttam a minap.

Nem először találkoztam a Baltazár Színház Down-szindrómás színészeinek produkciójával, de az alkalmazott színházművészet olyan meggyőző órája volt ez, hogy még ma is fogva tart. Ékes példája ez a játék annak, hogy igaz színházat milyen nagyon eltérő anyagú, változó minőségű és olykor kiszámíthatatlan erejű mozzanatokból lehetséges összegyúrni.

A szerző, Vörös István, a Baltazár Színház háziszerzője írt egy darabot arról, hogy van egy békében élő család, akiktől az ukrajnai háború idején menedéket kér a férj hajdani – ifjúkori és egy éjszakás emlékű – kapcsolata. Az asszony, Tánya, a kijevi kutatóorvos (Keresztes Anna) hozza magával jelent és jövőt érzékelő, érzékeny, vak kamaszfiát, a 17 éves Boriszkát (Klabacsek Dániel), akivel együtt retteg orosz fogságban hagyott férjéért.

A befogadó család élete nem kis mértékben változik meg. Szóné Joó Gizi ügyvéd (Kovács Panka) és tudós biológus férje, Szó Pál (Medetz Attila), valamint Joó-Szó Sára, a 16 éves lányuk (Kocsi Zsófia – belső énekhangja: Kovács Kriszta) – sokakkal együtt – most értik meg az elképzelhetetlen borzalmat, a megsemmisült otthonokat, a harcok miatt elhunyt hozzátartozókat, a menekültek riadalmát s a szörnyű jövőt, hogy esetleg „hóként olvad el egy ország”.

Kováts Kriszta finom és empatikus s mindeközben radikális eszközökkel élő rendezése olyan gyógyító mestermunka, ami nem csupán a benne közreműködőket gondolkodtatja el, de bennünket, nézőket is próbára tesz. Kováts Kriszta hosszú évek óta dolgozik ezzel a csapattal. Rég felismerte, hogy a játszók kommunikációs képességei személyenként különböző fokú és formájú stilizációval teszik csak lehetővé egy-egy előadás létrehozását, de ezt a mindig más formában előálló helyzetet nem megoldandó problémaként, hanem kifejezőeszközként alkalmazza. Ettől aztán némelyik felnőtti jelenet olyan erővel bír, mint a gyerekek valóságfeltáró, s így a hallgatózó fülnek sokszor döbbenetes papás-mamás szertartása.

A klasszikus szerzők némelyikében meg tudnak támaszkodni kezdő vagy kevésbé elszánt színjátszók is, s emlékszem, a klasszikusunkká lett Örkény István-szövegek is nagy segítséget nyújtottak egy hajdani Baltazár-produkció szereplőinek. Most az a különleges helyzet áll elő, hogy a downos vagy más fogyatékkal élő játékosok élet- és emberismerete, fájdalomérzékenysége és humora támasztja meg a – hol költői, hol nagyon is gyalogjáró – mondatokat. A vak fiú pedig – figyelemre méltó éneklése mellett – nyilalló pillanattal ajándékoz meg bennünket, amikor kék melegítőfölsője cipzárját egy gondosan bemért, milliméter pontosságú gesztussal lehúzza kissé, hogy alatta láthatóvá váljék napsárga pólójának keskeny sávja, az ukrán mezők emlékezete.

Nem könnyű nézni, s nem lehet megrendülés nélkül átélni ezt a játékot. Van benne valami a „gyerekszájak” bátorságából, s abból a csak elképzelni próbált egyszerűségből, ami a népballadáink első pár elmesélését jellemezhette, évszázadokkal ezelőtt. Szívmelengető viszont látni a minden pillanatban ugrásra és segítésre kész, s közben ütőhangszereken közreműködő Perger István Gusztynak, a Kováts Kriszta Kvintett tagjának a tevékenységét, és jó hallani Szirtes Edina Mókusnak Kováts Kriszta által énekelt dalait.