Diákok régen és most

Beszélgetés egy gyakorló pedagógussal az elmúlt évek változásainak hatásáról. Ludnikné Pálfi Dorina írása

Neveléstudományi konferenciáról tartottunk haza a kolléganővel az M3-ason.

A monoton elsuhanó táj és a szürke idő által megteremtett bizalmi légkörben elkezdtünk a közös szerelemről, az oktatásról beszélgetni. Én tíz éve foglalkozom az oktatás gyakorlati és elméleti mivoltával, Ő harminc éve tanít középiskolában idegen nyelveket. Rengeteg tapasztalattal, példaértékű szemlélettel rendelkezik. Olyan pedagógus, akinek valóban szenvedélye a munkája, és a folyamatos megújulást tanítványai mosolyáért vállalja. Az autópályán elkezdett strukturálatlan társalgás hatására egy kutatás kezdett kirajzolódni bennem. A beszélgetésünk megérintette kíváncsi kutatói énemet, és újabb találkozót kértem a kolléganőtől, de ekkor már nyugodtabb légkörben, kamionoktól mentes környezetben, amikor a figyelmem csak őrá összpontosulhat. Tanár szakos hallgatók oktatásának felelősségét magamon viselve az interjú elsődleges célja az volt, hogy feltárjam, hogyan változtak meg a diákok a digitalizáció és a pandémia után, mik azok a jelentős pontok, amikre egy pályakezdő tanárnak reagálnia kell, hogyan készítsük fel a jövő pedagógusait a „régi” fiataloktól szögesen eltérő új diákság nevelésére-oktatására.

Elsőként arra kértem a kolléganőt, hogy meséljen magáról és a „régi korok” pedagógusáról. Mit tapasztalt? Milyenek voltak akkor a diákok? Hogyan tanították őket?

Elmesélte, hogy 1986-ban végzett angol-orosz szakon egy olyan család gyermekeként, ahol már a nagyszülők is pedagógusok voltak, így a tanári identitást örökségként kapta, ennek szeretetét hagyományként őrzi. Amikor még nem volt minden „okos”, nem volt minden berendezési tárgyunk és eszközünk a világhálóra kötve, a jó tanár ismérve – meséli Kolléganő – a csend volt. Az Igazgató Úr végig ment a folyosókon és ha zaj szűrődött ki a teremből, akkor kérdőre vonta a pedagógust. Az volt a jó tanár, aki fegyelmet tart, ahol csend és rend uralkodik az órán, ahol a pedagógus uralkodik az órán. Ebben az időben a gyerekek számára ez a kikényszerített fegyelem természetes volt, viselkedésükben ehhez a szemlélethez igazodtak (vagy látszólag így tettek). Nem kérdőjelezték meg a tanár szavát és döntését. Fel sem merült annak lehetősége, hogy a pedagógusi utasítás ne teljesüljön. Kritizálni a tanári tekintélyt nem lehetett. Egy-egy iskolai rendezvényen a megjelenés nyilvánvaló, elvárt követelmény volt, hisz a közösség elsődlegességét vallotta mindenki, az iskola nevének öregbítése, a hagyományok ápolása állt a középpontban.

A tanári tekintély a szülők gondolataiban is erősebb volt, mint manapság. Ahogy a diák, úgy a szülő sem szállt vitába a tanárral. Sokkal mélyebb volt közöttük az együttműködés, egyetértés. Kolléganő szerint az akkori szülők többször kérdeztek a gyerekük iskolai teljesítményéről, viselkedéséről, gyakoribbak voltak a beszélgetések szülő és tanár között. Ezzel együtt a diákokban is erősebb felelősségtudat, az iskola iránti elköteleződés volt megfigyelhető. Az osztálytársak jobban ismerték egymást, szorosabb kapcsolat volt látható közöttük, iskolán kívüli programokat szerveztek együtt. Ez a közösségi szellem az iskolai tevékenységükbe is beszüremlett, mely pozitívan hatott a hangulatra, egymás megítélésére, elfogadására.

A beszélgetés következő részében az infokommunikációs eszközök térhódítására, a pandémia hozta elidegenedésre terelődött a szó. A környezeti változásoknak milyen következményei figyelhetők meg a diákok viselkedésében, szemléletében?

Ahogy Kolléganő fogalmaz, az énközpontúság felerősödött. A diákok már egy-egy iskolai rendezvény alkalmával előtérbe helyezik önös programjaikat, megjelenésük privát életük, programjaik függvénye. Emellett az egyéni érdekek középpontba kerülésével a differenciálás igényének megjelenése, a személyre szabott fejlesztés és elbírálás vágya mutatkozott meg a diákok mindennapi hozzáállásában.

Emellett – Kolléganő szerint – megállapítható, hogy a gyerekek kritikusabbá váltak. A tanári döntés hitelessége a régi időkhöz képest csorbult. A diákok egyre többet kérdeznek – jó és rossz értelemben egyaránt. Kritikával illetik a pedagógus utasítását – akár kérését is –, ugyanakkor az érdeklődésük szélesedett. A tananyagon, iskolán kívüli világról is kérdeznek, érdekli őket a pedagógus véleménye, megítélése. Bár sok kollégában – véleményem szerint azokban, akikben a fásultság lett úrrá saját hivatásukkal kapcsolatban – megfogalmazódik, hogy a diákok csak azért tesznek fel kérdéseket, hogy eltereljék a szót a tananyagról, a konkrét követelményről, a lexikális tudásegységről.

Kitekintésként – az interjú ezen szakaszán – beszélgetés alakult ki közöttünk a tanár feladatának és felelősségének számba vételéről. Elmeséltem neki, hogy nem is olyan régen, egy neves, elit iskola igazgatója kifejtette véleményét egy szakmai workshopon arról, mi a tanár feladata. Szemlélete és szavai a régi korok tekintélyelvű, rideg, poroszos oktatását hívták életre, ahol a diákok tömegoktatása, egységesítése és csak a lexikális tudás közvetítése, sőt – rendkívül elavult kifejezéssel – átadása az egyedüli cél. Az intézményvezető egyértelműsítette, hogy náluk nincs kitekintés, beszélgetés, a tanmenettől való eltávolodás. A tanár beszél, a diák ül, jegyzetel és mindenekelőtt fegyelmezett, nem tesz fel kérdést és nem kérdőjelezi meg a tanár szavát. Náluk így megy… Nem tudok és nem is szeretnék ilyen szemlélettel azonosulni. Kolléganő erre azt mondta, a hivatásunk részeként nem csak oktatunk, nevelünk is. Némely esetekben utóbbit hangsúlyosabban kell, hogy tegyük. Főleg ezekben a gyorsan változó, feszültséggel teli időkben. A gyerekeket körülveszik azok a környezeti változások, amelyek bizonytalanságot, esetleg félelmet generálnak bennük. Nemcsak az okoseszközök elterjedése okozta változás az, ami a mai diákokat összehasonlíthatatlanul megkülönbözteti 20-30 évvel ezelőtti társaiktól. A politikai feszültség, infláció, járványok, háborúk, meg-megjelenő trendek mind sok-sok bizonytalanságot idéz elő a diákokban. A kérdésekből vélemények születnek és ezek megvitatására igen nagy igényük van a fiataloknak. Azokban a családokban, ahol nincs lehetőség arra, hogy ezek a szorongást kiváltó tényezők, események kibeszélésre, feloldásra kerüljenek, a diákok az általuk legközelebbi hiteles személyt keresik fel kérdéseikkel. Ez a személy egy kedvelt és tisztelt tanár lesz.

Kolléganő szerint a szülőkre nehezedő terhek, egzisztenciális és financiális bizonytalanságok fokozódásával a gyerekekre szánt idő csökkent, a közös beszélgetések elmaradoznak. A tanár-szülő közötti kommunikáció is csökkent, a közös programok szervezése – egy-egy reményteli kezdeményezést leszámítva – fokozatosan megszűnt.

Arra a kérdésemre, hogy mit tanácsol a jövő pedagógusainak és nekünk, tanárok képzéséért felelős oktatóknak, röviden azt mondta: szenvedély, szeretet, rugalmasság. Ezek szükségesek a mai fiatalok oktatásához. A pedagógusjelölteket ezek szemléletében kell felkészíteni. A gyerekek az érzelmekre reagálnak. Akár motiválás vagy új ismeret bevezetése, de egy hagyomány vagy norma átültetése is csak akkor eredményes, ha a tanár hitelesen, kedvességgel, gondos odafordulással végzi az oktatói-nevelői munkáját. Az élményközpontúság sokat segít a diákok fejlesztésében – vallja Kolléganő. Ha a gyerekek jól érzik magukat, akkor a tanár is. A pozitív visszajelzések, a szeretetteljes légkör megszépítik a mindennapokat még akkor is, ha tudjuk és észleljük, hogy nem épp az oktatás virágkorát éljük. Persze elhivatottsággal és szeretettel nem lehet fizetni a boltban, de ha hagyjuk, hogy a kiábrándultság és csalódottság úrrá legyen rajtunk, úgy biztosan mi válunk vesztes felekké, és a kiégés, kiábrándultság borítékolható. A rugalmasság szükségességét a diákok sokszínűségével, érdeklődési körük szélesedésével, kritikai szemléletük erősödésével magyarázta. A jövő pedagógusainak a stabil elméleti alapok és szaktárgyi tudás mellett tudniuk kell reflektálni diákjaik érdeklődésére és érzelmeire, sőt akár szorongásaira is.

Persze idáig is tudtam, hogy milyen nagy feladat és felelősség a jövő pedagógusainak képzése, de Kolléganő szavait hallgatva felerősödött bennem ez a hivatástudat, ugyanakkor a beszélgetésünk óta, ha lehet, még mélyebben látom azt a készséghalmazt, amire a hallgatóinknak szükségük lesz a tanári pályán. Segítenünk kell nekik elérni azt, hogy magabiztosabban, szorongásoktól mentesen léphessenek be az osztályterembe és kezdhessék meg, illetve folytathassák azt az utat, amely a pedagógussá válás felé vezet.