Mégsem szűnik meg az UtcaSzAK…

A stressz megismerését és kezelését segítő tréningekkel és európai programokban való részvétellel próbálja biztosítani megmaradását az Utcaszínházi Alkotóközösség… Kálid Artúr ás Murányi Tünde beszélgetése Simon Balázzsal

Elhangzott 2024 januárjában a Klubrádió Ötös című műsorában. A szerkesztett változatot a közreműködők hozzájárulásával adjuk közre.

MT: Simon Balázs a vendégünk. Régi ismeretség köt össze minket. Először még az egyetem idején dolgoztunk együtt a Pesti Színházban az Országalma című előadáson, majd az Ablak-Zsiráf volt a nagy közös projekt. Balázs kőszínházakban dolgozott, 2001-ig a Bárkán, utána csak „itt-ott”.

SB: Azért ez az „itt-ott” egy akkor nagyon fontos ügy, a Zsámbéki Színházi Bázis volt. Majd 2007-ben létrehoztuk az Utcaszínházi Alkotóközösséget, amely most épp megszűnni látszik, mondom indulatosan, pedig elhatároztam, hogy nem fogok hőzöngeni. És talán nem is szűnik meg, épp most írtunk egy nagy EU-pályázatot, és ha nyerünk... És ha nem? Mindegy is abból a szempontból, hogy rövid távon ez nem lesz segítség. Januárban kaptunk utoljára fizetést, és egyelőre láthatáron sincs, hogy miből futná 2024-ben az egyébként minimál szintű bérekre. Váltanunk kell, megpróbálni kidolgozni azokat a szolgáltatásokat, amelyekből bevétel származhat, és közben pályázni, pályázni. Ilyen szolgáltatás például részvételi színházi csoportok működtetése gyerek-, ifjúsági és felnőtt résztvevőknek.

A magyar kőszínházi rendszer nem vár bennünket tárt karokkal vissza. Most talán kiderül: elég sok mindenhez ért két Székely-tanítvány (az UtcaSzAK ügyvezetője Molnár-Keresztyén Gabriella szintén rendező) akkor is, ha nem előadásokat kell létrehoznia. A Kreatív Európa pályázat mellett az Európai Szociális Alaphoz is írunk, veszélyeztetett fiatalok visszavezetését vállaljuk a tanulás és a munka világába. Nagyon elegem van amúgy ezekből a pályázatírásokból, az éltető reményből, ami azután rengetegszer csalódásba fordul. Az, hogy művészekként abból éljünk, amit küldetésünkként választottunk, nem lehetséges. Az elmúlt 15 év lassan „daráló” kultúrpolitikája próbálja minden módon nehezíteni a „független színházak” tevékenységeit. Ha a kormányon múlik, megszűnünk.

KA: Rólam is tudható, hogy dühödt vagyok, hogy sokféleképpen próbálom megfejteni: mire ez a megveszekedett megszüntetni vágyás? Miért? A pénz hiányzik?

SB: Nem. Nem pénzről szól ez, inkább a múlthoz illően logikus, minden csak következménye az eddiginek. Mert az ő választóik – szerintük – egyetértenek majd azzal, hogy fontosabb dolgok vannak annál, mint ez a „játszogatás”. A lelki egészség, a jóllét, az önismeret sem célok; inkább fegyverkezzünk, készítsük elő az országot arra, ami nekik természetes, hiszen a politika már csak ilyen, kellenek a háborúk, ez az emberiség fejlődésének titkos motorja. Hát nem? Megragadják az alkalmat, most végre eltesznek bennünket láb alól, beteljesítve a régi mondást: „A háborúban hallgatnak a múzsák”. Ám mi nem hallgatunk – és ezt is belekalkulálják, hogy mi úgyis megküzdünk majd – de hogy még pénzt is kapjunk érte?

KA: A felnőttektől eltávolodtál, elmentél isten háta megetti falukba, rossz sorban élő, izgalmas impulzusoktól, kultúrától elzárt gyerekekkel kezdtél dolgozni...

SB: Az Utcaszínház úgy alakult, hogy leteltek tizenévek a színházban. Nem térhettem ki a színház elől. A család: anyám, nagynéném, nagyanyám színész volt, apám karmester, zenész, ő is a dobogón. 19 évesen kezdtem az SZFE-t Székely Gábor osztályában. Aztán elkezdtem sokat dolgozni, jó helyeken. 10 évvel később már fogalmam se volt, hol vagyok, egyik munka jött a másik után. Megcsömörlöttem. Mire való? Miért akarjuk? Ezt fogom csinálni a következő 40-50 évben, vagy ha még sokat ártok magamnak: 10-20-ban? Apám halála után megláttam: ő sem tudta beteljesíteni, amire készült. Érdektelenség fogott el a színház láttán, pontosabban égetővé vált a kérdés: Mire való a színház? Ebből az érzésből jött a „tiszta lap”. De most már újra érdekel az a színház, amelyből akkor ki akartam törni.

MT: Figyelve a gyerekeket? Így jött? A kőszínházi lét – emlékszem – nehezen viselte az improvizáló kedvedet.

SB: A „zérópont” apám halála volt. Ő 73 évesen megsemmisült fizikailag, reményét vesztette. Megtört az egyirányúságban, az egy-ügyűségben – ő is egy-ügyű lény volt: a zene, csak a zene – a fejében tökéletes rend volt, de a valóságban nem tudott zenekar élére állni többé.

Kiléptem a szokásos körből. Zsámbék jött, jó akciómunkák voltak (a Pulcinella közlegény előadása az első magyar győztese volt a „Kreatív Európa” pályázatnak, amit Mátyás Irénnel és Záray Szilviával – aki akkor még nem volt a feleségem – együtt írtunk). Ott is, mint a Bárkán, elindult valami. Kiszabadulni Budapestről. Sokakat vonzott akkor Zsámbék, a nyers gesztusoknak, az ég és föld kereteinek, a távolságoknak volt inspiráló közege. De ezek nyári produkciók voltak. Ment háromszor, s aztán vége. Jött a gondolat: kezdjünk társulatot csinálni. Pszichológiát kezdtem tanulni. Doktori iskolába iratkoztam. Megint váltottam.

MT: A nyugtalanságod érzem itt is. Azt érezted: falakba ütközöl. A társulat mégsem tud gyors tempóban veled tartani. Távoli szegletekbe távoztál.

KA: Lehet ezt az Utcaszínházi Alkotóközösséget még színháznak hívni? Nem színházi nevelésinkább?

SB: A színház alapmozzanata közösségi. Együtt vagyunk, elképzelünk valamit, gesztusok képződnek, elképzeljük a szereplőket, arcukat, hangjukat, mi lehet, amikor találkoznak. Közös, saját valóság köré szerveződünk. Ez a színház, s nincs több.

KA: Én – ez köztudott – állami gondozottként nőttem fel, ismerem azt az érzést, hogy (mint a Kenyérlesők című híres festményen) milyen az a vágy, kiszakadni abból a közegből. S akkor jön egy ember, aki megmutat valamit, ám utána én meg mégiscsak ott maradtam.

SB: Ezért mentem vissza! Elkezdtünk egyszerű előadásokat csinálni, ínséges helyekre elvinni. A gyerekek magas szinten ragadtak ránk. Commedia de l’arte maszkokkal játszottunk – sokszor a szabadban – így rögtön meg tudtunk mozdítani bármilyen teret.

Hatalmas hiány mutatkozott a gyerekekben a személyes kapcsolatokra, s a játékra is. Ez nem drámapedagógia, nem színházi nevelés. Ez a közös, saját valóság, a színház mint lényegi esemény vonzásában létrejövő közösség a gyerekekkel. Mikor jöttünk, nem akartak hazamenni. Ez a kapcsolat alapvető kötelesség, amit a színház legtöbbször elmulaszt. A leghátrányosabb helyzetű közegekben nem lehet elbújni. A gyerekek ismétlik a mintát, ők is akarnak színházat csinálni.

A Csereháton tartott minket a folyamat. „Balázs bácsi, csináltunk egy darabot, ide tud jönni?” – jött az üzenet. Mondhatom erre, hogy „Mit képzelsz kisfiam, majd ezért leutazunk Pestről?” Persze, hogy leutazunk! Felsővadászra. S megnézzük egy romos művházban azt, ahogyan gyerekek – sikítozva a gyönyörtől és az izgalomtól – körben, egymással szemben, nekünk háttal állva élvezik a közös valóságukat. Együtt vannak, azt csinálják, amit a legjobban szeretnek, játszanak, s majd jön Balázs, és még el is viszi őket valahova jutalomból. De az első jutalom mégis az, hogy élvezik a bevonódást. Olyan kötelezettségekké váltak ezek, amelyekben benn kellett maradni még akkor is, amikor látszott már, hogy a borsodi csoportokból nem lesz olyan könnyen valami fenntartható rendszer, ahogyan azt sok pályázatban leírtuk.

Most egyenesen az a helyzet, hogy nem csak tervszerűen, de sehogyan sem tudjuk folytatni. Ciki nem ciki, eszembe jut: „Végre abbahagyhatom.”

KA: Jöttem, láttam, elmentem. Ottmarad a hiány. Neked se könnyű...

SB: Ha a minisztérium (vagy bármilyen szerv, amelynek feladata a kultúra normatív támogatása) letenne csak évi 30 milliót, már lehetne szervezetet csinálni. Együttműködni, ösztönzést adni, működőképes modellt mutatni, s lenne kapacitás egyik pályázatot tolni a másik után. Így apparátus nélkül ez helyben járás, túlélés ilyen-olyan forrásokkal, mecénásokkal, melyből mindig pici jut, ami életben tartja a lehetőséget. De messze van a színházi emberek elképzelt közösségétől, akik előadásokat csinálnak, és gyerekekkel (meg minden más részvételi csoporttal) dolgoznának. Az új Kreatív Európa program, amit sikerült egy csodálatos konzorcium élén benyújtanunk, annyiban nem új irány, hogy megmarad a fókusz a színház újszerű alkalmazásán. Érzelmi elszigetelődést fogunk színházi eszközökkel oldani. Idősekkel. Művészetterapeutákkal tudomány támogatta színházi folyamatra készülünk.

KA: Most is „jeladó” van a mellkasodra tapasztva.

SB: Az autonóm idegrendszer változásait méri.

KA: Ehhez is értesz?

SB: A doktori kutatás közben ragadt rám a pszichofiziológia. Színészek és a közönség szívritmusát mértük – az én doktorimnak ez volt az egyik fókusza. Nem szokásos színházi phd-dolgozat lett, volt valós kísérletvonzata. Megmértük például, ha valaki megnézi Pogány Juditot egy előadásban (40 nézőt mértünk), hogyan hangolódik rá a játékra, és úgy találtuk, hogy szinkronitás alakul ki közöttük. A monodrámában például tisztán meg lehetett mérni szenzorokkal, hogy mik voltak az előadás olyan pontjai, amikor a közönség rácuppant a helyzetekre, fordulatokra. De számos más konstellációt is megmértünk, próbákat, tréningeket, előadásokat.

MT: A foglalkozásoknak – színházi gyógyítás – stresszoldó hatása van?

KA: Befogadok impulzust, az segít?

SB: Ez az alap. Az élmény hatványozódik, ha személyesen éled, ha részt veszel, magad is játszol, végzed a gyakorlatokat. Tudományos szemmel még nem 100%-os az eredmény, de az eddigi elemzések ezt a gyógyhatást vetítik előre.