Generációk váltakozása…

…a Békés vármegyei néptáncéletben. Malatyinszki Szilárd életútinterjúja ifj. Mlinár Pállal

13 évet dolgoztam néptáncoktatóként, és a teremben szerzett pedagógiai tapasztalatot nagyon jól be lehet építeni a táncszínházi munkába, ahol koreografálni, tanítani kell.

Ifj. Mlinár Pál a Viharsarok Táncszínház művészeti vezetője. Rendkívül sokszínű tehetség Békés vármegyében, Békéscsabán. Fiatal kora ellenére olyan életpályát mondhat magáénak a néptáncban, melyre nagyon sokan büszkék vagyunk. Generációknak ad élményt táncban, táncszínházban, közösségszervezésben. Ifj. Mlinár Pál örökös aranysarkantyús táncos, aki többek között átvehetett Fülöp Viktor-ösztöndíjat, Koreográfusi és Szólótáncosi nívódíjat is. 2024-ben kimagasló művészeti tevékenységével kiérdemelte a Csokonai Vitéz Mihály-díjat. Pedagógusként és régi ismerősként, néptáncosként tegeződve kérdeztem pályája legjelentősebb állomásairól, a néptánchoz való viszonyáról, jövőképéről ifj. Mlinár Pált.

Salgótarjánban születtél. Hogyan kerültél oda; vagy inkább ide, Békéscsabára?

Igazából a szüleim békéscsabai származásúak. Ők itt születtek, itt nőttek fel és 1979-ben kaptak egy lehetőséget, hogy a salgótarjáni Nógrád Táncegyüttest vezessék, én pedig ott születtem, és egészen 7 éves koromig ott éltünk. Én ott ismerkedtem meg a tánccal. Bár én nem emlékszem rá, de hallani sem akartam arról, hogy táncoljak. A táncos élet rengeteg utazással, esti próbákkal jár, és én nem szerettem ezt az életmódot. A saját gyermekeim is hasonlóan reagáltak, ők is táncellenesek voltak, amikor keveset találkoztunk a próbák és a fellépések miatt. Most már szeretik, de valószínűleg ezért én sem akartam táncos lenni. Amikor 1989-ben visszaköltöztünk Békéscsabára, a szüleim átvették a Balassi Táncegyüttes vezetését, és megalapították a Hétpróbás Néptánciskolát. Itt kezdtem az általános iskolát, és itt nőttem fel. Itt táncoltam rendszeresen együttesben és szólistaként is, így kerültem be a Balassi Táncegyüttesbe, majd érettségi után innen mentem tovább.

Ez nagyon érdekes, hogy a szüleidnek el kellett menniük ahhoz, hogy kifejlesszék a táncművészetüket. Miért nem kezdhették itt, Békéscsabán?

Édesapám asszisztens tánckarvezető volt Born Miklós mellett a Balassiban, de ő szerette volna magát kipróbálni, mint együttesvezető. Itt erre nem volt lehetősége, mert Born Miklós vezette az együttest. Novák Ferenc (Tata) ajánlotta be őket Salgótarjánba, és számukra ez egy nagy lehetőség volt, hogy kipróbálják magukat ebben a szerepben. A hazaköltözésnek nagyon örültek. A Balassi Táncegyüttes visszahúzta őket, és szívesen tértek haza.

Mennyire volt folyamatos a generációváltás köztetek?

Ez egy folyamat volt, és a mai napig tart. 5 évig voltam Budapesten a Honvéd Táncszínházban hivatásos táncos, majd egy évig a feleségemmel kiköltöztünk Kanadába. Amikor 2007-ben visszaköltöztem Békéscsabára a feleségemmel, akkor elkezdtünk tanítani. Én vettem át a Balassi Táncegyüttest mint tánckarvezető. Édesapám számára ez már egyfajta könnyebbséget jelentett, mert nem akart annyira jelen lenni a próbateremben, és rengeteg más feladata is volt. Itt a Balassi Közalapítvány egy nagyon nagy szervezet sok feladattal. Ide tartozik a Balassi Táncegyüttes, a Hétpróbás Néptánciskola, a Viharsarok Táncszínház és az Országos Szólótánc Fesztivál. Ezt az egész rendszert össze kellett fognia, de természetesen a művészi munkából sem tűnt el teljesen, és a mai napig kikérem a véleményét. Úgy gondolom, hogy ez az átadás gördülékeny volt. Nyilván nem mindenben értünk egyet, hiszen a művészeti felfogásunk különbözik, mind szakmailag, mind vezetési szempontból, de az együttműködés a mai napig tart. Szakmailag én már egy újabb vonalat képviselek, de abból építkezem, amit tőle tanultam, vagy amit a Honvédban sajátítottam el. Én inkább a táncszínház felé orientálódom. Nagyon szeretem az autentikus néptáncot, de már a Balassi vezetésekor is a színház felé vittem a művészi munkát, és a Viharsarok Táncszínház révén ez kiteljesedett. Édesapám inkább a hagyományos vonalat képviseli, de a kettő nagyon jól megfér egymás mellett. Vezetési szempontból is van különbség, hiszen ő egy más rendszerben szocializálódott, ahol az állami támogatások nagyobb szerepet játszottak, míg én már próbálok nyitni az üzleti szféra felé is.

Hogyan tudod ezt megvalósítani a mai környezetben?

Most egy mentorprogramban veszek részt, amelynek célja, hogy a kulturális szféra szereplőit összekapcsolja az üzleti szférával. A kulturális élet az elmúlt évtizedekben elkényelmesedett, mert az állam mindent finanszírozott, de ez a mecenatúra rendszer, amely a magánszféra támogatására épült, eltűnt. Régen volt a 3T, a tűrt, tiltott, támogatott rendszer, és ez alapján az állam fizetett mindent. Még az első világháború előtt volt egy mecenatúra, a magánszféra, a tehetősebbek támogatták a kultúrát, de ez szépen eltűnt. Ebbe bele is ragadtunk, és most jelentkeznek a problémák, amikor a rosszabb gazdasági helyzet miatt a kulturális támogatások nagyon-nagyon megcsappantak, és nincs felkészülve a kulturális szféra arra, hogy ezeket a kieső összegeket máshonnan pótolja. A kormányzat részéről pedig van egy tudatos irányítás, hogy egy kicsit „álljanak a saját lábukra”. Úgy vélem, hogy a kultúra soha nem fog piaci alapon működni, mert nincs olyan piaci kereslet Magyarországon, ami ezeket a társulatokat pusztán piaci alapon el tudja tartani, de az arányokon lehet változtatni. Vezetés szempontjából nagy különbség közöttünk, hogy édesapám az állami szféra jelenlétére építi a vezetést, én pedig – látva azt, hogy ebben változások lesznek – próbálok nyitni az üzleti szféra felé. A pályázatok kiszámíthatatlanok, és a kiváló szakmai munka mellett nem lehet a sikerükre számítani. Sajnos nem tudunk tenni azért, hogy kapunk-e támogatást vagy sem.

Miért választottad a Honvéd Táncszínházat? Miért választottad azt az utat? Mit tanultál ott, mit hoztál magaddal onnan?

Én hivatásos táncos szerettem volna lenni, és ezt csak Budapesten lehetett. Néptáncon nevelkedve három alternatívám volt: a Magyar Állami Népi Együttes, a Duna Művészegyüttes és a Honvéd Táncszínház. A Honvédot választottam, mert ott nagyon erős volt a táncszínházi rész. Novák Ferenc Tata Kossuth-díjas koreográfus (aki sajnos nemrég hunyt el) hatalmas művészi tudással rendelkezett, zseniális művész, koreográfus, rendező volt. Öt év alatt rengeteget tanultam tőle dramaturgia, színpadtechnika, fénytechnika, világítás stb. területén, amit a mai napig tudok hasznosítani. Ő és édesapám adták a szakmai tudásom alapját. A főiskolán a pedagógiai tudást tanultam a néptánctudás mellé. 13 évet dolgoztam néptáncoktatóként, és a teremben szerzett pedagógiai tapasztalatot nagyon jól be lehet építeni a táncszínházi munkába, ahol koreografálni, tanítani kell. A hosszú pedagógus létet nagyon jól tudom kamatoztatni a felnőttek esetében, hogy a tudásukat a legjobban hasznosítsuk, és ők is motiváltak legyenek a továbblépésre.

Kanadába miért költöztetek egy évre?

A Honvédban személyi változások történtek, és már úgy éreztem, hogy nem tud nekem annyit adni, megtanultam, amit lehetett. A feleségem akkor éppen jogászként tanult, de gyermekkora óta táncos, a mai napig néptáncot tanít. Vele együtt leköltöztünk Békéscsabára, és elkezdtük építeni a házunkat, felújítani. Miután felmondtam a Honvédban, másnap jött egy ajánlat, hogy a torontói Kodály Együtteshez keresnek egy évre pedagógus párt, aki a felnőtt és az ifjúsági együtteseket tanítaná. Kanadában, Torontóban van a legnagyobb magyar közösség, és kiköltöztünk a magyarok közé. Mivel váltásban voltunk, úgy döntöttünk, kipróbáljuk magunkat Kanadában. Az az egy év nagyon inspiráló volt. Megtapasztaltuk, mennyire különbözik az észak-amerikai kultúra a magyartól. Mondják, hogy más nyelvet beszélnek, más ételeket esznek, de ez sokkal több ennél. Az emberek életfelfogása, a normáik is mások. Ott kint az észak-amerikai kultúra teljesen más, mint a magyar kultúra. Mindkettőnek van jobb és rosszabb oldala. Azóta minden évben visszajárunk, mert egy nyári tánctábort is átvettünk, a Cifratábort, amely minden évben feltölt minket. A magyar közegből átmegyünk egy pozitívabb közegbe, de nagyon jó azután visszajönni.

A Hétpróbás Néptánciskolát Te alapítottad? Mi volt ennek a célja?

Nem, azt édesapám alapította. Az iskolákban akkoriban még nem voltak néptánciskolák, csak felnőtt együttesek működtek. Nem lehet ezekbe az együttesekbe úgy belépni, hogy csak egyet-kettőt tudnak lépni, és a gyermekek tanítására, az utánpótlás-nevelés érdekében hozták létre a néptánciskolákat. Az 1989-90-es években alakultak ezek. A Kazinczy, akkor még 2. Számú Általános Iskolából indult az egész – én is ide jártam – és volt egy néptáncos osztály, akiknek az órarendjében benne volt a néptánc. Utána hozzájöttek más iskolák: a Jankay, a Petőfi, régen még a 3. számú iskola, Jaminában, a Madách, és mára már a néptánciskolában 550 tanuló van, akik a saját iskolájukba járnak, de délutánonként hetente kétszer helyben van próbájuk. Amikor eljutnak felső tagozatba, akkor bejönnek a Balassi épületébe, és itt van a Ninive, a Rábai és a Hétpróbás Néptáncegyüttes, ami az utánpótlást adja a Balassi táncegyüttes számára. Mára ez már sokkal több, mint utánpótlás-nevelés. Azt vallom, hogy a néptánc az egy nagyon jó dolog, színpadon is megállja a helyét. Abban a formában, mint régen, amikor a néptánc volt a falusi diszkó, egy szórakozási forma. Az, hogy mi felvittük a színpadra, és ebből az elődeink egy színpadi művészetet csináltak, az egy más terület. Alapvetően a néptánc az emberek szórakozására jött létre, és a néptánciskolában ezt meg lehet tanulni. A táncházakban lehet táncolni, ismerkedni, barátokat, szerelmeket találni és természetesen fizikailag is fejlődni, feltöltődni. Itt éneket tanulnak, a magyar kultúráról tanulnak, és ami a legfontosabb, hogy mindezt közösségben. Ez a négy jó dolog mind megjelenik a néptáncban, ezért nagyon fontos a mai fiatalok számára.

Mi az oka annak, hogy Békés vármegyében viszonylag sok együttes van, míg más térségekben csak egy-két csoport a meghatározó?

Ezen én is nagyon sokat gondolkodtam és talán a szerencse kérdése, de lehet, hogy tudatosság is. Az együttesek működéséhez jó vezetőkre van szükség. Itt Békéscsabán úgy alakult, hogy ezek a vezetők kinevelődtek egy másik vezető által, és képesek önálló csapatot építeni. Békéscsabán megjelent a Balassi Táncegyüttes, a Csaba Táncegyüttes, a Tabán Táncegyüttes és a Balkán Táncegyüttes. A Balkán vezetője balassis volt, de egy picit más irányba kezdett elmozdulni. Intelligens ember, aki „megcsinálta” magának az együttest, de ehhez kellett az ő személyisége. A Csaba Táncegyüttest Szarka Zsolt vezeti, ő is nálunk nevelkedett, sokáig itt tanított, kollégák voltunk. Neki is kellett egy jellem, habitus és az, hogy akarja csinálni. Édesapámtól sok mindent tanult. A Tabán Táncegyüttest Farkas Tamás vezeti, ő nem kötődik annyira hozzánk, de az ő édesanyja, Borbála szintén tanár volt. A legfontosabb, hogy Békéscsabán volt egy erős műhely, melyet Born Miklós, Samu bácsi vezetett és tőle sokan „kinevelődtek”, majd elkezdték a saját útjukat járni, amihez kellett vezetőképesség, kompetencia. Kell egy nagyon jó mester, aki ért hozzá, jó szeme van, és a mester alatt nevelkedettek látják a szemléletet, az energiát, az érzéseket és a vezetési stílust, és azt viszik tovább. Ez egy jó láncolat. Édesapám látta Samu bácsitól, én láttam édesapámtól, és ezt fogom én is átadni. Az ember fejlődik, nyilván más lesz, de az elszántság nagyon fontos ezen a téren.

A XXI. században elég erőteljesen átalakult az értékrend. Képes lesz-e a néptánc megőrizni azt a fajta múltbeli pozitívumát, ami eddig megvolt?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. A népi diszkót – néptáncot – arra találták ki, hogy szórakozzanak. Az az igazság, hogy ez nagyon jól működött addig, amíg volt lehetőség testközelből megtapasztalni ezeket a táncokat, amíg lehetett gyűjteni. Ki lehetett menni falvakba, és láttuk az embereket, hogy ők még anyanyelvi szinten ezt táncolják. Ebből a szempontból számunkra a román, diktatórikus Ceaușescu-rendszer – ez most csúnyán hangzik – nagyon jó volt. A magyarok el voltak nyomva, nagyon fontos volt számukra a magyarságtudat, ezért megőrizték, továbbvitték a hagyományt, mert ez éltette őket. Ahogy megváltozott a rendszer ott is, akkor ez nagyon gyorsan megszűnt, és a globalizáció betetőzött náluk is. Ma már sajnos nem tudunk új táncokat találni, csak nagyon elvétve. Nagyon egyszerű példa a szólótánc-fesztivál, mert oda mindig próbálnak a táncosok különleges táncokat hozni. Emlékszem arra, amikor még én versenyeztem a 90-as évek végén, 2000-es évek elején, minden fesztiválon volt legalább két-három olyan tánc, amit még soha nem láttunk, mert valaki megtalálta. Ma már nincs ilyen, mert egyszerűen megállt. A néptánc fejlődése megállt a globalizáció miatt. Ezért, amit az előtt mondtam, azt tartom továbbra is, hogy a színpadra felvinni csak úgy a néptáncot jó dolog, de nem tudunk már újat mutatni, már csak saját magunkat tudjuk ismételni. A köldökünket nézegetjük. Én ezt már a 90-as években, gyerekfejjel vagy fiatal fejjel láttam, hogy ez nem tud hova tovább fejlődni.

A megújulás szerintem a színház. A megújulás lehetősége az az, hogy a néptánc fantasztikus mozdulatkincseit, formavilágát nem tisztán autentikus táncként mutatjuk be, hanem valamilyen dramaturgia, érzésvilág, hangulatvilág csúnyán mondva oltárán feláldozva használjuk. A témához kapcsolódóan megmutatjuk. Én ezért is választottam annak idején a Honvédot, ezért van most a táncszínház is, mert én ebben hiszek. Emellett a tánc, a néptánc, a tiszta néptánc léte szerintem a gyerekek szempontjából is fontos. Úgy gondolom, a mai világban két dolog miatt lehet erős a tánc. Ez az a két rész, amit már mondtam. A színházban egyre jobban megjelenik a tánc. A laikus embernek amikor azt mondjuk, hogy színház, akkor a prózai előadások, esetleg a musicalek jutnak eszébe. Egyre többen mennek már táncszínházba, amikor tánccal van elmondva egy történet. A másik része pedig az iskolában van. A gyerekek telefonnyomogatás helyett érezzék át a valós közösségi lét élményét, és ehhez a néptánc szerintem egy nagyon-nagyon jó eszköz. Melyik szülő nem örül annak, hogy nem nekem kell a gyerekkel vívódni, hogy tedd már le azt a telefont? A gyerek bemegy a próbaterembe, és ott nincs telefon. Szülőként nagyon jó látni azt, hogy mozognak a gyerekek. Én most szülőként érzem a saját gyerekeimen, a fiúk 12-14 évesek, és nagyon szeretik. Otthon ők is nyomkodják a telefont, mi is vitázunk velük, hogy nem kell annyit, meg szabályokat hozunk, de amikor ide bejönnek, akkor erről nincs szó.

A Viharsarok Táncszínház a bevételszerzés miatt jött létre, vagy azért, hogy minél több helyre el tudjátok vinni a néptáncot?

A Viharsarok Táncszínház egy hivatásos társulat, a Balassi Táncegyüttes amatőr. A Balassiba hobbiként mennek a táncosok táncolni, az a néptánc része. A Táncszínházzal hivatásos, komplett darabokat hozunk létre és a bevételből élünk mi is. A Táncszínház azért jött létre, mert ez egy nagy álmom volt, és már a Balassi Táncegyüttesben elkezdtem csinálni olyan táncszínházi darabokat, melyek nagyon komolyra sikeredtek. Az első ilyen volt a Láda fia, ami egy mesetáncjáték. Ott a zene, a díszlet, a jelmez, a kellékek, a fény, a hang, a próza mind-mind egy komplett színházi előadás volt. Ezzel az volt a cél, hogy mutassuk meg a táncot ebben a formában is. Ezt a produkciót úgy csináltuk meg, hogy mellette mindenki dolgozott, és esténként és hétvégén ezt szépen összeraktuk. Utána jött rá két évre az Állati mese – tanulva a Láda fiából –, és amikor ezt megcsináltuk, akkor rájöttem, hogy ebben a formában ezt nem lehet csinálni, mert nem bírja az ember. Nagyon sok próba kellett hozzá, és amikor a színházban bérlettel 32 előadást eltáncoltunk, akkor az megerőltető volt. Előadások után mentünk tanítani, dolgozni.

2020-ban jött egy olyan lehetőség, hogy megalakulhatott a Viharsarok Táncszínház. Elindítottuk, és nem tudtuk, hogy meddig, milyen formában tud élni tovább. Akkor azt mondtam a táncosoknak, hogy egy évet látok előre, de nem tudom, hogy meddig tudjuk kitermelni a forrását. Nagyon sokan szkeptikusok voltak a működésünk kapcsán. Akkor 10 főnek a bérét kellett kifizetni, ma már 13 fő dolgozik velünk. Még mindig működik. Ma is úgy vagyok vele, hogy ezt az évet látjuk – nekünk nincs rendszeres támogatásunk. Pályázatokból, színházzal közös munkákból és saját előadások bevételeiből élünk és most jelen helyzetben nagyon nehéz. Most már sokkal pozitívabb vagyok, mert sok mindent megéltünk, de ehhez egy nagyon kreatív csapat kell. Édesapám sokat segít, aki az egészet viszi és a hátteret adja.

Most a pályázati oldal nagyon megcsappan, de vannak programok. A Déryné, a Lázár Ervin programokba sikerült bekerülni és olyan helyszínekre küldik ki ezeket az előadásokat, ahol nem jutnának be a színházba. Ez nagyon nehéz, mert nagyon sokat kell utazni és eltérően fogadnak minket. Most voltunk egy városban két iskolában ugyanazzal a produkcióval. Az egyik hátrányos helyzetű volt, míg a másik egy jobb módú iskola. A hátrányos helyzetű iskolában – ugyanolyan korú gyermekek esetén – sokkal nehezebb volt fenntartani az érdeklődést. Ezek a gyermekek nem járnak színházba, mert még a kedvezményes 500 forintos jegyet sem tudják kifizetni. A másik helyen pedig nagyon éltek a gyermekek, lehetett velük partnerként viselkedni, élvezték, és hatalmas tapsot kaptunk. Azt mondom, hogy ha a hátrányos helyzetű gyermekek közül csak egy mondja, hogy táncolni szeretne vagy színházba menni, akkor már megérte.

Hogyan tudjátok a programok adminisztrációját kezelni?

Többen dolgozunk rajta és a feladatmegosztás nagyon fontos. Én viszem a művészi részét és a technikai részét – fény- és hangtechnika –, és a háttérben van egy igazgató, művészeti titkár (ő követi, írja a pályázatokat, egyeztet a helyszínekkel) és van egy gazdasági vezető, aki a pénzügyekkel foglalkozik. Mindenkinek megvan a maga területe. Folyamatosan konzultálunk, mert nagyon gyorsan változik a világ. Szükséges a feladatmegosztás, a megfelelő kommunikáció és az egymásra figyelés.

Van rivalizálás a tánciskolák között?

Nyilván van rivalizálás. Minden táncegyüttesnek van saját vezetője, és ő csak azzal foglalkozik. A Hétpróbás Néptánciskolának az az előnye, hogy ez volt az első, és ez az egyetlen néptánciskola a városban. Mellette vannak olyanok, akik utánpótlást nevelnek, de nem iskolai rendszer szinten. A néptánciskolának az a lényege, hogy az állami támogatásból is működik. Ha valaki csinál egy utánpótlást egy iskolában, akkor van egy kis feszültség a városban, de máshol sokkal nagyobb verseny van.

Melyek a jövőbeli terveid a következő öt-tíz évben?

Munka terén számomra a Táncszínház tovább éltetése és fejlesztése az elsődleges cél. Az első négy-öt év az alapozást szolgálta. Jelenleg össze tudunk tenni egy olyan repertoárt, amivel több réteget ki tudunk szolgálni. Gyermekelőadásunk, interaktív eladásunk, ismeretterjesztő, felnőtteknek szánt előadásunk is van – ezekben a szegmentumokban tudunk gondolkodni. Az elsődleges célom, hogy egy minél nagyobb biztonságot meg tudjak teremteni – főként anyagi biztonságot – mert ötletek vannak bőven. Látom, hogy mire van igény. Lehet egy vezetőnek egy hatalmas ötlete, de ha nem kíváncsiak rá az emberek, akkor az nem eladható. Állami pénzből lehet ilyet csinálni és fenntartják közpénzből. Most kulcsfontosságú a fenntarthatóság kérdése. Fontos a karbonlábnyom a mi területünkön is. Mi igyekszünk olyan elemeket is készíteni, amit máshol is fel tudunk használni. Más lesz a díszlet, de az alapszerkezet ugyanaz. Fontos, hogy lapra szerelten el tudjuk szállítani. Kiemelkedő a technikai fejlesztés is. Van egy alap lámpaparkunk, de korábban semmink nem volt. Van olyan hely, ahol a színpadon és a székeken kívül semmi nincs. Összegyűjtöttünk egy olyan gépparkot, hogy akár egy tornateremben képesek vagyunk – két órás munkával – egy színháztermet varázsolni. A helyiek mondták, hogy ilyen még nem volt, hogy a semmiből egy színházi élményt hoztunk létre. Megéri ez a sok munka a hatalmas élmény miatt, amit a nézőknek nyújt, számunkra pedig azért, mert hiszek abban, hogy a minőség hosszú távon eladja magát.

A cégek a jövőben fogják tudni támogatni a Táncszínházat?

100%-ban nem, de bizonyos hányadban tud működni és kell működnie. Van egy olyan vállalkozói réteg Magyarországon és a megyében is, akikhez lehet fordulni. Az egyik fontos projektünk a vállalkozói mecenatúra kiépítése a Táncszínházzal kapcsolatban. Mindig meg kell találni, hogy nekik ez miért jó, hogy egy cégnek miért éri meg, hogy finanszírozza azt, hogy 200 km-re innen elmenjek és csináljak egy produkciót a gyermekeknek. Ez nem biztos, hogy működik. De tudok olyan előnyt mondani számukra, ami nekik is jó lehet. Cserébe kell adni számukra valamit.

Azt vallom, hogy soha nincs megállás. Mindig van mit tanulni, mindig van lehetőség fejlődni. Időről-időre vissza szoktam nézni, hogy mit csináltam eddig. Amikor leírom a munkáimat, és jönnek a közösségi médiában a fotók a múltból, akkor látom, hogy mindig vannak új lehetőségek. Hiszek abban, hogy ha egy kapu bezáródik, akkor kinyílik egy másik. Nem szabad beleragadni egy állapotba. A múlt termékenysége és a jövő lehetősége is a hiten múlik.

Azt jelenti, hogy el tudsz engedni dolgokat?

Igen. Nagyon nehéz volt, de arra biztatok mindenkit, hogy nyugodtan engedje el a nehéz dolgokat. Egy betegség miatt egy évig nem tudtam táncolni. Sokáig úgy gondoltam, hogy kilépek ebből a pörgésből és elmegyek postásnak, mert ott nyugalom van, kiégtem. El tudtam engedni a tanítást, mert nagyon sok volt. A Hétpróbás Néptánctábort én alapítottam és azt is átadtam. Nem hiányzik, mert sikeres utódaimnak átadhattam, és van más helyette. Nagyon sok ötletem, tervem van a jövőre.