Hegedűs Erzsébet: Érettségpróba, avagy csapdában az írásbelin

Talán a csapda nagysága sem mérhető fel, amelybe a maturandusok akaratukon kívül beleestek. Vajon volt-e idejük mérlegelni, a matematikafeladatok megoldása helyett váltani: az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről és erkölcstelenségről, becsületről-becstelenségről, felelősségről-felelőtlenségről, szabályról, törvényről, önállóságról gondolkodniuk?

Rosszullét tör rám, mikor meghallom, hogy az írásbelin felügyelő magyar szakos tanár a matematika érettségi vizsga utolsó teljes órájában tizenhat diák előtt lediktálta két feladat: a 13. és a 15. megoldását. Történt az ország egyik legsarkában, zömmel gyenge képességű tanulók között, ahol az előző években is előfordulhatott, hogy – a sikertelen írásbeli miatt – a jelöltek fele matamatikából szóbelizni kényszerült. 

A tanárnő az előző órában egy másik teremben tenyerébe írta be egy jobb képességű gyerek levezetését, 9 óra után ezt osztotta meg mindenkivel, mindegy, kérték-e vagy sem.  

Első pillanatban fel sem mérhető a hatás, amit a tanárnő e tettével a tizenhat diákból kiváltott. A többség biztosan megörült, talán visszafogottan felujjongott, esetleg megkönnyebbült, elfogadta a magányos küszködés helyett a készen átvehető megoldás közös kényelmét, sőt, olyan is akadt, aki saját eddigi levezetését áthúzva körmölte le az újat.

Talán a csapda nagysága sem mérhető fel, amelybe a maturandusok akaratukon kívül beleestek. Vajon volt-e idejük mérlegelni, a matematikafeladatok megoldása helyett váltani: az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről és erkölcstelenségről, becsületről-becstelenségről, felelősségről-felelőtlenségről, szabályról, törvényről, önállóságról gondolkodniuk? Hiszen ez az eleve szűken kiszabott idő eredetileg a feladatok megoldására, ellenőrzésére, átgondolására kellett (volna). Könnyebb volt kételkedés nélkül elfogadni a potyát, hinni a magabiztosan fellépő tekintélynek, mint az idő szorításában ragaszkodni az előre betervezett vagy a véletlen diktálta saját programhoz, az eddigi gondolatmenethez, vállalni a saját levezetést, küszködni a részszámításokkal, ellenőrizni önmagukat. 

Engedelmességre neveltek között vajon felmerül-e a tekintélyben való kételkedés?

Kívülállónak nem mérhető fel, mennyire zavarta meg, zökkentette ki a fiatalokat ez a váratlan esemény, járult-e a vizsga addigi természetes izgalmához újabb feszültség, felfokozott idegesség, a leleplezéstől való félelem, netán bűntudat. Vagy az addigi bizonytalanságot a megkönnyebbülés, a „legalább görbül” érzete váltotta fel? Vajon – az egyéniségektől függően – hányféleképpen okozott gondot az önállóság feladása? Vajon a közös bűn elkövetése, a tilosban járás zaklatottsága után mennyi idő alatt lehetett leküzdeni a belső feszültséget, a gyomorideget, a hőhullámot, a kéz izzadását, az ujjak remegését? Vajon mi vette át az egészséges vizsgadrukk helyét? Szégyenpír, összekacsintás, hála? Mennyi idő kellett, hogy visszatérhessenek a megmaradt feladatokhoz, önálló gondolataikhoz, memóriájukhoz, emlékeikhez? („Ezt én átvettem / elmulasztottam, ebből feleltem, ebből dolgozatot írtunk, ez vagy ehhez hasonló a füzet jobb oldalának alsó részén van, stb.) Maradt-e a besározódás kellemetlen érzése, vagy enyhítette a „felkínált lehetőséggel éltem”, „vezető szavára cselekedtem”, esetleg „nem egyedül követtem el”?

Tapasztalt felnőtt sem láthatja át a csapdák sokaságát, amelybe a diákok – akaratukon kívül – beleestek. Árulkodónak, Júdásnak lenni, azonnal vagy utólag jelezni az esetet, feljelenteni a tanárnőt az iskolavezetés vagy a fenntartó előtt – mindez veszélybe sodorta volna a sorstársak érettségijét, az is foltot ejtett volna a becsületen. (Akkor is, ha szüleik teszik meg ugyanezt.)

Aki akkor felfogta, hogy jelentenie kellene a szabálysértést, amelyet átélni kényszerült, csak a törvénysértő tanárnő engedélyével hagyhatta volna el a termet, saját és társai írásbelijét, teljes felfüggesztését kockáztatva. 

Aki észrevette, hogy az egyik felkínált megoldás rossz, vajon választhatta-e, hogy – a vizsgaszabályzatot megszegve – hangosan szembeszáll a diktáló felügyelővel? Mikor az egymáshoz szólás, egy papír zsebkendő elkérése is tilos? 

Vajon az írásbeli beadása után a vétkesekben-cinkosokban meddig tarthatott a megkönnyebbülés, mikortól váltotta fel a „mégis rossz a feladat” biztos tudata, mikortól kezdődött az újabb idegesség, a lelepleződéstől, a következményektől való félelem? Vajon ez hány hátralévő írásbelijüket zavarta meg?

Vajon mekkora sérülés keletkezett az érintett fiatalok emberségében, önérzetében, amikor május 16-án tájékoztatóra hívták őket, amikor – a hőségben-bezártságban az evés, ivás lehetőségétől és telefonjuktól, szabadságuktól megfosztva, szüleik tudta nélkül – többórás vizsgálatot éltek át, attól függetlenül, hogy bűnösek voltak-e vagy sem?

Első hallásra annak negatív hatásai sem észrevehetők, hogy a június 16-án fél nyolctól díszegyenruhában várakozóknak újabb vizsgálatot, megalázó hercehurcát kellett átélniük, mire késő délutánra kiderült szabálytalanságuk egyénenkénti büntetése: „csak” pontlevonás (tehát nem felfüggesztés), esetleg a már kihirdetett jegy helyett kötelező szóbeli, és másnap reggel – huszonnégy órás késéssel ugyan, de – minden tárgyból megkezdhették szóbeli érettségijüket. Ez a huszonnégy órás csúszás az osztály másik, abszolút ártatlan felét is érintette. Vajon ez milyen hatással volt a következő három nap vizsgáira? 

Feltételezhető, hogy ehhez az első, igazi egyéni megpróbáltatáshoz: az érettségihez, a felnőttpróbához a folyamatban sem és utólag sem helytállásuk tudata, hanem a botrány, a megszégyenülés, a meghurcolás érzete, emléke társul. Vajon hányan értették meg, hogy ebben a helyzetben nem volt jó megoldás? (Mert ez szakemberek számára is csak sokadik vizsgálódásra derül ki.) Hogy bármit választottak vagy választhattak volna a maturandusok, itt mindenképpen megbuktak, elsősorban önmaguk előtt. 

Érintetteknek és kívülállóknak is nyilvánvaló, hogy a felügyelő tanár törvényt sértett, kormányrendeletet szegett meg, a megyei újság nyomtatott cikkének címe szerint „Tanár bukott az érettségin”. A diákok „bukása” „csak” következmény. Az ő bűnösségüket, erkölcsi botlásukat csak az hangoztathatja, aki ebből az erkölcsi csapdából megtalálta a tisztán kijutás lehetőségét. 

A tény csupán azért derült ki, és azért váltott ki botrányt, mert egyik eredmény rossz volt. Egyébként a tanárnő – diákok és szülők előtt – hetekig a nap hőse lehetett, más terembeliek talán irigykedtek is, hogy nem részesülhettek ebből a segítségből. 

A megyei újságban az eseményről szóló cikk kiváltotta vitához a teremben írók közül „egy diák” néven egyikük több ízben is hozzászólt:

„meghúrcoltak mindenkit,és véleményeket alkottak mind az iskoláról,mind a részvett szeményekről...”, „mindenki megfizetett ezért a malőrért”...

„mi tudjuk min mentünk keresztül ezért e retkes kék könyvecskéért...”