Mihály Ildikó: Hullámtörés

Az intézményes oktatás elmúlt évtizedei folyamatosan különféle válságtüneteket produkáltak. Pontosan négy évtizeddel ezelőtt jelent meg az a könyv is1, amely már címében jelezte, hogy ez a válság világméretű, s mint ilyen, nem látni sok esélyt a kilábalásra. S noha azóta a Coombs által akkor legsúlyosabbnak tartott jelenségek egyike sem vezetett el az oktatás összeomlásához, a pesszimista hangok mindmáig nem csitulnak. Sőt, 20 esztendővel Coombs látlelete után egyesek még a pedagógia létjogosultságát is megkérdőjelezték – ráadásul az egész történelemre vonatkozóan, visszamenőleg is.2

Az oktatásban megmutatkozó válságtünetek emlegetése – természetesen – leggyakrabban bizonyos gazdasági-társadalmi folyamatok felismerésével, illetve negatív előjelű megítélésével jár együtt. De nem az oktatás az egyedüli, ami körül az utóbbi időkben sűrűsödtek a jövőtlenség víziói, az amerikai Francis Fukuyama például a történelem3, Jeremy Rifkin pedig még a munka végét is megjósolta kortársainak4.

Sokkal tanulságosabbak lehetnek azok a fejtegetések, amelyek nemcsak a kétségbevonhatatlan, a sokfelé megtapasztalt, s valóban problémákat okozó pedagógiai jelenségek okait kutatják, hanem azok megértetésével lehetővé teszik a megoldás keresését, netán megtalálását is. E megközelítés egyik nagyon jó példája az amerikai jövőkutató, Alvin Toffler, akinek korszakalkotó munkája, „A harmadik hullám” azonban csak a harmadik évezred elején, első megjelenése után csak jó két évtizednyi késéssel érkezett el Magyarországra.5

Toffler e könyve úgy tekinti át az emberi fejlődés elmúlt évezredeit, hogy minden esetben rámutat arra: az adott gazdasági-társadalmi fejlettségi szinten milyen igények határozták meg az újabb nemzedékek oktatását, azaz miért úgy alakult ki ez a rendszer, ahogyan ez megtörtént. Toffler szemével nézve a történteket egyszeriben könnyen megérthetővé válnak a mai problémák is, érdemes tehát röviden áttekinteni gondolatmenetét!

A könyv címében is szereplő hullám megjelölés napjainkra vonatkozik, hiszen ez a történelem folyamatában éppen a harmadik, s mint ilyen – természetesen –, az információs társadalom korának megtörtént és a jövőben bekövetkező, várható eseményeire céloz. Ez a korábbiakhoz képest egy olyan új civilizáció lesz, amely valamennyi eddigi beidegződésünnket megkérdőjelezi, nem csoda hát, ha megjelenése máris annyi feszültséget gerjeszt az élet minden területén!

Az első hullám a történelemben az az agrár-„forradalom” volt, amely több ezer évig tartó folyamatában minden megújítható energiaforrás kiaknázásával lehetővé tette az embereknek a letelepedést, a föld megművelését, s a termelés az akkori technológiai szinten biztosította is a családok szükségleteinek kielégítését. Ebben az időszakban az életritmus meglehetősen lassú, az emberek közötti kommunikáció viszonylag primitív volt, s az akkori nevelés színtere még kizárólag a család volt, így a gyerekek látták a szüleiket dolgozni, s személyesen tőlük sajátították el a túléléshez és a termelőmunkához szükséges tudnivalókat is.

A második hullámot az ipari civilizáció kialakulásának kb. 300 évre tehető folyamata jelenti. A váltás – érthető módon – nem volt konfliktusmentes: az iparosítás ugyanis széttörte a termelés és fogyasztás korábbi egységét, elválasztotta a termelőt a fogyasztótól, és közöttük létrehozta a piacot. Megtámadta az évezredes patriarchális tekintélyt, és új társadalmi konvenciókat hozott magával. A kiscsalád megjelenése, a nemi szerepek látványos elkülönülése mellett új elemként jelent meg az is, hogy a gyermekek oktatása kikerült a családból, azt átvállalta a nyilvános és egyre nagyobb tömegek befogadására törekvő iskola. Ebben az intézményben a tanár volt az, aki termelte, a tanuló az, aki fogyasztotta az oktatást. A nevelés-oktatás célja pedig az volt, hogy a fiatalokat felkészítsék az ipari termelés során betöltendő jövőbeli szerepükre, ez pedig – egyebek között – nagy hangsúlyt helyezett a pontosságra és engedelmességre való nevelésre, a géphez való alkalmazkodás megalapozására is.

Ebben az időszakban az üzemi méretű termelés elérte a kulturális intézményeket is, nagy befogadóképességű színház- és koncerttermek épültek, és a postai, a távíró és a telefon szolgáltatásoknak köszönhetően megteremtődtek a tömegmédia működésének feltételei. A gazdaságot 6 alapelv érvényesülése jellemezte: standardizáció, specializáció, professzionalizmus, szinkronizáció, koncentráció és maximalizáció. A nem megújuló energiák kizsákmányolása megteremtette a második hullám klasszikus iparágait is, a szén-, a textil-, az acél- és a gumitermelést, a vasúti és az autóközlekedést (erre szükség is volt, mert nemcsak hatalmas embertömegek koncentrálódtak a városokban, hanem minden területen szükség volt a mozgathatóságra), és óriási ütemben fejlődött a szerszámgépgyártás. Speciális hatalmi elitek jöttek létre, melyek sajátos piramisrendszert alkottak. Ebben az új valóságban kialakult újfajta gondolkodásmódban meghatározó jelentősége volt az evolúció eszméjének (mely az embert helyezte a fejlődés csúcsára) és a haladás végtelen perspektívájának. Mindez fontossá tette az emberek politikai egységekbe való rendezését is, ezt az igényt elégítette ki a politika – egyebek között – a nemzetállamok létrehozásával.

Napjainkra azonban az élet minden területén recsegnek-ropognak a második hullám intézményei. Az emberek jó negyedszázaddal ezelőtt lázadni kezdtek a technikai fejlődés elszabadulása ellen, ami azóta mindinkább a műszaki haladás humanizálásának igényével történik. Az is kiderült, hogy nem támaszkodhatunk a végtelenségig a nem megújuló energiák használatára, ezt sugallják – egyebek között – a harmadik hullámra jellemző, felfutóban lévő iparágak is: a kvantumelektronika, az információelmélet, a molekuláris biológia és az ökológiai tudományok. Átalakul a technoszféra, forradalmasodik az infoszféra, ennek egyik jele a harmadik hullám során a média egyre erősödő demasszifikálódása is. Ennek következtében csökken az újságok példányszáma, kisebb a szépirodalom hatása, miközben  népszerűsödnek a minimagazinok, a kábeltévék, a műholdak által biztosított minihálózatok, terjednek a CB-készülékek, a videojátékok és a képernyős információszolgáltatások.

Nagyon határozottan megváltozik a munka világa is, a második hullámban egyeduralkodó centralizált munka mellett az utóbbi időkben új munkavégzési formák is teret nyernek – például az otthon végezhető távmunka –, s mivel ez kevésbé terheli meg a közlekedést, távlatilag csökkentheti a környezetszennyezést, a munkavégzés helyszíneit biztosító ingatlanigényeket stb. Átalakul a szakmastruktúra: új szakmák jelennek meg – túlnyomórészt szolgáltató jellegűek vagy különféle „fehérgalléros” foglalkozások, és egyre nagyobb lehetőség adódik a különféle – eddig a munkától elzárt – csoportok, például a fogyatékosok munkavégzésére is. Átértékelődik a házimunka jelentősége – mégpedig pozitív irányban – és ezzel megváltozik a női szerepek értékrendje is.

Nőnek az igények az atipikus foglalkoztatási formák, a távmunkán kívül a rugalmas és a részmunkaidő iránt. Lassan elérkezünk a tömegtermelés végéhez, az igények ugyanis az egyedi termékek felé való elmozdulást jelzik, ezek kielégítése pedig nem megoldható a fogyasztónak a termelésbe való közvetlen bekapcsolása nélkül. Megkezdődik bizonyos tevékenységek „piactalanítása”, például sok területen terjed az önkiszolgálás: ezt jelzi a barkácsolás népszerűsödése, valamint a „hogyan kell…?” kurzusok megszaporodása, vagy éppen egyes orvosi szolgáltatások – például a vérnyomásmérés vagy a terhességi tesztek otthoni használata. Új fogyasztói szokások is megjelennek, amelyek a korábban szinte etalonnak tekintett időgazdálkodást is átalakítják: deszinkronizálódnak a munka időbeli keretei mellett – egyebek között – az étkezések, a vásárlások (mert sokan ezt a lehetőséget nemcsak hétvégeken, hanem újabban akár éjszaka is igénylik).

E folyamatok egyik – kétségkívül pozitív – hatása mindenesetre a nagyobb közösségi stabilitás, az erősödő participáció, miközben az otthon végzett munka elszemélytelenedésének, lélektani következményeinek negatívumaival csak mostanában kezdünk el ismerkedni. Egy azonban biztos: a harmadik hullám által szükségszerűen kialakított intelligensebb otthoni-munkahelyi és iskolai környezet okosabbá is teheti az embereket, hisz az új ingerek új idegkapcsolatokat hoznak létre, amelyek akár még az agykéreg növekedését is eredményezhetik.

A harmadik hullám a korábban egyedülivé vált nukleáris család intézményén is repedéseket idéz elő, új formák terjednek el, népszerűsödik az egyedülállók közti „élettani kapcsolat”, a felnőttközpontúságát nyíltan vállaló gyermektelen család, a válás utáni csonka család, illetve az új kapcsolatok következtében kialakuló összetett családformáció is. Az elektronikus eszközökkel ellátott otthonok pedig mind jobban kitárulkoznak a világ felé.

A harmadik hullám emberei már nem hajlandók készen elfogadni a valóságról alkotott korábbi mentális modelleket, ehelyett inkább megpróbálják ezt saját maguk folyamatosan meg- és újraalkotni. Ennek következtében egymással ütköző világnézetek kerülnek egymás mellé: hódítanak – sok egyéb mellett – a természetimádatra, a szociobiológiára vagy éppen a keleti miszticizmusra épülő eszmék, valóságos kulturális háborút eredményezve. Megkezdődik a nemzetállami struktúrák felbomlása is, a szeparatista törekvések – Korzika, Belgium, Skócia, Spanyolország ilyen jellegű példái – mellett ezt jelzi a transznacionális vállaltok működése vagy a nemzetek feletti valuták terjedése is.

Ennyi változást azonban az emberek tényleg csak nagyon nehezen tudnak elviselni, ezt jelzik a harmadik hullám évtizedeinek romló öngyilkossági statisztikái, az alkoholizmus és a drogproblémák terjedésének adatai, a vandalizmus és a bűnözés növekedése, a depressziós betegek számának folyamatos emelkedése is. Az ezekkel együtt járó identitáskereséssel együtt az elmondottak soha nem látott fontosságúvá teszik a felnövekvő generációk nevelését-oktatását, a jövő személyiségét jellemző társadalmi karakterek kialakításának eredményességét. Mielőbb megoldandó feladatokként jelenik meg a családi funkciók visszaállítása, a közösségek működési rendjének – viszonyítási pontokkal megerősített – tudatosítása, valamint a mindenki elé követhető célokat állító jövőkép kialakítása.

De vajon milyen lehet/legyen az az oktatás, amely erre a feladatra tényleg alkalmas lehet? Egy máris biztos: az oktatás nem köthető feltétlenül az osztálytermekhez. Rengeteg egyéb, erre alkalmas helyszínt is igénybe lehet és kell ehhez venni: munkahelyet, kulturális intézményeket, otthoni környezetet, és a tanulást érdemesebb más tevékenységekkel – munkával, játékkal, a közösség szolgálatával – kombinálni. Nem járható tovább a korosztályok merev szétválasztásának útja sem, az egyedi készségek és igények figyelembevételével ugyanis óhatatlanul keveredni fognak egymással a fiatalabb és az idősebb tanulók – osztálykeretek nélkül, természetesen. Az oktatás és a munka ilyetén összevegyülésének köszönhetően a tanulási tevékenység nem csupán egyetlen életidőszak meghatározója lesz, hanem valóban az egész életre kiterjed. A korábbi, tantárgyakhoz kötött oktatási tartalom pedig egyre inkább átadja helyét az interdiszciplináris szemléletet megvalósítani képes módszertani megoldásoknak.

*

Mindettől persze még – főleg mi itt, Magyarországon – igen távol vagyunk. Még az sem biztos, hogy mindenki ezt a perspektívát látja maga előtt, így éli meg ezt a civilizációs válságot. Csodálkozhatunk, ha sokakból az elkerülhetetlen átalakulás ilyen élményei elsősorban pesszimista gondolatokat, elkeseredett tiltakozásokat, a jövőtől rettegő helyzetértékeléseket váltanak ki? Nem, hiszen ez sok szempontból természetesnek tekinthető!

Egyet azonban meg kell tennünk. Pontosan és következetesen rá kell világítani arra, hogy kinek-kinek – tanárnak, tanulónak, szülőnek egyaránt  – milyen szerepe van/lehet ebben az elkerülhetetlen civilizációváltásban, hogy közösen alakíthassuk ki a mindannyiunk igényeit is figyelembe vevő jövő iskoláját.
                               

• 1. Philip Coombs: The World Educational Crisis, 1968 New York, Oxford University Press. Kemény István magyar fordítása 1971-ben a Tankönyvkiadó gondozásában jelen meg.
• 2. Katharina Rutschky: Schwarze Pädagogik. Ullstein Sachbuch, 1988.
• 3. Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man. 1992. Magyarul az Európa Kiadónál jelent meg 1994-ben Somogyi Pál László fordításában.
• 4. Jeremy Rifkin: The End of Work. 1995.
• 5. Alvin Toffler: The Third Wawe. 1980. Bandam Books. Magyarul ld. Typotex 2001. Fordította: Rohonyi András.