Csobánka Zsuzsa: De mi lesz Kőmíves Kelemennével?

A magyartanítás válságáról évtizedek óta tudunk. Gyakorló tanárok számos példával tudják igazolni, hogy a régi módszerek és elvek már nem alkalmasak arra, hogy diákjaink irodalom iránti érdeklődését felkeltsük és fenn is tartsuk. Számos okkal magyarázható ez, de bőven elég, ha a külvilágból érkező hatásokra gondolunk – hiszen alapvetően diákjaink arra reagálnak, amikor igényeik felmerülnek, vagyis amikor unalmasnak találják a régről jól bevált frontális oktatást és az ókori görög lírát. Gondoljunk bele: az a diák, aki naphosszat a gép előtt ül, netezik, és a virtuális világ minden percben új élményeket nyújt neki, persze, hogy szürkének találja azt az unásig ismert rendszert, hogy a tanár bejön, felelek vagy megúszom, szöveggyűjteményből felolvas, mi pedig írjuk, amit diktál. És ez nem egy óra menete, hanem naponta 5-6 óráé, ahol ráadásul hajlamosak a tanárok személyes sértésnek venni az unatkozó vagy kártyapartnert kereső tanítványaikat.

A módszerek mellett a másik nagy probléma a tananyag. Hiszen a NAT a maga módján szabadkezet ad a tanároknak, kit és milyen mélységben tanítsanak, ráadásul a politikai változások miatt újból felül kell vizsgálnia minden pedagógusnak, hogy kompetenciát fejleszt, vagy inkább a magas műveltségű gyerekek gyártására koncentrál. A Fenyő D. György szerkesztésében megjelent Hézagpótlás című könyv alcímében is erre az utóbbi problémára reflektál: „A kortárs magyar irodalom tanítása”. Talán az ördög ügyvédje leszek, hiszen magam is ujjongva üdvözöltem  az Aula.info Kft. által kiadott könyv megjelenését, de annak reményében, hogy valódi szakmai diskurzus indul be, a kötet hibáit sem hagyhatom szó nélkül.

Remek címet találtak a szerzők/szerkesztő, hiszen a kritikus olvasó azon nyomban engedékenyebb lesz, kivédve egy ziccer, mondván, a céljuk a hézagpótlás volt. Bokányi Péter A jelenkor irodalma három irodalomtankönyvben (Élményközpontú irodalomtanítás, irodalomtankönyv ma) című írásában a kortárs irodalom alulreprezentáltságáról beszél, melyet a tankönyvek közlő jellegével is magyaráz. A biztos kánon erős vár ezekben a könyvekben, és lássuk be, az érettségihez, felvételihez elég is az, amit ezekben a tankönyvekben találunk. Ő a problémacentrikus irodalomtanítási modell mellett teszi le voksát az irodalomtörténetre épülővel szemben. Aki valamennyire jártas a szakmában, ismer ilyeneket, az Arató László-féle Átjárók, Kijáratok ezt a modellt követi. Tagadhatatlanul nagy kérdés ez. Azt már egyre többen érzik, hogy az irodalomtörténet mentén haladó irodalomoktatás nem a legjobb, hiszen az általános iskolából kikerülő, alig olvasó diákok hirtelen valóban nem tudnak mit kezdeni Catullus vagy Horatius verseivel. Fényévekre vannak tőlük az antikvitás nagyjai, és ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, bevallhatjuk, nekünk sem ők voltak a kedvenceink 14, 15 évesen a középiskolába kerülve. Induljunk ki abból, hogy mi a célunk. A magyartanítással a kötelező érettségire akarjuk felkészíteni diákjainkat, kis tudósokat szeretnénk 18 évesen elballagni látni, vagy a szövegeket értő olvasókat akarunk nevelni. Mindegyik lemondással jár, de a gyakorlati hasznát nézve a dolognak, azt kell előbbre helyeznünk, hogy mivel tudjuk legjobban segíteni a majd az életbe kikerülő tanítványainkat. Minden a közvetlen élményszerzésről beszél, a ma diákjainak olyan tanításra és nevelésre van szükségük, mely döntéshelyzeteket, megfelelő szabadságot kínál, és amely során a diákok élményeket szerezve, saját bőrükön megtapasztalják, megélik a tananyagot, ami ezáltal mélyebben be tud épülni, a részükké válik. Helyzetbe kell hozni a diákokat, és a katedra mögül, frontális oktatással nem biztos, hogy ez a legsikeresebben valósítható meg. Belőlük kell kiindulni, hogy minél közelebb férkőzhessünk hozzájuk, ezért kell pl. a netet, az őket érdeklő, érintő mindennapi tapasztalatokat is felhasználnunk a magyartanítás során. És itt jutunk el a kortárs irodalomhoz. Mi lehetne élőbb, közelebbi, mindennapibb, mint a kortárs irodalom, mely ugyanazt a nyelvet használja, amit ők, amelynek a szerzői ugyanúgy gmaileznek és facebookon posztolnak. A kortárs irodalom képes arra, hogy élővé tegye az irodalmat, mi több, visszaadja annak méltóságát.

Ezért is jelentős kezdeményezés a Hézagpótlás. A külsőre is impozáns könyv négy részből áll, illetve egy Szerkesztői jegyzettel egészül ki. Ebből megtudjuk, hogy a könyv a Könyvtár és katedra sorozat harmadik darabja, Móricz és Petri után most egy pályázat anyagainak gyűjteményes kötete. Fenyő D. György azt írja: „Olyan használható, a mindennapokban is elő-elővehető könyvet kívánunk az olvasók kezébe adni, amelyben alapos elemzéseket és komoly módszertani segítséget egyaránt találhat.” A könyv hiányosságának érezzük először, aztán a jegyzetet olvasva válik érthetővé a választott szerzők és szövegek esetlegessége, aránytalansága és a módszertani megoldások nem mindig előnyös sokszínűsége. Ami viszont ebben a börzében mégis dicséretes, az a szerkesztői munka, a tanulmányok minden műnemre kiterjedő jelenléte és az, hogy a könyv kedvet csinál a kortárs irodalom tanításához.

A Bevezető után Alkotók, Problémák és Alkotások fejezetcímekkel találkozunk, melyek a kétszintű érettségire engednek következtetni – burkoltan az ott megjelenő szempontrendszert követik. A Bevezetőben négy szerző fejti ki véleményét a kortárs irodalom tanításáról, mindegyikük valamely lényeges, azonban más-más központi magra koncentrálva. Szakács Emília az irodalom megszólítás, közlés és beszédtett jellegéből indul ki, és a művet meghívásként értelmezi, mint lehetőséget a kapcsolatteremtésre. Ő az olvasóvá nevelést tűzi ki fő céljául, és elítéli azt a versenyfutást, amit az adatok bebiflázása jelent tanárnak, diáknak egyaránt. Élményekre, kreatív gondolkodást építő olvasmányokra van szükség, mondja, később majd Darvasi László kínai novelláit vizsgálva bizonyítja be állításait. Loj Zsuzsanna Varró Dániel Bögre azúr című kötetéről ír tanulmányt, a Bevezetőben négy fő gondolat köré szervezi mondanivalóját, miszerint a kortárs irodalmat tanítani kell, problematikus, időigényes és izgalmas. Az általa felhozott szabadság és döntés kérdései a legfontosabbak, ezek egyszerre érvek és ellenérvek is tanáraink számára, a kortárs irodalom mellett és ellen érvelők épp úgy zászlajukra tűzhetik őket. Kristóf Tünde, akinek majd a nagy Kovács András Ferenc-tanulmányt köszönhetjük, az optimális irodalomtanítást a következőképpen képzeli el: „egy év alapozás, fogalomismeret, szövegolvasási gyakorlatok, tájékozódás, majd az irodalomtörténet nagy korszakainak, alkotóinak megismerése, végül szintézis és áttekintés. Nos, így adódik, hogy a 12.-es diákok már elsajátítanak egy olyan eszköztárt, amellyel ezek a versek, ha nem is könnyedén, de viszonylag nagy önállósággal feldolgozhatók.” Csoportmunkáról beszél és különböző szintű feladatokról a tanulók képességeinek megfelelően, a hangsúlyt arra fektetve, hogy a kérdéseket és a válaszokat is maguk a diákok fogalmazzák meg. Bevezetője végén azonban ő is alapvetően az intertextualitástól várja a kortárs szövegek létjogosultságát. Hidvéghi Zsuzsanna Mikor és hogyan? című bevezetőjében a kortárs irodalom kánonjának hiányával indokolja a kortárs szövegek háttérbe szorulását. Aztán hosszú felsorolásba kezd, mely műveket tanítja ő maga is sikeresen, hálás lista következik, míg utolsó tanulmányként a Szépirodalmi Figyelőt hívja segítségül órájára, és kínál hozzá feladatokat, illetve Esterházy Péter kapcsán a nyelvtantanítás új lehetőségeit pedzegeti.

Az Alkotók részben Tandori Dezső, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos életművével foglalkozik Stribik Ferenc, Kristóf Tünde és Hermányi Gabriella.

Három problémát jár körül a második egység: mítoszértelmezések Horváth Anikó, nemváltás Korda Eszter és a saját halál tematika Németh Mária tollából.

Az Alkotásokban Varró Dániel dupláz (Loj Zsuzsanna és Molnárné Vámos Katalin), Pintér Karolina Tóth Erzsébetről ír, Sütő András, Rakovszky Zsuzsa, Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Vámos Miklós és Egressy Zoltán kerülnek terítékre, sorrendben az alkotók: Homa-Móra Éva, Németh Mária, Szakács Emília, Dr. Somogyi Erika, Giriczné Szép Ildikó, Ökördi Réka és a fentebb említett Hidvéghi Zsuzsanna.

Ami kitűnik a szövegekből, az a kortárs kánonteremtéstől való félelem, hiszen akikről szó van, véleményem szerint nem a kortárs kategóriába tartoznak, az utánuk kezdődik, ráadásul látni lehet azt is, hogy a választott szerzők és témák biztosnak vélt pontok, most jön az ördög ügyvédje: Parti Nagy Lajossal olyan nagyot nem lehet hibázni, vicces és szórakoztató, Varró Dániel pedig végképp nyert ügy. Megint azt mondom, olyan olvasó tanárokra lenne szükség, akik bátran ki merik mondani, hogy a fiatal, 20-as, 30-as, 40-es korosztályból ki az, aki jó, tanítható és fontos szövegeket ír. A másik nagy gondom az állandó intertextualitás mögé bújás, ez lesz a kortárs irodalom köpönyege, ha nem vigyázunk – mintha önállóan nem állnák meg a helyüket a kortárs versek, csak egy-egy kanonizált régi nagy mellett. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a diákok a szöveggel önmagával nem tudnak mit kezdeni, csak kontextusban, elhelyezve azt. Ha olvasóvá nevelés, felejtsük el az életrajzi adatokat, és kompetenciafejlesztés folyik a csapból is, érdemes lenne itt is inkább a szövegekre koncentrálni. Nem hiszem, hogy csak tizenkettedikes érettségi előtt álló fiatalok tudnak bármit is kezdeni egy kortárs verssel vagy novellával. Tapasztalatból mondom, hogy a hatodikosok is képesek erre – megfelelő szövegekkel persze.

Ha a mélyére nézünk, az egyes tanulmányok között van olyan, amelyik maga sem tudja, kit akar megszólítani, és elmélet és gyakorlat között ingázik, pl. a Tandori-tanulmány, félek, hogy olyan szintről indít, ami diákjaink nagy részét elrettenti, azonban kirajzolódnak olyan arcok is, akik problémaközpontúan pompás módszertani megoldásokat kínálnak, kérdéseik, feladataik szórakoztatóak és izgalmasak, kreativitásra sarkallnak, egyszerre akarnak nevelni és tanítani, s teszik ezt a gyereket előtérbe helyezve. A konkrét óravázlatok és ábrák, illetve a könyv tagolása is olvasóbarát, tanárbarát – az elemzendő szövegek alatt megtaláljuk a kérdéseket és a válaszokat is. Életművek tekintetében a Parti Nagyot elemző írás tele van jó ötlettel, és dicséretes az is, ahogy a különböző műnemeket összekapcsolja, így mutatva meg Parti Nagynak egy lehetséges arcát, olvasatát, a Kovács András Ferencről szóló pedig koncepciózusan átgondolt, komoly munka. Ez utóbbinál a szereplíra ilyen szintű érdekessége kérdés számomra. Ha a szerző maga is kimondja: a diákoknak nagy falat a lírai én ennyi részre osztódása, ilyen sok arca, valóban épp ezekre a versekre van-e szükség a kortárs irodalomból. Megfogják-e a diákokat ezek a tökéletesen elbizonytalanított lírai ének? Kérdezek, nem állítok. A mítoszteremtés kapcsán Petri, Baka István és Orbán Ottó használható ajtónak tűnik, hogy függetlenül attól, mennyire jártasak a mitológiában, a versek nyelvezete felkeltse az érdeklődést, ráadásul kedvelt, szórakoztató és izgalmas kérdéseket felvető mítoszok kerülnek elő: a labirintus, Dido és Aeneas, Orpheusz – problémaközpontú utakat is járhatóvá tesz, nagyszerű órákat lehetne tartani pl. ezen szövegekre építve a drámapedagógia eszközeit felhasználva . A kreatív írásgyakorlat, vagyis Dido levele, aztán a labirintus rajzolása szintén az élményközpontú művészetpedagógia felé mutat. Azok pedig igazán üdvözlendő kezdeményezések, ahol a nyelvtantanítás dicsőségét is vissza akarják állítani, épp az irodalom és nyelvtan egymás felé közelítésével, Parti Nagy és Esterházy szövegeinél ez megkerülhetetlen, és izgalmas játékként is megélhetővé teszi a sokat szidott nyelvtanórát.

A nemváltásos tanulmány inkább átfogó elemzés, mint gyakorlati segédanyag, a mellékletek azonban használhatók. A Nádast és Spirót kutató írás bevallottan ötletel, irodalmi tanulmányok lezárására tartja legalkalmasabbnak a Saját halál és az Utópia című szövegeket. A körtefáról készült fotósorozat és a halálélmény szép csomagolópapírt és masnit kap, bele nem mer menni az elemzés, így viszont kicsit feleslegesnek tartom. Kicsit beszélni a saját halálról, kicsit belenézni a fotósorozatba – minek? Akkor inkább tevékenykedtessünk, legyen belőle projekt, készítsék el saját fotósorozatukat az iskola kertjében lévő fáról – ha nagyon akarom, akkor valóban a 12. évet, iskolás éveket lezáró búcsúaktusként.

A 10 írást tartalmazó Alkotások egység dupla Varró Dániele is az intertextualitásban bízik, és a folyóiratok kritikusaiban, akik a szerzőt kétségbevonhatatlanul nagy tehetségnek tartják. Loj Zsuzsanna használható és fontos elméleti-gyakorlati írását Molnárné Vámos Katalin elsősorban verstanra koncentráló tanulmánya követi. Tóth Erzsébet versét a Pethőné módszertani kézikönyvére építő Pintér Karolina szépen végigviszi, csoportmunkák, versírás és kilépőkártya, örül az ember, hogy van hézagpótlás. Sütő Andrást Homa-Móra Éva nyelvtani és irodalmi terekben is vizsgálja, „új szavakat eprészünk” – idézi magát Sütőt. Ami külön öröm, hogy mindezt 5. osztályosokra tervezi, zenét komponáltat a gyerekekkel, ami biztos, hogy közelebb hozza a szöveget is, aztán példát hoz 8. osztályosokkal való munkára is. Rakovszky Zsuzsa merész vállalkozás, hiszen nagyregény, amit el „kell” olvasni, de szabadságot ad a diákoknak, érdeklődésüknek megfelelően választhatnak a feldolgozásmódok közül, aztán a csoportok érvelhetnek az általuk kidolgozott csoportosítás mellett. Ezáltal nemcsak a szöveg, az irodalom és a viszonyrendszerek ismerete kap teret, hanem egymás elfogadása, a vélemények különbözősége és annak tiszteletben tartása is szerepet kap – a magyaróra tehát újra (az életre) nevelni is enged.  A Szende-elemzés nyelvi síkokra épít, a drámaelemzésben Egressy szövegét drámapedagógiai eszközökkel dolgozza fel a szerző, Darvasinál szintén fontos szerepet kap a játék. Vámos Miklós novelláját kissé felületesen vizsgálja Giriczné Szép Ildikó, de a megközelítés, miszerint a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő, érdeklődésükkel, problémáikkal összhangban lévő műveket kínáljunk, szépen illeszkedik a sorba.

Nagyszerű elemzési szempontrendszereket ollózhat ki az olvasó, ami valóban segítség ahhoz, hogyan nyúljon egy érdeklődő, de eddig még ilyet nem tanító magyartanár a kortárs szövegekhez. Bármely hiányossága ellenére a könyv egy lépés afelé, hogy a fetisizált hagyománykövető, kánonközvetítő és ismeretközvetítő irodalomórák helyett valóban mélyfúrásokat végezhessünk a magyarórákon, és olvasni szerető, az irodalmat nem elutasító diákokat neveljünk 12 év magyartanítás során. A 15 szerző és a szerkesztő reményre adnak okot, hogy a magyartanítás válságára lassan megoldás születik, új irányok, új Déva.

Fenyő D. György (szerk.): Hézagpótlás. A kortárs magyar irodalom tanítása – Könyvtár és katedra 3. Budapest, 2010. Aula.info.