Csonka József: Testvérem, József, testvérem, Klára

Misszió a cigányok között

Korunk embere már nem elégszik meg az anyagi világ biztonságával, félelmeit a jövőtől az anyagi biztonság, a technika csodái már nem csillapítják. A gyógyíthatatlan betegségek, járványok, naponkénti katasztrófák, terrorcselekmények az etnikai villongások, helyi konfliktusok, öngyilkosságok hihetetlen megnövekedése, a bűncselekmények, a deviancia felborítják az egyén belső biztonságát. Az emberiség érzi, hogy veszélyben van a Föld és kiszolgáltatott az egyén. Ekkor szükségszerűen megjelenik a transzcendentális, az anyagi világon túli lét felé forduló érdeklődés, a negatív és pozitív erőkkel való kapcsolatba kerülés.

A magyarországi cigány népesség évtizedek óta húzódó, mindmáig is ,,ügyként" kezelt problémáinak a megoldásában komoly szerepe lehet a helyi kisközösségeknek, legfőképpen ott, ahol a diplomával rendelkező roma értelmiségi felismeri annak jelentőségét, hogy visszatérve szűkebb hazájába hatékonyan tud segítséget nyújtani az ott perifériára szorult cigányoknak. Ennek egyik – meglátásom szerint – leghatékonyabb módja a cigány misszió, ahol az Evangélium tanítása mellett kiemelkedően fontos szerepet kaphat a kulturális és szociális tevékenység is.

A megszokott logikát (mi miért nem működik?) megfordítva egy cigány misszió bemutatásával kísérletet teszünk arra, hogyan ragadható meg a dolgok működőképessége (mi miért működik?) a romák hétköznapjaiban, a többségi és kisebbségi társadalom viszonyában. Egy cigány missziós tevékenység Hosszúpályiban lámpást tud adni az olvasó kezébe azzal a nem titkolt célzattal, hogy egy kicsit közelebb vigyen a sokak által még nem hallott és nem tapasztalt jelenséghez. Eloszlatva ezzel egy-két – a cigány missziót körüllengő – esetleges téveszmét, megvilágítva a kérdés egy piciny szeletét, ez ezzel az egész összefüggésre is rávilágítva.

A helyi társadalmak szerepe, a mikromiliő egy posztmodern, globalizált világban – ott, ahol a demokrácia már gyökereket ereszthetett, s megkapaszkodni látszik – nagymértékben felértékelődik, a kisebbségek helyzete a középpontba kerül. Biztosítva ezzel a lehetőséget arra, hogy a helyi kisközösségek megoldást találjanak életesélyeik javítására. Az önsegítés lehetőségének felismer(tet)ésével és ennek szükségképpeni külső támogatásával, kognitív és affektív értelemben is vett támogatásával – egyszóval testközeli segítőkészséggel – sikerülhet a ,,megoldhatatlanság" perifériájának holtpontjára sodródott cigány embereket kimozdítani anélkül, hogy ez a többségi társadalom komolyabb energiájába kerülne vagy ellenállásába ütközne.

Igyekszem tárgyilagosan felvázolni egy Hajdú-Bihar megyei nagyközségben, Hosszúpályiban működő cigány misszió jelenét.

A nehézségek ellenére is komoly lehetőségek, célok és tervek mutatkoznak meg példázatul szolgálva ezzel mindenkinek, aki a cigányság ügyét ,,veszett fejsze nyeleként" kezeli mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom esetében.

A cigány misszió nemcsak igehirdetésekből áll, hanem többféle társadalmi kontextusban is megfigyelhető. Éppen ezért a misszióban tapasztalt jelenségekre, beszélgetésekre, tapasztalatokra, szituációkra hagyatkozom résztvevő megfigyelőként. Dolgozatomban a misszió tagjaival, valamint a cigány közösséghez tartozókkal, a cigány kisebbségi önkormányzat képviselőivel folytatott kötetlen beszélgetésekre, valamint a velük készült interjúkra támaszkodhatom, melyek tapasztalatait a szakirodalomban megjelent álláspontokkal ütköztetem.

A cigány családoknál talán még nagyobb veszteséget okozott a globalizált, modern világ elembertelenedése, elszemélytelenedése. A fizikai nyomoron túl talán a legnagyobb veszély a lelki és erkölcsi válság, melynek jelenségei megjelennek a cigány családoknál is.

Így van ez Hosszúpályiban is, ahol a misszió működik. A cigány családok egyharmada próbálva lépést tartani a többségi társadalom tagjaival igyekszik gyermekeit a környezeti elvárásoknak megfelelően nevelni. Azt mondhatjuk ezekre az emberekre, hogy kiemelkedtek, integrálódtak. Ugyanakkor, ha megtagadják kulturális, történelmi gyökereiket, radikálisan akarnak kiszakadni környezetükből, erőltetett lesz az asszimilálási törekvésük, lelki, erkölcsi válságba kerülnek, labilis lesz a helyzetük, zavar keletkezik identitásukban.

Mi a helyzet a kétharmaddal? Ők a helyi társadalom, a nagyközség marginalizálódott, reménytelenségben lévő rétege.

A létminimum alatt élő szegény emberekről, napi megélhetési gondokkal küzdő, halmozottan hátrányos helyzetű rétegről beszélhetünk az ő esetükben. Miért? A hétköznapi kihívásoknak nem tudnak megfelelni. A fogyasztói társadalom ügyes reklámfogásai beleviszik őket az eladósodásba, és közben sem anyagi, sem erkölcsi biztonságuk nincs. Azt is mondhatjuk, hogy nincs hitük, reményük, jövőképük. A ma megélése a legfontosabb céljuk. Ha a Biblia szavait hívjuk segítségül ennek a reménynek a meghatározásában, akkor a következőket olvashatjuk.

,,A hit pedig a reménylett dolgok valósága, a nem látott dolgokról való meggyőződés, mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régiek."

Szeretném eloszlatni azt a szerintem téves, negatív felfogást, mely a hitet nem a hétköznapi élet mindennapi történéseiben látja. A hit a misszióban szerzett tapasztalataim során az ember láthatatlan belső világának, gondolatainak, énképének, érzelmeinek, akaratának, lelkének megnyilvánulásait mutatja meg. Minden embernek van nem érzékszervekkel tapasztalható tájékozódó rendszere.

Korunk embere már nem elégszik meg az anyagi világ biztonságával, félelmeit a jövőtől az anyagi biztonság, a technika csodái már nem csillapítják. A gyógyíthatatlan betegségek, járványok, naponkénti katasztrófák, terrorcselekmények az etnikai villongások, helyi konfliktusok, öngyilkosságok hihetetlen megnövekedése, a bűncselekmények, a deviancia felborítják az egyén belső biztonságát. Az emberiség érzi, hogy veszélyben van a Föld és kiszolgáltatott az egyén. Ekkor szükségszerűen megjelenik a transzcendentális, az anyagi világon túli lét felé forduló érdeklődés, a negatív és pozitív erőkkel való kapcsolatba kerülés.

A vallások és a természetfelettit kereső különböző csoportok közül a Názáreti Jézusban való hitet szeretném bemutatni mint a kereszténység alapját, ami reményt ad a reménytelenségben, a gyakorlati életben pedig a megváltozott életszemlélet békés, kiegyensúlyozott embert teremt.

A misszió során az emberek találkoznak a keresztény tanítással, és folyamatosan meg is marad ez a kapcsolat Jézussal mint szellemi személlyel. Erről bizonyságtételekben számolnak be, vagyis saját szavaikkal mondják el, hogy miként tudtak megváltozni, hogyan sikerült az alkoholtól, cigarettától, depressziótól stb. megszabadulni a Jézus Krisztusba vetett hit alapján. Ezeket a változásokat a környezetük is észreveszi rajtuk. Ezek a gyakorlati bizonyítékai hitük valódiságának.

Azok, akiknek nem volt reményük, jövőképük, most stabil énképpel rendelkeznek, és tisztábban látják a körülöttük lévő világot.

Ki tehát a reményteljes ember? Ellentéte a reményvesztett embernek. Az az ember, akit megérintett a hit kegyelmi ajándéka. Hite által megtanulja kezelni problémáit. A reményteljes ember egy új embertípus, akiben a kisebbrendűség, fajgyűlölet, deviancia jelenségei mint lehetőség megszűnhetnek.

Egy új embertípust szeretnék bemutatni, aki a reménytelen világban mégis az Istenbe vetett hit által reményteljes ember, jövőképpel rendelkező, céllal, identitással rendelkező lehet.

Mit értünk missziós tevékenységen?

Első gondolatként az jut eszünkbe, hogy ezt valahol messze kell végezni. Természetesen valamelyik elmaradott országban, a hitetlen, pogány emberek között. Mi a keresztény európaiak misszióban hirdetjük nekik a kereszténységet, Jézus missziói parancsát, hogy ,,elmenvén azért tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsolok néktek: és íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig".

A világ történelme során sajnos nem a Jézus által ránk hagyott missziói eszközök voltak meghatározók, melyek a Szent Biblia tanításaihoz hűen szeretetet, békességet, megbocsátást, közösséget tanítanak.

A cigány misszió nagy érdeklődére tarthat számot a mai világban. Íme egy nép, amely felé lehet missziósként menni. Ezt mutatja az a tény is, ahogy hazánkat a rendszerváltás utáni nyugati keresztény misszionáriusok elárasztották. A nyugati kultúra és az amerikanizálás igényével ráerőltetik országunkra, kultúránkra a demokratikus szabadság mellett a kapitalista világ sok negatív velejáróját is.

Így kerültem kapcsolatba Kaeja Chóval is, aki 30 éve Amerikában él. Dél-koreai misszionárius asszony. Számára is csábító volt a nagy lehetőség, ,,megmisszionálni" a cigányokat, mint annak idején a bennszülötteket.

Vajon a cigányság lelkivilága mennyire nyitott az egyistenhitre? Hiszen eltérően az indiaiaktól, ők egy Istenben hisznek. A természetfölöttihez való viszonyuk, hitviláguk miatt ma is fogékonyabbak a vallásos élményekre, megtapasztalásokra. Azt is mondhatjuk, hogy a hit egy lelki szükséglet náluk. Ezen keresztül lehet őket megközelíteni, bemenni az ő lelkivilágukba, megérteni viselkedésüket, kulturális hagyományaikat, szokásaikat. A merev vallási keretek, a szekularizálódott világ távol tartja őket az érzéketlen istentiszteleti formáktól, amelyek csupán a szertartások, külső liturgiák gyakorlásában merülnek ki.

Szeretném ütköztetni a vallás és a gyakorlati hit tapasztalatait. Egy ilyen csoportot, vallási missziót mutatok be mint lehetséges – és létező – alternatívát a helyi kisközösségek önszerveződésére, ahol a nehézségek ellenére is komoly lehetőségek, célok és tervek mutatkoznak meg például szolgálva ezzel mindenkinek, aki a cigányság ügyét ,,veszett fejsze nyeleként" kezeli mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom esetében.

Előzmények

Az 1993-as kisebbségi törvény kapcsán a Magyar Művelődési Intézetben egy kisebbségi szakmai csoport jött létre, melynek az volt a feladata, hogy a leendő kisebbségi önkormányzat szakmai hátterét biztosítsa az oktatás és a kulturális autonómia területén.

Pályázat útján kerültem ebbe a beosztásba, és így módom nyílt megismerni mélyebb gyökereit a cigányság kultúrájának, hiedelem- és hitvilágának. Hosszúpályiba kerültem ebben az évben, és ott ismertem meg a község cigány óvónőjét, aki eddig egyetlen értelmiségiként elvégezte az óvónőképző főiskolát, és visszament a falujába a cigány gyermekeket oktatni, nevelni. Ezt a munkát már 10 éve végezte nagy megbecsüléssel, komoly elismeréssel és eredménnyel.

Főleg ennek a személynek és azoknak a cigány embereknek a beszámolóira, tapasztalataira támaszkodom, akik a keresztény közösség tagjai lettek az elmúlt 12 évben a misszió által.

1999 tavaszán Tarnazsadányban egy kisebbségi kulturális nap keretén belül egy nagy rendezvényen találkoztam Kaeja Chóval. A koreai asszony nyíltsága, természetessége, őszinte vágya a cigányok felé, nagyon meglepett, miután az ünnepséget követően az igazgatói irodában beszélgettünk. Nagy érdeklődéssel ismerkedett a cigány kultúrával és a hagyományokkal.

Kiderült, hogy a Magyarországi Református Egyházkerületnek az Amerikai Presbiteriánus Egyház a Kálvin téri épület felújítására jelentős anyagi támogatást nyújtott, és ezért cserébe kaptak egy irodát, ahol a misszionáriusukat fogadták. Így került Kaeja Budapestre. Mint elmondta, ő Indiába akart menni misszionáriusnak, de valami miatt ez nem sikerült. Azt mondták neki, hogy Magyarországra kell mennie. Nagyon elcsodálkozott, amikor itt Magyarországon találkozott ,,indiai emberekkel", vagyis a cigányokkal. Attól kezdve szíve vágya lett, hogy a cigányok között missziós munkát kezdjen el ittléte alatt.

Egy imaház felépítését tervezte Magyarországon a cigányoknak, ahol a saját hagyományaik, szertartásaik szerint tarthatnak istentiszteleteket. Ezt az imaházat Hosszúpályiban külföldi adományokból a helyi közösségnek kívánta felépíteni.

A vágyak valóra váltásának folyama elindult: látható szinten az imaház építésében és láthatatlan szinten a megszólítottak életében. Mi az, ami értelmet ad a hétköznapok küzdelmeiben, reményt ébreszt, reményteljessé tesz? Vajon a cigány ember is hasonló reményekkel élhet, mint nem cigány kortársai? Erre keresem a választ.

,,Kezdjük azzal, ami a legfontosabb! A vallás a modern társadalomban is, Magyarországon is, élő és fontos tényező. Rejtélyes. Minduntalan meglepetésekkel szolgál. Mint ahogyan világunk egésze, a vallás is változóban van. Múltját ismerjük. Jelenéről részismereteink vannak. Jövőjéről találgatunk." Tomka Miklós már több tanulmányában is kifejtette annak cáfolatát, hogy egy elvallástalanodott, szekularizált világban élünk, megtoldva mindezt azzal az igen lényeges állítással, hogy a ,,szekularizációs elmélet" – a vallás fokozatos és szükségszerű jelentőségvesztéséről szóló tanítás – nem állja meg a helyét, illetve koncepcionálisan megdönthető, gyenge lábakon áll. Ennélfogva teljesen más alapokra kell helyeznünk ezentúl a vallás szerepére vonatkozó társadalomtudományos megállapításainkat. Sőt arra hívja fel a figyelmet, hogy hétköznapjaink felgyorsult világa csupa olyan elemet hordoz magában, ami a vallásosság felerősödését idéz(het)i elő – sokkal nagyobb mértékben, mint az eddigi idők folyamán bármikor –, mivel a makrotársadalmi rendszer fokozott differenciálódása erőteljesen kihat a mikrotársadalom szereplőire, így ennek következtében a helyi társadalmak szerepe, az adott kisközösség társadalmi miliője kiemelt fontosságú tényezővé válhat. Éppen ezért a felmerülő kérdések többségére is a kisközösségekben találjuk meg a választ.

,,A napjainkat jellemző identitásválság, a közösséghiány, az intézményellenesség, a tekintélybomlás stb. korában a vallás sajátos és lemásolhatatlan módon alapozza meg és erősíti az identitást, közösségeket teremt, hatékony intézményes rendezésekre képes, tekintélyt (és hatalmat) képvisel." Az adott közeg vizsgálata feltétlen szükséges ahhoz, hogy megértsük azt, miképpen gyakorolt hatást a ,,vallási változás" az ott élő emberekre, hogyan változtatta meg mindennapjaikat, s miféleképpen illeszkedhet be a ,,helyi vallás" egy mindezidáig ismeretlen, új vallásképbe.

Clifford Geertz vallásdefiníciója éppen ebbe a gondolatmenetbe kapcsolható be. A vallás mint kulturális rendszer című tanulmányában Geertz részletesen kifejti a különféle definíciós megközelítéseket; számba veszi, megvizsgálja, milyen fogalmi keretbe helyezve értelmezhető a vallás egy alapjaiban megváltozott, posztmodern társadalomban. Geertz szerint a vallás ,,szimbólumok rendszere, amely arra szolgál, hogy erőteljes, meggyőző és hosszan tartó motivációkat és lelkiállapotokat hozzon létre az emberekben, miközben kialakítja a létezés általános rendjének koncepcióit, és ezeket a koncepciókat a tényszerűség olyan aurájába öltözteti, amelyben a lelkiállapotok és motivációk egyedülállóan valóságosnak tűnnek."

Azt, hogy a vallás (és nem az egyház intézményi léte) jelenleg, illetve a közeljövőben is meghatározó társadalmi dimenzió marad, Tomka három tényezőre alapozza, amivel a szekularizációs elmélettől gyökeresen eltérő álláspontra helyezkedik.

A gyorsan változó világ ,,kihívásaira" választ adni képtelen merev intézményi hagyományokkal rendelkező rendszer bizonytalanságban hagyja a vallásos embereket. Hitük megrendül, de nem magában a vallásban, hanem az egyház ,,tanításaiban". Rugalmasság nélkül az egyházi intézményrendszer, ha nem is omlik össze, de mindenesetre komoly krízisbe kerülhet. Az akut problémát a mélyre nyúló, tradíciókban gyökeredző (szilárd) intézmény és a kitágult posztmodern (képlékeny) világ között feszülő ellentmondás idézi elő. A szilárd felületen megtapadni képtelen képlékenység kisebb-nagyobb cseppjeire osztódva halad tovább, részekre bomolva, önteremtő módon alakítva életét, míg a szilárd test töretlen egységességében halad az ellenkező irányba. A hangsúly az ellenkezőségre helyeződik, és nem az irányra (ami adott esetben még rossz is lehet).

A pluralizmusra, a toleranciára való törekedés nélkül, az arisztotelészi másként való létezés lehetségességét figyelmen kívül hagyva az egyház (össztársadalmi szinten) nehezen adhat választ még a lehető legegyszerűbb hétköznapi kérdésekre is, leegyszerűsítve ezzel azoknak a dolgát, akik a ,,hagyományos" egyházaktól való eltávolodás mellett döntenek (a helyi társadalom szintjén).

Itt persze nem arról van szó, hogy szakítani kell a hagyományokkal, hiszen a megújulás hajtóereje éppen az lehet, ha az egyház intézménye a ,,gyökerekhez" visszanyúlva tud választ adni a jelenkor égető társadalmi problémáira megerősítve ezzel az emberek hitét is úgy, hogy mindemellett lehetőséget biztosítson más eszmék számára, átengedve ezzel a döntés jogát az egyénnek. Ha a ,,másképpen is lehetséges" létezését nem vonja kétségbe, és annak megértésére törekszik, akkor a kizárólagosság nem húzhat újabb falakat maga köré, falakat, melyek megakadályozhatják a diskurzus tényét, vagy annak akár puszta látszatát is.

A helyi missziós törekvéseket, melyeket Hosszúpályiban kezdett a misszió, nem fogadta be egyik hivatalosan bejegyzett egyház sem. Ez természetesen kihatott a 70-80 15-22 éves fiatalra. Főleg a fiúkra, akik csak céltalanul lötyögnek, már gyerekük lesz, de apává még nem tudnak válni, csavarognak, diszkóba járnak, üzletelnek. Már Hosszúpályiban is szipuznak, drogoznak a cigány srácok, betörnek, és mindenféle deviáns viselkedés tapasztalható köreikben.

Nem a vallásosság, hanem az egyháziasság csökken

(Európa esetében legalábbis.) A statisztikai adatok csupán erről adnak tanúbizonyságot, másról nem. Nem a hit társadalmi elfogadottsága vagy elterjedtsége csökken, hanem a vallásos hitrendszer egyházi, intézményes rendszerbe foglalt rendje, egy előző kor kulturális hálója kuszálódik össze. Ezt a folyamatot helyi szinten a két rendszer helycseréjével modellezhetjük a legjobban, amikor is a nagy közösségi rendszer (az egységes társadalomfelfogás) átadja a helyét a kis közösségeknek (lokalitásnak). Ugyanis a helyi csoportok megadhatják mindazt a bennük résztvevő (az ott élő) egyének számára, amit a személytelenné vált intézményi rendszer az esetek többségében képtelen biztosítani.

Egy alapvetően egydimenziós, elméleti, teofilozófiai megközelítés mára már korántsem enyhíthet azokon a többdimenziós problémákon, amelyek a helyi társadalmakban jelentkeznek, amelyeket csak személyes kapcsolatok segítségével (a fizikai jelenlét szünetmentességével), az egyénekhez igazodó, gyakorlatias szempontok szerint szerveződő, emocionálisan is beágyazott lokális közösségek tudnak biztosítani.

A misszió során megismerik egymást az emberek, tudnak egymás gondjairól, bajairól. Ha beteg valaki, meglátogatják a kórházban, ha börtönbe került, küldenek egymásnak csomagot, beszélőre mennek el a misszió tagjai. Tudják, hogy mikor szabadul a börtönből. Bibliát adnak a kezébe, mely reménysugarat jelent, támaszpontot, melyet megtanul lapozgatni, olvasgatni. Ha nehezen tud valaki olvasni, azt nem erőltetik a közösségben, nehogy megszégyenüljön. Közösségben még ne gyakorolja a bibliaolvasást, de négyszemközt együtt olvasgatnak, hogy minél jobban, gördülékenyebben tudjon az illető olvasni, hogy ne szégyellje magát.

Megtanulják a misszió tagjai, hogyan kérjenek imában Istentől! Természetesen ezt még igazán nem tudják az emberek. Erre tanítják meg őket, mivel az Isten személy, és lehet hozzá szólni, úgy lehet Vele beszélgetni, mint egy másik személlyel. Az a gyakorlat, hogy úgy kérnek, mintha saját apjuknak mondanák el kérésüket, hogy ,,nincs ételünk, segíts, hogy legyen munkám! Most van egy napszámlehetőség, tormát szedni, add, hogy a magyar asszony felfogadjon napszámba." Ilyen imádságok eredményeként elmondhatják bizonyságban az embereknek, hogy csoda történt, mert olyan kedves volt az a magyar asszony, és tényleg felvette napszámba, és aznap keresett 3500 Ft-ot. Ezek működő dolgok a misszióban, a hosszúpályi helyi közösségben.

Az viszont, hogy a helyi közösségek mennyire lehetnek életképesek egy nagy és egységes intézményi rendszer segítsége nélkül, ma még csak találgatni lehet. A nagy egyházi intézményrendszernek kapcsolódási pontok kialakításakor három tényezőt mindenféleképpen számba kell vennie, amelyek meghatározó sarokpontjai a posztmodern társadalomnak. A fokozódó individualizmus, a nagyfokú tradícióvesztés és a tolerancia iránti igény megnövekedésének figyelmen kívül hagyása, súlytalanságba taszítása ugyanis egyértelműen az ,,elegyháztalanodás" felé vezet.

Az egyre jobban összekuszálódó, bábeli hangulatot idéző hétköznapokban való eligazodáshoz, a hatalmasra duzzadt társadalmi információmennyiség feldolgozásához szükség van egy olyan rendező elvre, amely (poszt) modern kori zsinórmértékként képes újra biztosítani az egyének belső harmóniáját, hogy segítségével újra lakhatóvá váljék a harmadik évezred dzsumbuja, ki-ki megtalálva abban a maga helyét, hogy lecsillapodhasson az egyre inkább fülsiketítő disszonancia mindenki lelki fejében.

A vallási élmény mely a misszióban a természetfölötti élményhez való közelségen alapszik, választ tud adni az egyénnek a magára vonatkozó önmeghatározására. Az egyén megtalálja önmagát. L. J., a misszió tagja szóbeli interjúban a következőket mondja.

,,Amikor befogadtam az Úr Jézust a szívembe, úgy éreztem magam, mint egy újjászületett gyermek. Ettől kezdve nem másra kellett hasonlítanom. Megtaláltam önmagamat. Fantasztikus dolog volt. Érted? Egyszerűen megvan az a békesség talaja, ami által egy pillanat alatt minden kérdés, a legfontosabb kérdések megoldódtak az életemben, hogy mi az élet értelme, ki vagyok én. Istennek a gyermeke vagyok, örökkévaló szellemi lény, aki el lettem hívva egy szolgálatra, Istent dicsőíteni, hogy milyen módon, teljesen mindegy, ha én lakatos vagyok, akkor a lakatos munkámmal, bármivel, de abban a munkában, amire Isten az örökkévalóságban elhívott engem"

„Ez egy fantasztikus dolog! Problémák lesznek ezentúl is, még lehet, hogy több is lesz, mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, ahogy eddig gondoltam. Nem az emberekkel, hanem a szellemi erőkkel van harcom, amik az emberek mögött vannak."

Hozzáteszem, a történelmi vallási intézmények kikerülhetetlensége (Magyarországon is) monopolhelyzetet idézhet elő. Azonban ez a monopolhelyzet cseppet sem jogosítja fel az intézményi rendszert arra, hogy az egyház büszke mellén keresztbe font karokkal, hátradőlve szemlélődjön. Ha ez a rendszer nem elégíti ki megfelelően a vallás fogalmából adódó értelemadó és értékmeghatározó igényeket (gondoljunk csak az előbb említett geertzi vallásdefinícióra) – kialakítva ezzel a rendszer funkcióinak csökkenését, valamint új ,,funkcióhordozók" megjelenését –, akkor könnyen kritikus állapotba kerülhet. Az önteremtő-önreferenciális rendszerek paradigmájának luhmanni alapgondolata Tomka 1997-es tanulmányában is felbukkan. A kultúra önszabályozó rendszer. Ha értékmeghatározó és értelemadó rendszerében hiányosságok mutatkoznak, megnő a társadalom fogékonysága új (ugyancsak intézményesen rögzített) megoldások irányában. Ez a helyzet nemcsak a vallási hanyatlást magyarázhatja, hanem a szekularizációs „elmélettel” homlokegyenest ellenkező prognózist is adhat. Ugyanaz a motiváció, ami az egyházaktól való távolodásra ösztönöz, a vallási piac pluralizálódását és megélénkülését is elősegíti.

Hasonló megközelítésekkel találkozhatunk más tanulmányok esetében is, ami megerősíteni látszik ezt a logikai megközelítést, illetve ennek feltételezhető érvényességét. A posztmodern pluralizmusa kedvez e folyamatoknak, a vallási sokszínűségnek, a saját arculat, a különbözőségek kidomborításának.

Kétségtelen, hogy a racionális döntéselmélet közgazdaságtani mankóira támaszkodó megközelítés igen plasztikus módon tárja elénk a vallási változás folyamatában bekövetkezett eseményeket, és igen jól ,,illeszkedik" a készített modell a valóságban megfigyelhető társadalmi jelenségekhez. Azonban azt is beláthatjuk, hogy a végbemenő változások bonyolult ok-okozati rendszerét nem csupaszíthatjuk le az általánosítás ilyen szintjére, még akkor sem, ha az eredetileg kitűzött cél a megértés legnagyobb hatásfokára épít. Illetve azt sem felejthetjük el, hogy ilyen esetekben könnyen a hamis ok-okozati összefüggés látszatát kelthetjük, amely a legtöbb esetben a részletekben rejlő megoldást fedheti el előlünk post hoc, ergo propter hoc alapon.

A posztmodern éppen a részletekben rejlő – a millió miliő sokféleségében virágzó – világ, és a klasszikus célracionális gondolkodás kátyújába ragadt tudomány csak akkor képes pontos válaszokat adni jelenkorunk akut kérdéseire, ha szakít azzal az igénnyel, hogy általános választ fogalmazzon meg az általánosan megfogalmazott kérdésekre. Ténylegesen, és ez a döntő pont, valami – még a mindenütt és tartósan jelenlevő is – csak meghatározott feltételek mellett válik evidenssé. Éppen ezért a vallási változást mint szociológiai fogalmat, mint társadalmi folyamatot csak úgy érthetjük meg, ha az adott miliő adott társadalmi kontextusába ágyazódva végezzük megfigyeléseinket.

Elveszett tehát a modern idők tudományos biztonságérzete, átléptünk egy új (a határok pontos helye, az átlépés időbeli meghatározottsága is csupán puszta illúzió ezek után) kapaszkodók nélküli világba, ahol a ,,társadalmi tér időtlenné válik", s nem marad más lehetőség számunkra – bármennyire is szeretnénk másképpen hinni (?), látni (?) – csak elveszve lenni, s folyamatosan csak a pillanatnyiság által meghatározott miliőben közlekedni. Csak az ,,itt és most" változékonyságának figyelembe vételével építhetjük a pillanattól elszakadó, hosszabb-rövidebb távú elképzeléseinket, melyek gondolati alkotóelemei – de semmiképpen sem sarokkövei – lehetnek egy formálódó, folyamatosan alakulásban lévő középszintű elmélet képzeletbeli egészének.

Ennek a gondolatmenetnek során rengeteg kérdés fogalmazódik újra meg újra. Milyen jelentőséggel bír egy vallási kisközösség a mai, kapaszkodók nélküli világban? Vajon lehet-e kitörési pont a vallási misszió, jelenthet-e megoldást a cigány emberek számára egy előítéletekkel terhes világban? A kulturális prés szorongatta asszimilációs kényszernek hatásos ellenszere az ilyen kiscsoportos közösség? Segítheti-e a sikeres társadalmi integrációt? A többségi társadalom mennyire fogadja el (ha megérteni elsőre nem is sikerül), mennyire segíti, támogatja, ismeri el az ilyen tevékenységet? Feltett kérdéseimre a választ – meglátásom szerint – a hétköznapokban találhatjuk meg. Éppen ezért elemzésem csakis akkor lehet teljességre törekvő, ha a misszió mindennapjait vizsgálva feltárjuk az adott közösség tevékenységét.