Fóti Péter: Sekélyes vagy alapos…
…demokrácia az iskolában
A sekélyes demokráciában a hatalom nagyon kevéssé van megosztva, az végül is nagyon kevés kézben összpontosul, és a részvétel a döntésekben korlátozott.
Mindenki tudja, hogy a hatalom korrumpál. Akinek ellenőrizetlen hatalma van, az hajlik arra, hogy a hatalmat saját önző céljaira használja fel. Kevésbé ismert az a tény, hogy a hatalom nélküliség is korrumpáló lehet, igaz, más módon. A hatalom nélküliek fatalistákká lehetnek, befoghatják őket antidemokratikus szélsőséges mozgalmak, embertársaikat kínozhatják szavakban vagy tettekben. A hatalom ezen rossz kinövései (nem a hatalom ellen általában!) két módon kell harcolni: egyrészt a megválasztott képviselőket ellenőrizni kell, amihez emberi jogok, hatalommegosztás, fékek és egyensúlyok léte, nyilvánosság kell, másrészt a hatalomnélküliség korrumpáló ereje ellen a hatalom megosztása segít. (Mindezt máshogy a centralizáció és a decentralizáció ellentétével lehet leírni).
A demokrácia fontos ismérve, hogy azoknak, akiket egy döntés érint, joga kell legyen részt venni a döntési folyamatban. Ilyen volt az ismert szállóige az amerikai köztársaság születésénél: „Nincs adózás, képviselet nélkül!”. Ez persze egy követelés volt, amit csak hosszú küzdelem után lehetett valójában érvényesíteni. Hasonló a helyzet ma az oktatási rendszerben, ahol vannak kezdeményezések arra, hogy számosan kimondják: „Csak akkor tanulunk, csak akkor fogadunk el egy tantervet, ha nekünk tanulóknak is szavunk van annak kialakításában!”. Bár a mondat igazsága nyilvánvaló, mégis hosszú harcra lehet számítani, amíg ez valóság lesz. A tanulók kezében is kevesebb eszköz van, mint a polgárokéban az adóra szánt forintok voltak.
Nehéz a helyzet azért is, mert az elmúlt 100-150 év alatt létrejött iskolarendszer krónikusan fél a gyerekektől (ezért állandó félelemben tartja őket), nem akarja megosztani velük az iskolában a hatalmat, és a demokráciát a fegyelmezéssel igyekszik helyettesíteni. A kérdés az, hogy mindennek hatására mi történik az iskolákban, ahol elvileg a gyerekeket a demokráciára kellene felkészíteni elméletben és gyakorlatban.
Ahol nincs demokrácia, ott valami más üti fel a fejét: diktátorok uralkodhatnak (mint például „Az álom” c. dán filmben), de az is lehet, hogy kifelé igyekeznek a felnőttek a demokrácia látszatát megőrizni. Valójában ezek a rendszerek inkább totalitáriusak, és a demokráciára csak hivatkoznak annak érdekében, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön és ott is maradjon.
Azok az iskolák, amelyek őszintén igyekeznek a demokrácia felé, más modellekkel próbálkozhatnak. Ehhez az iskolai élet számos területén kell változásokat kezdeniük:
- az iskola irányítási struktúrája,
- a döntések meghozatalának módja és helyei,
- lehetőségek a döntések gyakorlására,
- felkészítés az aktív állampolgárságra az iskolai élet alatt és után.
Ha elkezdjük ezeket a területeket vizsgálni számos magyar iskolában, szomorú eredményre fogunk jutni. Carl Rogers a tradicionális iskola egyik kemény kritikusa jegyezte meg egyszer:
A diákok nem vehetnek részt a célok, a tanterv és az iskola működési módjának kialakításában. Mindezeket a felnőttek alakítják ki a diákoknak. A diákoknak nincs beleszólása a tanárok kiválasztásába, nincs semmi szavuk az oktatási politika kialakításában. Hasonlóan nincs szavuk a tanároknak saját közvetlen és közvetett elöljáróik kiválasztásában.
Vajon miért van az, hogy az iskolaigazgatókat kinevezik ahelyett, hogy őket a helyi iskola közössége választaná és bízná meg, ahol képviselete van a diákoknak, a szülőknek, a tanároknak?
Továbbiakban így ír Carl Rogers:
A mai iskolai élet megdöbbentő ellentétben áll azzal, amit a demokrácia erényeiről tanítunk. A szabadságról beszélünk, a szabad világról és hasonlókról. Az iskolai élet valósága ezzel szemben egészen más. Amíg mi a szabadságról és a vele járó felelősségről értekezünk, mint ami a demokrácia glorifikált jellemzője, addig a diákok az iskolákban meg vannak fosztva minden hatalomtól, és szinte semmi lehetőségük nincs arra, hogy választhassanak, vagy felelősséget vállaljanak.
Ironikus, hogy miközben a külvilág felé a magyar propaganda azt hirdeti, hogy országunk a demokrácia erős bástyája, addig az oktatásban a valóban demokratikus gyakorlat gyanakvással és irracionális ellenkezéssel találkozik. A valóságban, ha tanítják egyáltalán a demokratikus állampolgárságot, ezt egészen ettől eltérő körülmények között teszik, ami csak arra vezet, hogy a diákok nevessenek a szép elveken. Az elvek hirdetése helyett fontosabb lenne, hogy ezek szerint éljenek, ezek szerint legyen megszervezve az iskola.
Nem minden demokrácia érdemli meg a dicséretet. Winston Churchillnek, aki azt mondta, hogy a demokrácia nem jó, de nincs jobb nála, nem volt teljesen igaza. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezzel a mondással leszereljenek minket, és azt hirdessék, hogy elégséges kijelenteni: itt demokrácia van,. Ha a demokrácia nem mély, nem alapos, akkor a társadalmi élet továbbra is rettenetes problémákat fog mutatni, mint azt ma nap nap után látjuk.
Természetesen tudnunk kell, hogy a mély, alapos demokráciát sokszor érheti jogos kritika is, és annak gyakorlatához nem elégséges kijelenteni, hogy mától pedig alapos mély demokráciát csinálunk. A mély, alapos demokráciát nem kell, hogy az jellemezze, hogy a megbeszélések rettenetes hosszúak, hogy az érdekteleneknek ott kelljen ülniük akkor is, ha a gyűlések tárgya nem érinti, vagy nem izgatja őket, nem kell, hogy a demokratikus döntések rossz minőségűek legyenek (a bizottság egy tevét szült, miközben a feladata egy ló létrehozása volt).
A mély, alapos demokrácia kiküszöbölhető hiányosságai mellett annak legjobb oldalai megerősítik mindazt, amit E.M. Forster híres 1939-ben irt esszéjében (What I beleive) írt:
A demokrácia kevésbé gyűlöletes, mint a kormányzás egyéb formái, és ennek megfelelően megérdemli, hogy támogassuk. Abból indul ugyanis ki, hogy az egyén fontos, és mindenféle típusú emberre szükség van ahhoz, hogy civilizációnk virágozzon.
A demokráciának van egy másik erénye is… Ezért hiszünk a sajtóban minden hazugsága és vulgaritása ellenére, és ezért bízom a parlamentben… Az, hogy a parlament valódi képviseleti szerv-e vagy sem, és az is, hogy hatékony-e, megkérdőjelezhető, de értéke az, hogy vitatkozik és kritizál, és hogy ami ott történik, széles körben ismert.
Két hurrá tehát a demokráciának: az egyik, hogy elismeri a változatosságot, a másik, hogy megengedi a kritikát. Két dicséret elég: nincs ok, hogy hármat adjunk neki.
A demokrácia tehát
- a sokféleséget támogatja az uniformizálás helyett,
- a kritikai gondolkodást támogatja a vakhit helyett,
- a hatalmat megosztja a tekintélyelvű kényszer helyett,
- a flexibilitást támogatja a merevség helyett.
Már Arisztotelész is felhívta a figyelmet arra, hogy a demokrácia elkorcsosulásához vezet az, ha informálatlan, képzetlen tömegek választanak demagógok befolyása alatt. A mély demokrácia szavazói tudják, hogy a tömegdemokrácia nem létezhet az egyéni és a kisebbségi jogok figyelembe vétele nélkül. Ezt jegyezte meg John Holt egy A. S. Neillnek írt levelében:
Létezik egy megkapó könyv az én országomban, amelynek címe: „Idő kérés”. Ebben a szerző leírja, sok más egyéb mellett, hogy ő és akkori iskolatársai egy radikális amerikai iskolában hogyan szavaztak a többségi elv szerint, hogy egy általánosan nem kedvelt gyerek kapjon egyet a pofájára. Nyilvánvalóan ez egy rettenetes eltorzítása a többségi elvnek, amit te soha nem engednél meg. Ami engem ezzel kapcsolatban gondolkodásra késztet, az a felismerés, hogy a fasizmus igazi szelleme Németországban akkoriban, és az, ami ma nálunk most alakul ki, a többségi elv ellenőrizetlenségére támaszkodik. Azt gondolom, hogy talán csak a legutolsó háborús periódus végének kivételével, még akár egy szabad választáson is, Hitler nem tartotta volna meg, egy hatalmas többségre támaszkodva, a hatalmat. A demokrácia nehéz problémája, hogy az egyéni szabadság, a kisebbségek jogai és a többségi elv egymással konfliktusban vannak. Amikor nálunk, a déli államokban meglincselünk vagy meggyilkolunk egy négert, akkor az amerikaiak nagy többsége meg van győződve arról, hogy ez helyes tett volt, és azt is gondolják, hogy egy nap helyes lenne az összes feketétől megszabadulnunk. (John Holt levele A. S. Neillnek 1968. szeptember 30-án)
A sekélyes és a mély, alapos demokrácia megkülönböztetése nagyon fontos az oktatásban is. A sekélyes demokráciában a hatalom nagyon kevéssé van megosztva, az végül is nagyon kevés kézben összpontosul, és a részvétel a döntésekben korlátozott. Kevés dologban osztják meg a hatalmat és sokszor még az erre adott lehetőségek is korlátozott időre vannak megadva. Gyakran még idő előtt vissza is vonják azokat, vagy nagyon kevés tevékenységre vonatkoznak. Néhány iskolában létrehoznak iskolatanácsokat. Ezek meghatározott ideig működhetnek, és meghatározott feladatokat végezhetnek. Ha megpróbálják kiterjeszteni feladataikat, és tevékennyé válnak, akkor ellehetetlenítik őket. A tanárok egyébként is vétójoggal rendelkeznek, ha arra kerül a sor.
A sekélyes demokrácia csak a demokráciával kapcsolatos cinizmust erősíti. Sokan azt a hamis következtetést vonják le belőle, hogy a demokrácia nem működik, holott csupán arról van szó, hogy a sekélyes demokrácia rossz demokrácia.
A mély, alapos demokrácia több kritikát enged meg, és megengedi azt is, hogy a demokrácia meghatározza saját működési terepét, módját, saját napirendjét. Itt lehet arról is beszélni, hogy milyen döntést milyen szintre érdemes helyezni. Itt lehetőség van arra, hogy ha igény van rá, akkor a diákoknak szavuk legyen a tanterv összeállításában is. A tanterv itt amúgy is egy nagy katalógus, amiből válogatni lehet! De ezen a fokozaton is túl lehet lendülni, és a tantervi katalógusok megalkotásába is be lehet vonni a diákokat! Így van ez a Summerhillhez hasonló demokratikus iskolákban is, ahol a tantervet a tanárok és a diákok érdeklődése és tudása írja amellett, hogy az iskolai élet maga a demokratikus önkormányzat irányítása alatt áll. Természetesen a hatalom itt is megosztott, de az önkormányzat léte biztosítja a hatalom ellenőrzését és kritikáját.
A dominanciára alapozott sekélyes demokratikus rendszerben egy ember vagy egy kis csoport dönti el, hogy mit kell tanulni, hogyan kell tanulni, hogyan kell a tanultakat értékelni, hogyan kell kialakítani a tanulási környezetet. Ezeket a dolgokat bizottságokban döntik el, ahova soha nem hívják meg azokat, akiket ezek a döntések majd érinteni fognak.
Mindez egy kötelező tantervhez vezet, amely tele van kényszerítő elemekkel. Ezek a módszerek valójában a totalitárius rezsimek módszerei. Ennek a módszernek a jelmondata: „úgy csinálod, ahogy mi mondjuk, és szenveded a következményeket”. Nem hiába mondta John Holt:
Az iskola a gyerekek számára a hadsereg. A felnőttek állítják fel nekik, és amikor oda érkeznek, a felnőttek mondják meg nekik, hogy mit csináljanak, és fenyegetik őket és büntetik őket, ha nem engedelmeskednek.
Ennek a rendszernek a következménye az, hogy egyre többen igyekeznek kimenekülni a sekélyes demokrácia iskoláiból, és növekszik azok száma, akik tudatosan a magántanulói helyzetet választják még Magyarországon is, nemcsak az USA-ban, Kanadában vagy Angliában. Az otthoni tanulás és annak a korábban felsorolt négy következménye sokkal inkább megvalósítható, mint a tömeges iskolarendszerben, mert otthon a hatalom könnyebben megosztható a gyerekekkel, akiknek fokozatosan egyre több szava lehet a döntéshozatalban. Ennek következtében a gyerekek több önállósággal és magabiztossággal rendelkeznek, ami megmutatkozik abban, ahogy tanulnak és részt vesznek a család és a közösség életében. Az otthontanuló gyerekek ezért furcsa mód jobb állampolgárok is lesznek.
A sekélyes demokrácia iskolája tekintélyelvű (bully) iskola, annak tanterve egy tekintélyelvű (bully) tanterv. A mögötte álló pedagógia tekintélyelvű (bully) pedagógia, amely kizárólag a kinyilatkoztató tanári tanításra támaszkodik. Mindezeket segíti egy tekintélyelvű (bully) értékelési rendszer, egy tekintélyelvű (bully) szakfelügyelői rendszer. A kimondatlan üzenete a rendszernek, hogy céljait a kényszerítő tekintélyelv alkalmazásával éri el.
Nem csoda, ha ezeket a módszereket az iskolákban a diákok maguk is átveszik, és maguk között is hasonló módon kezdenek működni. Mindezt nem csupán az iskolai élet inspirálja, hanem a média is, amely ugyanezt a mintát sugallja. A kényszerítő tekintélyelv befonja életünket.
A kimeneti oldalon négyféle típust látunk. A „sikeres” diákok tekintélyelvű emberekké, politikusokká, doktorokká, tanárokká, újságírókká növik ki magukat. Egy nagy többség a tekintélyelv csendes elfogadójává válik, aláveti magát, nem gondolkodik önállóan. Ő az, aki szereti ha megmondják neki, hogy mit csináljon, melyik vezért kövesse. Így termeli bővítetten újra magát a sekélyes demokrácia. Persze van egy kis harmadik és negyedik csoport is: az egyik a bajkeverőké, akik ugyan ellenállnak a rendszernek, de az eredményesen legyőzi őket, és lelki ronccsá lesznek. Csak egy nagyon kicsi csoport képes egy hosszú lelki keresés folyamán visszajutni a demokrácia igazi mély koncepciójához, és megpróbálja azt terjeszteni saját életében és a környezetében. Ez a csoport csatlakozik azokhoz, akik a mélyen demokratikus otthoni iskolázásból jönnek, vagy a demokratikus iskolákban éltek és tanulhattak (nem Magyarországra gondolok).
Ezek az emberek rendelkeznek fogékonysággal, és képesek a diákok csoportjait közösséggé alakítani a hatalom megosztásával. Ezek az emberek képesek diákjaikkal partneri kapcsolatban tanítani és tanulni. Ezek az emberek tudnak természetes tekintélyt kivívni a diákok és embertársaik között, ami az igazi tanulás alapja. Számukra a párbeszéd lényegi tevékenység lesz, nem esetleges dolog, amire csak égető problémák esetén kerül sor. Ezek az emberek látják és mondják, hogy a felülről kényszerített kéretlen tanítás rossz és nem legitim. Ezeknek az embereknek van önbizalma, magabiztossága, tudnak beszélgetni és kutatni, és ezeket a tulajdonságokat képesek a környezetükben terjeszteni.
Az ilyen emberek hiányában (sehol sincs sok belőlük…) a tömegek soha nem a demokrácia rendjét és fegyelmét tanulják meg, hanem valami mást….