Kiss László: A közösségi vitázásról…

…avagy hogyan fedezzünk fel egy elhanyagolt generációt?

A beszélgető körök egyik visszatérő eleme volt a „nem is gondoltam volna, hogy a tanulás lehet ilyen élvezetes / hogy csoportban dolgozni ilyen jó / hogy a többiekkel ilyen értelmesen lehet beszélni, stb.”

Napjaink 14-18 éves korosztálya egyszerűen elveszett a felnőtt társadalom számára. A szülők, tanárok értetlenül és egyre több aggodalommal állnak a kamaszok viselkedése előtt: vajon milyen lesz az a jövő, amelyben nekik kell majd gondoskodni rólunk?

A másik oldalon a fiatalok viszont borzasztóan magukra hagyatva érzik magukat. Böngészve az Ifjúság 2008 kutatás gyorsjelentését, hamarosan rábukkanunk a bizonyítékokra: a bevont fiatalok 84%-a (!) állítja, hogy a fiataloknak egyáltalán vagy inkább nincs beleszólásuk a politikába, 75%-uknak meggyőződése, hogy a politikusokat sem helyi, sem országos szinten nem is érdekli a véleményük. Ennek következményeként nem is vesznek részt a saját közösségeik életében, 71%-uk saját bevallása szerint semmilyen szervezethez sem kapcsolódik (leszámítva az iskolát), és amellett, hogy olykor beszélgetnek a családjukkal a helyi ügyekről, a többségük (86%) már egy internetes fórumon sem fejtené ki véleményét, 95%-uk pedig soha nem menne el települése önkormányzati ülésére.

Olyan ez, mintha Budapest összes hídja leomlott volna az elmúlt húsz évben, a két oldalon rekedtek számára pedig elveszett volna a másik közösség.

A kérdés tehát az, hogyan lehet újra hidat és kapcsolatot építeni a fiatalok és a közösség közé? Hogyan lehet megmutatni a jövő generációjának saját közösségeik dilemmáit, problémáit, hogyan lehet velük azokat megvitatni? Egyáltalán hogyan lehet motiválni őket a részvételre, a közösségi felelősségvállalásra, amely minden demokratikus társadalom alapja?

Az előbb felvetett kérdésekre igyekszik választ adni a közösségi vita eszközével a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) YouthVoice elnevezésű programja, melyet egy konkrét iskolában megtartott vitakultúra-fejlesztő foglalkozás bemutatásával szeretnék ismertetni.

A DIA egy 14 éve működő civil szervezet, amely a fiatalok demokratikus készségeinek fejlesztésével foglalkozik a legkülönbözőbb eszközökkel, amelyek között éppúgy megtaláljuk a közösségi szolgálatot, az önkéntességet, a vállalkozói készségfejlesztést, mint a vitakultúra-fejlesztést. Mindezek hátterében az az elképzelés áll, hogy az aktív állampolgári magatartás kialakításához (magyarán az állampolgárságra neveléshez) nemcsak ismeretekre van szüksége a fiataloknak, hanem bizonyos készségek fejlesztésére is, mint a kritikus gondolkodás, a hatékony kommunikáció, a komplexitás és bizonytalanságtűrés stb. A megfelelő demokratikus ismeretek és készségek mellett pedig szükséges az aktív állampolgári attitűdök kialakítása is, úgymint a proaktivitás, a szociális érzékenység, a társadalmi felelősségvállalás stb.

A vitakultúra-fejlesztés mindhárom területen (ismeretek, készségek és attitűdök fejlesztése) hatékony módszernek bizonyul.

1. A vita alkalmas arra, hogy bővítse a fiatalok ismereteit az őket körülvevő világról. Abban, gondolom, nincs köztünk vita, hogy ismeretek nélkül nem lehet vitázni semmiről sem (szakterminussal élve nem lehet ex has érvelni). A vita közben a fiatalok folyamatosan tanulnak és tanítják egymást: minden egyes új információ, ami bekerül a vitába, közös tudássá válik.
2. A vitázás több készségre is fejlesztően hat. A vita résztvevőinek érthetően és világosan kell kommunikálniuk, meg kell érteniük(és a közhiedelemmel ellentétben nem csak meghallgatniuk) vitapartnerük álláspontját, kritikusan kell tekinteniük az őket körülvevő világra, képesnek kell lenniük közösségeik problémáit okok és okozatok láncolataként értelmezni.
3. Végül a vitázás során számtalan, a mindennapi életben is elengedhetetlen magatartást és viselkedésformát láthatnak és sajátíthatnak el a fiatalok: a vitapartner tiszteletétől kezdve a véleménykülönbségek tolerálásáig bezárólag.

Mindezek eredményeként azok a fiatalok, akik részt vesznek vitakultúra-fejlesztő foglalkozáson, toleránsabbá válnak mások véleményével szemben, képesek egy közösségi problémát többszempontúan megvizsgálni, igényük van a logikus érvekre épülő közéleti párbeszédekre, a vitában kerülik a személyeskedést, nyitottabbak a közösségre és annak problémáira, aktívabbak és érdeklődőbbek a közélet és a politika iránt.

Mit jelent tehát a közösségi vitázás, és hogyan alkalmas arra, hogy hidat képezzen a fiatalok és a közösség között?

A közösségi vita módszere voltaképpen egy logikai ív, amely minden esetben egy konkrét közösségi problémával indul és vitával ér véget. Tekintsük át közösen azt a folyamatot, amelyet a fiatalokkal közösen bejárunk egy-egy foglalkozáson.

1. lépés – A jelenség

Minden közösségi probléma valahogy megjelenik a közösségben. A közösségi vita minden esetben egy ilyen helyzet, konfliktus vagy éppen jelenség megnevezésével indul.

Május folyamán egy kisváros gimnáziumában tartottunk foglalkozást, amelynek a témája az iskolai közösségi szolgálat volt.1 A foglalkozás ezen szakaszában elmeséltünk a résztvevő fiataloknak egy történetet, amely 2016-ban játszódik. Az érettségi szóbelijére várva a beszélgetés közben szóba kerül a kötelező közösségi szolgálat, amikor kiderül, hogy az egyik tanuló nem teljesítette a kötelező óraszámot, csak „lepapírozta”. Az egyik osztálytársa ezen felháborodik.

Ezt a jelenetet kellett a diákoknak első lépésben megjeleníteniük oly módon, hogy a jelenet többi résztvevőjét szabadon pozícionálhatták: vajon kivel értenek egyet, a „csalóval” vagy azzal, aki felháborodott.

Három csoportban dolgoztak a fiatalok, mindhárom csoportnál megfigyelhettük, hogy a „csalót” általában az apa segítette ki a szorult helyzetből, a csalás oka szinte minden csoport esetében az volt, hogy a főszereplő végigbulizta a nyarat, illetve meg akarta úszni a kötelezettségét.

2. lépés – Az érintettek

A közösségi vita második lépése, hogy tisztázzuk, kik az előadott (egyúttal átélt) szituáció érintettjei. Ez nem minden esetben egyszerű, mert könnyen lehet, hogy nem mindegyikük részese a jelenetnek, mint példánkban az „apa”, aki érintett azáltal, hogy segítséget nyújtott a fiának „lepapírozni” a munkát, de nem jelent meg. Ennek a feladatnak az a célja, hogy a fiatalok megértsék, egy-egy közösségi konfliktusnak sokkal szélesebb a hatósugara, mint azt elsőre gondolnák.

Ha látjuk a jelenség érintettjeit, akkor fontos időt szánnunk azok motivációira. Azaz arra keressük a választ, hogy az adott szereplő, miért úgy viselkedett, ahogyan.

Itt látható egy összefoglaló táblázat arról, a közösségi szolgálatos példában milyen érintetteket térképeztek fel a fiatalok és milyen motivációt véltek felfedezni a viselkedésük mögött.

Érdekes tapasztalat volt számunkra, hogy míg az érintettek körének feltérképezésével könnyen haladtak a fiatalok, addig a motivációk megnevezése már komoly kihívásnak bizonyult. Első körben a motivációk helyett a konkrét viselkedést igyekeztek leírni (pl. az apa segített a gyerekének), csak többszöri visszakérdezésre (De miért pont segített neki? Miért nem szidta meg?) tudták megfogalmazni azokat.

3. lépés – Az okok

A közösségi vita harmadik lépése a történtek mögötti okok megkeresése és feltérképezése. Ennek a lépésnek a célja, hogy a fiatalok megértsék, a közösségi konfliktusok, problémák nem véletlenül jönnek létre, hanem minden esetben meghatározhatóak azok a tényezők, amelyek lehetővé teszik őket.

Azt tapasztaltunk, hogy ezen okok megfogalmazása messze a legnehezebb feladatnak bizonyult a fiatalok számára. Nehezen értették, hogy a látott, hallott, tapasztalt jelenségek okai gyakran nem ott találhatóak, ahol maga a konfliktus. Igyekeztünk szemléletes példákkal segíteni a gondolkodásukat, mégis azt láttuk, hogy nehezen tudnak egy-egy jelenséget elvontabb fogalmakra, okokra lebontani.

Végül a fiatalok a következő okokat fogalmazták meg:

• a közösségi szolgálat kötelező jellege, mert ami kötelező, az sosem jó;
• a felnőttek nem értik a közösségi szolgálatot, nem tudják mire jó és miért;
• jelen van egy értékrendbeli deficit: az emberek a kötelességeiket nem teljesíteni, hanem megúszni szeretnék; 
• a fiatalok nem merik felvállalni az eltérő véleményüket másokkal szemben. (Ezt arra reflektálva fogalmazták meg, miszerint a főhős szerette volna megcsinálni a közösségi szolgálatot, de a barátai lebeszélték róla, ő pedig nem mert nemet mondani.)

4. lépés – Megoldási terv kidolgozása

Ezt követően kiválasztottunk egy okot a felsoroltakból és arra kértük a fiatalokat, hogy dolgozzanak ki rá egy megoldási tervet.

A megoldási tervnek választ kell adnia arra, hogy:

1. Hogyan akarjuk megszüntetni az okot?
2. Kinek kell megszüntetnie?
3. Pontosan hogyan kivitelezhető ez a terv?
4. Ki(k)nek és miért lesz ez jó, előnyös?

Jelen esetben mi az értékrendbeli deficit problémáját választottuk ki, azaz a fiataloknak arra kellett valamilyen megoldást találni, hogy hogyan változtatható meg saját korosztályuk olykor negativisztikus vagy elutasító hozzáállása a közösségi szolgálathoz.

Érdekes volt látni, hogy a három csoport mennyire eltérő megoldási javaslatokon dolgozik. 

Ha alaposan végigolvassuk a megoldási terveket, feltűnhet, hogy a fiatalok elsősorban tekintélyben tudnak gondolkodni, azaz azt várják, hogy majd az állam, majd az iskola megoldja a körülöttük látható problémákat. Ebből persze világosan kitűnik, miért nem akarnak, tudnak a fiatalok felelősséget vállalni saját közösségeik problémáiért, elvégre értékrendjük szerint ez „nem az ő dolguk”.

Ezen a ponton fontosnak tartom, hogy két megjegyzést tegyek, elrugaszkodva a cikk eredeti témájától. Az első, hogy mindebből világosan kitűnik: ahhoz, hogy a közösségi szolgálat elérje célját (aktív, cselekvő, bizonyos ügyekért felelősséget vállaló, szociálisan érzékeny állampolgárok nevelése), mindenképpen fontos ennek a szemléletnek a megváltoztatása. Hiszen az a fiatal, aki azt gondolja, hogy a társadalmi problémák megoldása elsősorban az állam feladata, joggal érzi magát kihasználva a közösségi szolgálat során, nem ritkák a „velünk akar spórolni az állam” típusú vélemények. Erre jó megoldás a közösségi vita.

Másrészt a közösségi vitázás jó alapja lehet egy közösségi szolgálati projektnek. Gondoljunk csak bele: a fiatalokkal elindulunk egy konkrét problémától, elemezzük azt, kidolgozunk több megoldási tervet is, amelyeket aztán megvitatunk. Logikus volna, hogy a megoldási tervek közül kiválasztva egyet arra buzdítsuk a csoportot, hogy valósítsák meg azt részben-egészben egy közösségi projekt keretében. Példánknál maradva, szervezzenek egy kampányt a közösségi szolgálatról a saját településükön, hogy tájékoztassák erről a felnőtteket, a döntéshozókat és a többi érintettet.

5. lépés – A vita

A foglalkozás ezen pontján tehát van három megoldási tervünk, három csapattal. Ekkor érdemes vitát kezdeményezni arról, vajon melyik megoldási terv bizonyul hatékonyabbnak, előnyösebbnek.

A foglalkozás során mi egy igazán könnyű és kevéssé formalizált vitaformát választottunk. A vitát négy körre bontottuk. Az első körben minden csapat egy-egy szónoka maximum 5 percben bemutatta csapata megoldási tervét (amelyekről egyébként plakátot is készítettek). A második körben a csapatok reagálhattak a másik két csapat tervére, tehát azt kellett bebizonyítaniuk, hogy azok megoldási terve miért nem jó vagy előnyös. A harmadik kör volt az ún. interakciós kör, amikor a csoport egy-egy képviselőjén keresztül középen vitáztak kötetlenül kb. 15 percig. Végül a vitát a negyedik körben egy összefoglalással zárták a csapatok 3-3 percben.

Hogy a vita ne csak azt a célt szolgálja, hogy a fiatalok ütköztessék megoldási terveiket, hanem azt is, hogy megmutassuk azokat a fiatalok környezetében élő döntéshozóknak, ezért ezen a ponton bevontuk az iskola igazgatóját, illetve a tankerületi igazgatót is, aki sajnos nem tudott végül eljönni.

A foglalkozás végén természetesen kitöltettünk egy visszajelző kérdőívet a fiatalokkal. Rákérdeztünk arra, vajon ajánlanák-e ezt a programot más fiataloknak is? A 13 résztvevő mindegyike ajánlaná a programot, az indokok jellemzően kétfélék: van, aki azt emelte ki, hogy a foglalkozás hatására fontos készségei fejlődtek (pl. kommunikáció, érvelés), vagy pedig a program szemléletformáló hatással bír, amire nagy szüksége van „a mai fiatalságnak.”

És milyen eredményeket tudhatunk a zsebünkben egyetlen napot követően?

A fiatalok esetében

1. Sikerült fejlesztetnünk azokat a készségeket, amelyek elengedhetetlenek a demokratikus párbeszédhez. A résztvevő fiatalok 13 esetből 11-szer azt nyilatkozták, hogy nőtt a magabiztosságuk a nyilvános megszólalások terén, 9 esetben úgy érezték, a foglalkozások hatására jobban el tudják magyarázni másoknak saját álláspontjukat. Természetesen ezeket az eredményeket kellő kritikával kell kezelnünk: a kitöltés egyrészt a szubjektív érzetre kérdezett rá, tehát nem a valós készségeket mérte, másrészt nem tudható ezek maradandósága. Azt viszont mindenképp megállapíthatjuk, hogy a bevont fiatalok úgy érezték, tanultak, fejlődtek a foglalkozás alatt.
2. Sikerült hatnunk a fiatalok és a közösség kapcsolatára. A visszajelző kérdőívek alapján 9 fiatal nyilatkozta, hogy a foglalkozások hatására könnyebben elviseli mások véleményét, 10 fiatal pedig azt, hogy a foglalkozás hatására fontosabbnak tartja, hogy elmondja véleményét, 7 fiatal esetében pedig növekedett a közösségi problémák iránti érdeklődés. Itt is érvényesek az előzőekben megállapítottak, tehát bár az adatokat érdemes kritikusan kezelni már csak azért is, mert nem tudhatjuk, az értékrendbeli változás mikor és milyen formában hat ki a hétköznapokra, de azt mindenképpen megerősítik, hogy a fiatalok megértették a vitakultúra-fejlesztés legfontosabb üzenetét.
3. Sikerült megmutatnunk a tanulás egy másik formáját a résztvevőknek. A beszélgető körök egyik visszatérő eleme volt a „nem is gondoltam volna, hogy a tanulás lehet ilyen élvezetes / hogy csoportban dolgozni ilyen jó / hogy a többiekkel ilyen értelmesen lehet beszélni, stb.”
4. Sikerült a fiatalok önmagukról alkotott képén valamelyest változtatni. Többen is megfogalmazták, hogy ők soshasem gondolták volna, hogy saját korosztályukkal lehet „komoly dolgokról” is élvezetesen beszélni, vitázni.

Az iskolai közösség esetében

Elmondhatjuk, hogy a foglalkozások megalapoztak egy állandó iskolai vitázó közösséget. A résztvevő fiatalok és az iskola egyik magyartanára közösen egy iskolai vitaklub alapításába fogtak, amelynek célja, hogy a vitázás mindennapi és rendszeres lehessen.

A program egyik fontos eleme a fiatalok környezetében élő döntéshozók, véleményformálók bevonása, mégpedig azért, mert a közösségi kapcsolatok, hidak újjáépítéséhez nemcsak arra van szükség, hogy a fiatalok megtanuljanak aktívan részt venni közösségeik életében, hanem arra is, hogy a közösség pozitívan megerősítse ez irányú törekvéseiket, tehát a közösség esetében is fontos a szemléletváltás.

A foglalkozás végén megtartott vitára meghívtuk az iskola igazgatóját mint az egyik legfontosabb döntéshozót, aki ráadásul a közösségi szolgálat kérdésében is illetékes. Ő szintén pozitív élménnyel távozott: a vitát izgalmasnak találta, a megoldási terveket mindenképpen elgondolkodtatónak és megfontolandónak.

Láthatjuk tehát, hogy a közösségi vitázás jó módszer arra, hogy a felnőtt társadalom újra felfedezze a fiatalokban rejlő óriási potenciált és kreativitást. A nyílt, demokratikus vita és párbeszéd megteremti a kölcsönös megértés lehetőségét, a fiatalok helyzetbe hozása és új szerepben (probléma helyett problémamegoldóként) való megjelenésük alkalmas mind a saját magukról alkotott kép, mind a közösségben róluk kialakult kép megváltoztatására. Képes arra, hogy érzékenyítsük a fiatalokat bizonyos közösségi problémák iránt. Mert ahogyan azt Jane Goodall világhírű etológus is megfogalmazta, „bolygónk jövője a világ fiataljainak hatalmas energiájától, lelkesedésétől és elkötelezettségétől függ… Meggyőződésem az is, hogy a fiatalok helyi közösségeikben nem elsősorban problémaként, hanem problémamegoldóként képesek jelen lenni, képesek aktívan részt venni a dolgok alakításában, ha erre módjuk van.”

• 1. A hatályos köznevelési törvény értelmében a 2016 májusában érettségizők már csak akkor kaphatnak érettségi bizonyítványt, ha megfelelő dokumentációval igazolják, hogy teljesítettek 50 óra közösségi szolgálatot.