A tudás alkalom

Németh Tibor interjúja

Nádor Tibor Palládium-díjas magyar festő, a Magyar Iparművészeti Egyetem adjunktusa, alakrajz- és festészettanára tanításról, a pillanat megosztásáról, közös létépítésről vall. Jelen lenni jó.

Ki vagy te, Nádor Tibor?

Most éppen már jó ideje festéssel foglalkozom, a festészet világában élek. Azt mondják rám: festő. Ezzel nagyjából ki is vagyok békülve. Hivatalosan ez úgy néz ki, mondjuk, ha az önéletrajzomat nézzük, hogy 1994-ben kaptam diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. A dolog nyilván nem ennyire egyszerű, nem volt ez ilyen egyenes vonal, bár a családomban mindig jelen volt a csinálás, a festés, a valamiféle kézügyességet, érzékenységet igénylő tevékenységek szeretete, tisztelete. Így már egészen kicsi gyerekkoromban is előbukkant például a képzőművészet vagy a zene. Öt-hat éves lehettem, amikor kifaragtam fából apám portréját. Tízegynéhány évesen tudtam néhány akkordot a gitáromon, zenekar alapításba fogtam és megírtam az első számomat. A radiátoron ütöttem hozzá a ritmust, és fel is vettük egy kis szalagos magnóra egy barátommal. 

Közben sportoltam is. Síugró voltam. Méghozzá tizenhat éves koromra az egyik legjobb magyar síugró. Több magyar bajnokságot nyertem. Benne voltam a szarajevói téli olimpiára készülő csapatban. Az, hogy végül is az egész csapat itthon maradt, egy máig érthetetlen sportpolitikai döntés volt. Ezután egy Európa-kupa versenyen hetedik lettem. Ezt úgy kell érteni, hogy addig magyar síugró még ezeken a versenyeken az első ötvenben sem volt. Nagyon nagy tehetségnek tartottak. Viszont akkor a „csúcson”, tizenhat évesen abbahagytam az egészet, és úgy gondoltam, a festészet az, ami az én utam. Ezzel a lépéssel szembefordultam mindenkivel – köztük a szüleimmel, főleg az apámmal –, akik addig nagyon hittek bennem, és támogattak azon a pályán, amit ők a legjobbnak gondoltak nekem.

Azóta festek, dolgoztam színháznak és színházban egy mozgásszínházi darabban a színpadon, taichizom, shendaózom, huszonöt év után újra síugrottam – részt vettem egy veterán világbajnokságon, ahol tizenegyedik lettem. Másfél éve újra elkezdtem gitározni, sőt jobban gitározom mind bármikor korábban. Persze nem vagyok egy Jimi Hendrix, de barátaimmal közösen zenélünk – most készülünk egy zenés kabaréklubot csinálni havi rendszerességgel. És persze tanítok 1989-óta.

Nekem az a meggyőződésem, hogy minden egy irányba mutat, minden mindennel összefügg, és minden kell, hogy a másikat segítse. Persze ahogyan nem vagyok és leszek legendás gitáros fenomén, úgy nem fogok harcművészeti iskolát sem alapítani. Nem kell minden helyzetben nyerni. A festés az, ami a tengelyét képezi az egész építménynek.

Mit jelent számodra a tanítás?

Ha az a kérdés, hogy szeretek-e tanítani, a válasz egyértelműen: nem. A dolog számomra nem érzelmi kérdés. Hasonló a válaszom arra, hogy érdekel-e a tanítás: nem, nem érdekel. Több mint húsz éve tanítok, ebből már tizenhárom éve a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábban Magyar Iparművészeti Egyetem). Nem igazán volt soha alternatíva, nem tudtam kitérni a dolog elől. Hazugság és önámítás lenne, ha azon lamentálnék, hogy érdekel-e vagy sem. Csinálom-e vagy sem, ez a kérdés. 

Ami igazából érdekel, amit igazából szeretek, az a pillantnak az a valódisága, ami félreismerhetetlen, és ami csak két akkor és ott jelenlévő ember között jöhet létre. Amikor nem lehet teljes pontossággal megállapítani, hogy ki tanul kitől. Amit én most mondok, csak és kizárólag a magam – elsősorban egyetemi – gyakorlatára vonatkozóan értem. Mivel nem szeretek tanítani, és nem érdekel a tanítás úgy általában mint valami magasztos, nemes kötelesség, nem is érezném jogosnak, ha általános érvényűnek állítanám be a mondandómat.

Egyébiránt nem is hiszek a tanításban, mint olyanban. Mármint, hogy van tanár és van diák. Tehát van valaki, aki tud, és van valaki, aki (még) nem. Amiben hiszek – abban viszont nagyon –, az a képességek, az ezekre való odafigyelés és az egymásra figyelés. Vagyis nem csak az, hogy a diák marhára figyel a marha okos tanárára, hanem a tanár nagyon is jól teszi, ha nagyon is figyel a diákjára, annak véleményére, ha engedi megnyilvánulni, gondolkozni, kritizálni. 

Nem látom be, hogy van olyan tudás, ami nincs meg eleve ott a hallgatóban. Olyasmi, amit szó szerint meg kell szereznie. Ha van ilyen, tehát ami korábban nem volt, és ezért meg kell szerezni, akkor sajnos azt el is lehet veszíteni. Az akkor nem képezi a részüket szervesen, csak rájuk van akasztva, csak túlsúly, rosszabb esetben rájuk kényszerített valami. Nézetem szerint képességekkel születünk a világra. Ezek a képességek úgy foglalják magukban a tudást – ami végső soron ezeknek a képességeknek a nem véletlenszerű működtetése – mint ahogyan a kő magában rejti a szobrot vagy annak lehetőségét. Elsősorban és mindenekelőtt a képességek kifejlődésének lehetőségeit kell megteremteni, a képességeket kell óvni. Minden azon múlik, hogy a képességek meg tudnak-e egyre inkább akadálytalanul nyilvánulni. Ha ez nem jön létre, akkor a munka, amit végzek, fabatkát sem ér. Akármekkora, és ha még annál is nagyobb tudással, műveltséggel „tanítok”, ha nem jár azzal az odafigyeléssel, ami a képességekre irányul, csak magamat fényezem. És a dologban az ördögi az, hogy csak az odafigyelés képes olyan helyzetet teremteni, ahol megszületik a valódi egymásra figyelés. Az odafigyelés nélkül csak félkatonai eszközökkel (pl. katalógus) lehet/kell mesterségesen megteremteni a figyelmet, vagy mondjuk úgy inkább, fegyelmet.

Mennyire érvényes tanítás ez szerinted?

Én a saját gyakorlatomról, a saját tapasztalataimról beszélek, és nem gondolom, hogy szükségszerűen tanulságos vagy követendő kell, hogy legyen, más számára is. És még valami. Amit most mondok, azt most gondolom így. Lehet, néhány év múlva mást kell, hogy mondjak. És ezt nem csak a jogosan kritizálható elméleti slendriánságom beismerése mondatja velem. Rendkívül nyitott társadalomban még inkább rendkívül nyitott kultúrában élünk. A különböző hatások mind térben mind időben elképesztő, felfoghatatlan variációkban alkotnak egyfajta nagy, pulzáló, állandóan változó életszövetet. Akár tetszik, akár nem, avval kell szembesülnünk, hogy a Globusunkon egy időben több releváns, érvényes világmodell is létezik. Nagyon más ez, mint mondjuk a reneszánsz Firenze vagy a barokk Róma vagy a fin-de-siècle Párizsa. Hogy ettől a felismeréstől ne hulljunk darabokra, rendkívül fontossá vált, hogy az egyén hogyan pozícionálja magát nyitottan és elfogadóan ebben a szédítő színességben. Az internet világa még virtuálisan sem jelöl ki egy kulturális viszonyítási origót, amihez vágyva egy jól használható kánont tudnánk leírni. Egy olyan kánont, amiről ne tudnánk eleve, hogy önbecsapás, önámítás nélkül nem lehet azt állítani, hogy az ismert világ bármely pontján egyedül igaz vagy érvényes. Erről jó érzéssel nem állíthatjuk, hogy rosszabb, mint régen. Nem rosszabb ez egészében, hanem más. Más, mint ahogyan más volt a (tizenkilencedik) századvégi Párizs, vagy más, mint a reneszánsz Firenze. Nem rosszabb! Vagyis az emberek épp úgy ölnek, szülnek, hazudnak, felülmúlják önmagukat, megrendülnek. És nem utolsósorban vannak, akik csodálatos képességeket művelnek ki magukban, amelyek segítségével mágikus tárgyakat hoznak létre az egyébként részvétlen anyagból. Tárgyakat, amelyeknek mágikussága abban is megmutatkozik, hogy nem valami katedráról kijelentve, hanem nagyon is érzékletesen, a zsigerekre hatva tolja az arcunkba, hogy a kultúra az egyik legfontosabb dolog az életben, mert nélküle, öreg, feldobod a pacskert az összes többi hozzád hasonlóval egyetemben. Hangsúly van a máson is – amellett, hogy mindig ugyanaz a geometria érvényesül (vagyis kultúra nélkül az ember nem marad életben), ezt mindig változó koordináták között éljük meg. A mi egyik megváltozott koordinátánk, ahogyan már korábban utaltam rá, hogy nincsen egy egyértelmű központja a világnak. És itt válik kérdéssé a tanítás.

Te mióta tanítasz?

Nyilván minden mindennel összefügg. Az, hogy most így gondolkodom az egyetemi munkámról, a hallgatókról… annak oka az is, hogy nagyon korán kezdtem, úgymond, tanítani. Azt a szakkört, ahol elkezdtem rajzolni, festeni, és amit betegségéig Szlávik Lajos vezetett (a Mesterem, akit soha nem hívtam mesternek, „csak” Lajosnak), Mohácsi András barátommal örököltük meg. Hamar jött, én magam is még akkor felvételiztem a festő szakra. Eleinte kicsit zavarba ejtő volt, hogy én magyarázgatok ott másoknak, de valahogy elfogadta a környezet, sőt talán nem is ment rosszul, mert utána még vagy nyolc évig csináltam, közben elvégeztem a festő szakot is. Többeket is felvettek tőlünk a Képzőre, Iparra, Tanárképzőkre. Volt hatvanéves tanítványunk is. Nagyon intenzív vidám időszak volt, nyaranta egy hónapot festettünk kint szabadban egy alföldi tanyán teljesen nomád körülmények közt. Folyamatosan korrigáltunk Andrással, de kétnaponta közösen is órák hosszat elemeztük, kritizáltuk, szerettük egymás képet (beleértve a saját képeinket is). Mindenki beleszólhatott mindenki munkájába, a mienkébe is, mert mi is dolgoztunk végig. Később az egyetemen is tovább vittem ezt a metódust néhány évig – a nyári szabadban festést – az egyetemi munkámban. Működött, szerette mindenki. Végül az Egyetem kifarolt mögüle – nem finanszírozta tovább, és nem is tudta értékelni. Ez volt a nagyobb baj. Már ha baj egyáltalán, hogy csak pár évig élt. Nem szoktam ilyen dolgok miatt keseregni. Amíg volt nekünk, nagyon jó volt. Megvoltak azok a pillanatok, amikről korábban beszéltem. Most már több mint húsz éve csinálom, járatom a szám. Tényleg be kéne fogni legalább kis időre, hiszen mondtam, hogy nem szeretem. Csak mindig adódott egy alkalom. 

Mit gondolsz, mit kéne tanítani?

Ha a művészeti felsőoktatást nézem – ebben veszek részt már jó ideje – akkor bizony felmerül a kérdés, hogy mit is lehet vagy kéne tanítani. Egyáltalán lehet-e művészetet tanítani. Ahogyan már az elején jeleztem, nem hiszek a szónak abban az értelmében vett tanításban, hogy én birtoklok valami olyan tudást, amit, illetve aminek a fortélyait a hallgatónak mindenféleképpen el kéne sajátítani ahhoz, hogy jó műveket hozzon létre. Vagyis valami olyasmit, amire egyébként maga nem jönne rá – persze biztos van olyan, amire maga nem jönne rá, de akkor az a kérdés, hogy mennyiben van erre egyáltalán szüksége.

A mai körülmények közt nagyon óvakodnék arra törekedni, hogy szédítő szakmai igazságokkal, életbölcseletekkel próbáljak meg zsonglőrködni a hallgatóim előtt ahelyett, hogy a képességeikre figyelek, és ezeknek függvényében mozgósítom a saját tapasztalataimat a közös gondolkodás keretein belül. Bizony közösen kell egy adott rajzi, festészeti probléma kapcsán gondolkozni. A mostani hallgatók éppen annak a már korábban említett nyitott kultúrának köszönhetően, amiben élünk, rendkívül sok területen adott esetben lényegesen jobban tájékozottak, mint én vagy bármely más tanár kollégám. Ezek a területek sokfélék és látszólag, lehet, távol esnek, mondjuk, a festészettől. De éppen mivel egy nyitott kultúrában élünk, szinte semmiről nem jelenthetjük ki, hogy adott esetben nem lehet releváns bármely más terület vonatkozásában. Az egyén a maga szubjektív tapasztalatvilágával, képességeivel mindig teremthet, megláthat egy olyan összefüggést, ami a napnál világosabb érvényességű. És ez a legizgalmasabb része az egész dolognak számomra. 

Minden alkalommal, amikor reggel bemegyek az egyetemre, az órámra, jólesően tudatosítom, hogy na, ma sem tudom még, mi fogja elhagyni a számat; nem izgulok, hanem kifejezetten kíváncsi vagyok, mit ad az aznapi alkalom. Valójában a dolog magától alakult így már az elejétől fogva. Ösztönösen irtóztam attól, hogy fix mondatokból összeállított rasztert dobjak egy olyan élő, organikus jelenségre, helyzetre, mint egy egyetemi műtermi délelőtt. Annak az égi geometriának a változó koordináták közt, amit korábban leírtam teljes egészében, mint egy kisebb mása, modellje megfelel egy-egy munkanap az egyetemi műtermekben. Nincs két egyforma nap, mégis ha jelen tudunk lenni, tudunk egymásra és arra figyelni, amit csinálunk, akkor a napot valamiféle megfoghatatlan, de mégis félreérthetetlen ismerősség-érzéssel lehet zárni. Egy olyanfajta ismerősség érzésével, hogy most valamiféle a létezés egészével adekvát dolgot műveltem. Többször jártam úgy, hogy olyan mondatokat mondtam, olyan összefüggéseket sikerült meglátni – persze közös munkával, jelenléttel, odafigyeléssel –, amelyekről azt sem tudtam, hogy horizontomban benne vannak. Utána azt éreztem, szegényebb lenne az életem ezek nélkül a mondatok, de legfőképpen ezek nélkül a pillanatok nélkül. És ezeket a mondatokat azután soha többé nem használtam pontosan ugyanabban a formában. Ezek a gazdagító pillanatok.