A két világ

L. Ritók Nóra írása

Azt hiszem, a pedagógusok régóta nem kapnak megfelelő törődést. Sokakból, túl sok szakemberből tűnt el az értékesség érzése, a magabiztosságé, a kreativitásé. Kiégett, értékét vesztett pedagógus pedig nem tud egészséges, kreatív gyerekeket nevelni. 

Voltak területek, ahol próbáltuk az üzleti világ fejlesztési tapasztalatait, munkaformáit átvenni az oktatás területére is. Persze az azért hamar lejött, hogy ez csak afféle modernségre törekvő gyenge próbálkozás marad. Mert míg ott a csapatépítés eszköze a sárkányhajózás, vagy a vadvízi evezés, addig mi körbeállhatunk, és hangosan kimondhatjuk a keresztnevünket, no meg a kedvenc ételünket, hogy legyen csoportszervezési alap. Amíg ott szerencsesüti is van a résztvevők székén, mi már nagyon örülünk, ha a pályázati pénzből szervezett továbbképzésen kapunk egy jegyzettömböt, vagy egy reklámtollat. Míg ott kitűzőn áll a kinyomtatott név, nekünk marad a celtire saját kezűleg filctollal felírt név, biztosítótűvel.

Persze tudom, ez mind pénz kérdése csupán, oda jut, ide nem, oda szánnak, ide meg erre nem. Erre sem. Próbáljuk persze azt gondolni, hogy ezek külsőségek, és ugye hallottuk már eleget, hogy az igazi pedagógus akár egy szál krétával is stb., és ettől talán egy kicsit értékesebbnek is érezzük magunkat, de ebből már lassan nem tudunk töltekezni.

Nemrég egy nagy nemzetközi cég hazai munkatársainak képzésére hívtak, egy beszélgetésre. A többnapos program célja a tehetséggondozás volt a cég munkatársai számára. Sok olyan dolgozó kapott erre az első elemre meghívást, akit valami miatt tehetségesnek véltek a felettesei, és mint befektetést kezelve az ő fejlesztésüket egy hosszabb tehetséggondozó programba invitálták őket. A munkatársak a cég minden szintjéről érkeztek, a vezetői tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező fiatalok, és az idősebb középvezetők is jelen voltak. A témák a belső értékek mind jobb kihasználása, a kiégés elkerülése, az önfejlesztés, a csapatmunka sok területét érintették.

Az egészben az gondolkoztatott el igazán, hogy mennyire más szemlélettel kezeli ez a világ az embert, a kreativitást, a személyiséget. A munkatársi viszonyt, és a csapatban való gondolkodást. Mennyire látják, értik, hogy az alapvető a sikerességben a személyiség kiteljesedése a munkában, és az egyének építik együtt, csapatban a céget.

Hazafelé a vonaton nem tudtam szabadulni az égető szemléletbeli különbségtől. Kerestem az oktatás rendszerében ezeket az elemeket, de nem találtam. Mert itt most pont fordítva szerveződik minden. Itt a portfólióval bizonygatni kell (adminisztratív eszközökkel), hogy alkalmas vagy a pályára, a szakértői munkára való szűrés fontosságai között nem a kreativitás, hanem a lojalitás jelenik meg értékként, a vezetői kiválasztás szempontjai, vagyis a döntések sem igazán szakmai síkon mozognak. Olyat meg, hogy a tehetséges pedagógusok tehetséggondozása, vagy a kiégés megelőzése, a személyiség fejlesztése, esetleg a csapatépítés a tantestületben, na, ilyesmiről nálunk még sosem hallottam. A mi továbbképzéseink kizárólag a munkánk tartalmára irányulnak, ami fontos, persze, de közben sem az egyén, sem a csapat nem kerül fókuszba sehol. Pedig az oktatásban a tartalom átvitelére szolgáló eszköz, vagyis a pedagógus sem elhanyagolható.

A minap egy volt kolléganőmmel találkoztam, pedagógus most is. „Már csak egyet várok” – mondta. „Hogy vége legyen.” „A tanévnek?” – kérdeztem. „Á, dehogy. Ennek az egésznek. Hogy elhúzhassak végre nyugdíjba. Már torkig vagyok. És tudod, én már kibírom ezt a kis időt. De mi lesz a fiatalokkal? Ők hogy fogják kibírni? Milyenné válnak? Nagyon sajnálom őket.” A véleménye, azt hiszem, nem egyedi. Jó régóta a pályán vagyok, de soha ennyi kiégett, belefáradt pedagógust nem láttam.

Sokáig téma volt a pedagógusok paradigmaváltása. Sokszor felvetődött, hogy az iskolaigazgatók folyamatos képzésére is gondot kellene fordítani. Mert ha ők nem nyitottak a változásokra, a tantestület sem lesz az. És azt hiszem, a közoktatás-vezetői képzés messze nem ruházza fel elég képességgel az intézményvezetőket. De számukra csak az önképzés marad. Ha van rá igényük. De azt hiszem, a vezetői kinevezésekről szóló, politikai alapon született döntések  ezt az igényt elnyomják. Amikor nem a szakmaiság a fontos, akkor minek arra gyúrni? Akkor fontosabbak a személyes kapcsolatépítések, a jó pártkatona-szellemiségnek való megfelelés.

Nem tudom már, hol olvastam ezt a mondatot: „kreativitás csak ott van, ahol értékelik azt”. Vajon a pedagógus személyisége szempontjából hogy állunk ezzel? És főleg, merre haladunk a nagy egységesítésben? Beszélhetünk-e kreativitásról ott, ahol a szabálytartás lett a legfontosabb szervezőerő? A szabályokból pedig egyre több lesz. És egyre szigorúbb a betartatásuk. És nem tudom, ez hova vezet majd. Pláne, hogy a szabályokat meghatározók tekintetében is kétséges minden. Jól működik a KLIK, vagy sem? A legmagasabb szinten is elhangzott már az, hogy remekül működik, és az ellenkezője is. Ugyanabból a székből, ugyanattól a személytől.

Azt hiszem, a pedagógusok régóta nem kapnak megfelelő törődést. Sokakból, túl sok szakemberből tűnt el az értékesség érzése, a magabiztosságé, a kreativitásé. Kiégett, értékét vesztett pedagógus pedig nem tud egészséges, kreatív gyerekeket nevelni. A pedagógia ereje szerintem nem az egységesítésben, hanem a személyességben van. A kettő megfelelő egyensúlya nélkül nem lesz változás. Vajon ez része a pedagógus élepálymodellnek?