Az isteni fátyol

Józsa István gondolatai a kamaszokról

Csakhogy a kamasznak joga van hibázni, ezért kamasz. Mi pedig felnőttek, tanárok és szülők elfáradunk ezekben a harcként megélt mindennapokban, s botránkozunk, sértődünk, büntetünk, alázunk... Miért nem tudjuk kezelni ezt a folyamatot?

Mikor Odüsszeusz Kalüpszó nimfától hazaindult, Poszeidón szörnyű viharral a tengerbe akarta fullasztani a hajóst. Látta ezt a széplábú Ínó, s a már félig összetört hajóra ülve így szólt a hullámokkal küzdő férfihez:

„Tedd csak, amit mondok, mert látom, hogy buta nem vagy: vesd le ruháidat itt, tutajod meg bízd a szelekre, hordják el; s igyekezz hazatérni, csak ússz a kezeddel phaiák földre, ahol sorsod, hogy megmeneküljél. Vedd csak ez isteni fátylat, a melled alá kifeszítve kössed föl, s nem kell félned kíntól, se haláltól.”

(Homérosz: Odüsszeia, V. rész, 342–47. sor (Bukarest, 1984., ford.: Devecseri Gábor)

Mikor a hajódeszkákat egy nagy hullámmal végképp szerteszórta a haragvó tengeristen, az isteni fátyollal a mellén a habokra feküdt a hajótörött, és két teljes napon át hányódott a hullámokon. A harmadik nap hajnalán a vihar elcsendesült, és Odüsszeusz partot ért.

Tanároknak, szülőknek egyaránt nagy problémát jelent, amikor a felnövekvő gyermek második hétéves ciklusa végéhez közeledve, egyik napról a másikra egy addig teljesen ismeretlen és első látásra idegennek tűnő arcát mutatja. Hosszan lehetne idézni szülők, pedagógusok történeteit erről az átváltozásról. Hová tűnt a mosolygós, beszédes, játékos kislányunk és kisfiunk, és ki ez a morcos, orra alatt dünnyögő, megnémult, vackába bújó ismeretlen valaki?! – kérdi a szülő. S hol van a világra nyitott, azzal ismerkedő, tanulni vágyó, s a tekintélyt tisztelő tanítványom? – aggódik a pedagógus. Persze a gyermek is kérdez, hol csak magában, hol szemérmetlenül és nagy hangon! Mennyi konfliktus és hibás döntés születik mindebből... mindhárom részről egyaránt. Csakhogy a kamasznak joga van hibázni, ezért kamasz. Mi pedig felnőttek, tanárok és szülők elfáradunk ezekben a harcként megélt, évekig tartó mindennapokban, s botránkozunk, sértődünk, büntetünk, alázunk, s ne adj' Isten! – megverünk! Miért nem tudjuk kezelni – s a nevelés folyamatában épp ezt a problémát tudjuk legkevésbé kezelni! – ezt a folyamatot, ami éppúgy hozzátartozik a gyermek fejlődéséhez, mint az, hogy lábra áll, fogat növeszt, írni-olvasni tanul, majd mesterséget szerez? A legnehezebb mindebben a felnőttek számára talán az, hogy a kamasz gyermeknek, a konfliktusokat szító dolgok nagy részében igaza van. Artikulálatlan, sokszor direkt bántóan fogalmazott igazságok ezek, de igazságok. S talán nem is annyira megfogalmazásuk stílusa bánt minket, hanem maga az igazság? A kamasz gyerek ugyanis könyörtelen véleményt mond az addigiakról. Mindarról, amire mindeddig nem látott rá, nem állt össze egésszé benne. De most véleményt formál otthoni neveléséről, iskolai okításáról. Elindul tulajdonképpen a homo moralis ifjúkori útján. Rajtunk – szülőkön és pedagógusokon próbálgatja magát, hogy néhány év múlva már egységes világnézet szerint gondolkozzon társadalomról és politikáról, gazdaságról, hazáról és Világegyetemről, vallásról és saját maga szentségéről.

De jó lenne mindezt előre látni, hogy tudjuk, miért minden dac és fricska! De többségünk nem látja előre ezt, s ha tudja is, hogy így lesz, és van is miért, azért el-elfogy olykor a szükséges erő, nyugalom és hit. Pánikba esünk, mint Odüsszeusz, amikor árbocába vágott az első villám. S hiába kapta meg az isteni fátylat, ami majd partra segíti, addig nem merte a szelekre hagyni roncs hajóját, és nem merte magát a vízbe vetni még e sokat tűrt hős sem, amíg Poszeidón végképp nem hullajtotta darabokra bárkáját. A gyerekükkel és tanítványukkal a kamaszkorhoz érő szülőknek és tanároknak is tudniuk kell, hogy azzal a hajóval, amiben eddig – akár családként, akár osztályközösségként – élvezték a nyugodt vizek napsütötte fodrait, azzal a hajóval bizony nem lehet továbbevezni. Tudni lehet ezt már akkor is, amikor megszületik gyermekünk, és akkor is, amikor tanítóként köszöntjük őt az első osztályban. S ha nem készülünk erre idejében, úgy járunk majd, mint Télegonosz [Odüsszeusz Kirkétől született fia] apja, aki végül fia lándzsájától vérzett el.

Egy orvos ismerősömtől hallottam egyszer, hogy gyakran felhívják aggódó szülők: „Doktor úr, még mindig köhög a gyerekem!”. A válasza egyszerű: „Persze, hogy köhög, hiszen beteg. S ha beteg, akkor az a természetes, hogy köhög.” A mai világban hajlamosak vagyunk aszerint élni és gondolkodni, ahogy a reklámok ábrázolják a dolgok működését. Beveszem a gyógyszert, s a következő másodpercben már egészségesen, boldogan szaladok tovább. Nem éljük, nem tudjuk megélni az időt. Pedig a dolgoknak ideje van. Kapkodunk, rohanunk, sietünk. Ismerek olyan anyukát, aki azért adta hatévesen iskolába gyermekét, hogy majd hamarabb fejezhesse be tanulmányait felnőttkorában, hogy így „nyerjen” egy évet! Molnár V. József Az emberélet szentsége (2001) című munkájában ezt a problémát azzal magyarázza, hogy a mai ember az emberéletet lineárisan képzeli. Megszületünk és megszűnünk. A kettő között egyenes vonalban megyünk előre. S mivel az út végén a megszűnés vár ránk, ez nyomaszt bennünket. S így minél több mindent szeretnénk a rendelkezésre álló rövid idő alatt bekebelezni! Nincs hát időnk betegségre, tanulásra! Sietni akarunk, mindig tovább! Túl akarunk lenni kellemes és kellemetlen feladatainkon egyaránt. Képtelenek vagyunk benne lenni helyzetekben, belemerülni mélységesen. Még el sem kezdődött valami, már a következő valamire gondolunk. Így vagyunk a kamasz gyerekekkel is. Túl szeretnénk lenni a problémán. A gyereknevelés folyamatában az első igazi, embert-próbáló problémán. Nem gondolkozunk el rajta, nem akarjuk megérteni, nem keressük értelmét, hisz nincs rá időnk!

Azt hiszem, fordítva történik minden, mint ahogyan látni szeretnénk. Nem a kamaszkorú gyerek fordul el tőlünk, hanem mi fordulunk el tőle. Ő végzi a dolgát: változik, növekszik. Lehet, hogy ő zárkózik napokra a szobájába, de ez megtévesztő. Lényegileg mi zárjuk ki őt magunkból azzal, hogy nem fogadjuk el őt élete egy olyan szentséges, szép szakaszában, ami a felnőtt emberré fejlődésének utolsó előtti állomása, közvetlenül a cél előtt, amikor az egyik legfontosabb dolga, hogy a szobájába zárkózzon. Nem szép dolog ez tőlünk. Olyasmi ez, mintha beteg gyerekünk gyógyulását azért akarnánk, azért sürgetnénk, hogy ne kelljen már ágya mellett ücsörögnünk, hogy mehessünk vissza dolgozni, ő vissza az iskolába, hogy helyreálljon a megszokott, a kényelmes rend. De milyen rend ez? Milyen rend az, amiben nincs idő betegnek lenni, s amiben nincs idő meggyógyulni? Mert milyen gyógyulás ez, ha előbb-utóbb el is múlik a köhögés? Semmilyen. És majd jön a következő betegség, általában súlyosabb formában. Mert a természet próbálkozik majd újra: hátha ezúttal lesz rá időnk, figyelmünk, szeretetünk. Ugyanis a betegséggel valamire tanítani akar minket, amire szükségünk van. De nincs időnk tanulni sem. Szemünket, fülünket befogva, csak rohanni akarunk tovább. Hova is?

A felnövekvő gyermek második hétéves életszakasza zárul le a kamaszkor kezdetével. Bizonyos értelemben nem nehéz szülőnek vagy tanárnak lenni, amíg a gyermek a felnőtteket utánozza vagy tekintélyként tiszteli. De most ez változik meg éppen. Felismeri, megtapasztalja és drámai módon megéli, hogy ez a világ nem az az egységes világ, amivel eddig fenntartások nélkül azonosult. Rájön, hogy ez a világ tele van paradoxonokkal. Úgy érzi, becsapták. Úgy érzi, áltatták csupán. Mutáló hangon kérdéseket tesz fel, számonkérőn rákérdez bizonyos ellentmondásokra. Ezt azért teheti, mert kezd összeállni benne a kép. És milyen zavaros ez a kép, ami összeáll számára! Hogy lehet az, hogy a tanárom bort iszik, és vizet prédikál?! Miért nem biciklivel megy az apám dolgozni, ha ennyire utálja a reggeli dugót? Vagy miért nem költözünk vidékre, és miért csak beszélünk róla évek óta, hogy ezt kéne tennünk?! És hogyan lehet az, hogy szereted anyámat, de minden este csak a tévét nézed? És miért van ez, és miért nincs így, és miért, és miért, és miért…!? És miért vagyok én, és hová kéne, hogy tartozzak? Alapjaiban rendül meg minden addigi igazság, elfogadás, tekintély. A kibontakozó Én és a Világ első nagy konfliktusát élik meg a kamaszok. Magányra van szükségük, bezárkózásra, kilégzésre, megpihenésre, megnyugvásra. Nagyon fáradtak és nagyon megterheltek. Nagyon nehéz cipelni ezeket a hirtelen jött felismeréseket, ahogy nehéz cipelni megnyúlt végtagjaikat, nehéz mozdítani testüket. Legszívesebben egész nap csak hevernének. Nem lustaságból. Nemileg éretté váltak. Nőkké és férfiakká különülnek. Érzik, tudják, fizikailag már alkalmasak, képesek a gyermeknemzésre. Ez megint csak drámai felismerés. S mire való ez? – kérdi szkeptikusan a kamasz. Hogy e romlott világot újabb és újabb áldozatokkal népesítsük be? Hirtelen semminek sem lesz értelme, semmi teremtésnek, semmi mesterségnek, semmi foglalatoskodásnak! Minden hiábavaló. Ez az, amit a kamaszkor kezdeti traumájában érez a gyermekkorból kilépő lány és fiú, s ez az, amitől megrémül szülő és tanár oly nagyon.

„Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!”

(Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas)

A kamaszok azonban nemcsak hátat fordítani tudnak. Legalább ilyen erősen jelentkezik (jelentkezne, ha hagynánk, ha teret adnánk nekik), hogy megváltoztassák, jobbítsák a világot. Életfeladatukat, hivatásukat még fátyol fedi, de olykor homályosan érzékelik felnőttségüket, s lendületesen tenni, cselekedni is akarnak (akarnának, ha hagynánk, ha teret adnánk nekik). Még sok a „nem”, de van ugyanannyi „igen” is lelkivilágukban. Még jólesik olykor megpihenni a gyermekkorban, még össze-összemosódik olykor „érzelmi” és „akarati” lényük, de tulajdonképpen már dominánsan jelen van a tenni akarás, a cselekvés vágya. Alekszej Dolgorukij, Dosztojevszkij A kamasz című regényének hőse kamaszon megfogalmazott életcélja, miszerint „kétszer” olyan gazdag szeretne lenni, mint Rotschild, jól mutatja ezt a kettősséget: először akkora vagyonra tesz szert, mint a pénzmágnás, utána pedig jótékony céllal elosztja a szegények közt.

Az ifjak közösségi és egyéni fejlődése szempontjából nem mindegy, hogy a felnőtt társadalom (családi, iskolai, lakókörnyezeti, települési, nemzeti szinteken egyaránt) milyen tereket, lehetőségeket biztosít. A régi magyar népi kultúrában a társadalom állítólag nem rettent meg a kamaszoktól, sőt! A régi világnak szüksége volt azokra kritikákra, amiket éppen ezek az ifjak tudtak megfogalmazni. A legényavatási és pünkösdi népszokások nagy családjához tartozó „igazlátó” gyűléseken¹ megfogalmazottakat komolyan vette a felnőtt társadalom, az elöljárók sokszor meg is fogadták ezeket az igaz tanácsokat.² Úgy látszik, lehetséges, hogy olyan kerek legyen a világ, amilyen kerek valójában! Amelyik kerekségben semmi sincs fölöslegesen, ahol mindennek helye van, ahol minden összefügg, mindennel. Ahol helyük és szerepük van a kamaszoknak is!

A kamasz a gyermekvilághoz már nem, a felnőtt társadalomhoz még nem tartozik. Se itt, se ott, még ott is, már itt is. Szent idő, ahogy Eliade³ nevezné. Az „igazlátás” tulajdonságát nagy tiszteletben kell tartani, hiszen isteni állapotra utal. Meg kell becsülni ezt, hiszen ennyire tisztán, szűziesen soha többé nem lehet felnőtten látni, gondolkodni, mint az emberi élet e szakaszában. Szerencsés esetben eljut az ember öregkorában újra egy hasonlóan letisztult állapotba, de a bölcs tisztánlátás már nem a világ formálására, hanem annak elfogadására irányul majd.

A kamaszban lévő „erőforrásokért” két szempontból is nagy felelősséggel tartozunk. Egyéni fejlődésük számára nem mindegy, hogy elfogadjuk-e különösen hullámzó, bezárkózó és kinyíló, tagadó és igenlő, passzív és aktív, romboló és építő kamaszságukat. S ha valóban élő, innovatív, megújuló, organikusan fejlődni képes társadalmat akarunk, akkor szülőként, tanárként, felnőtt emberként tudnunk kell fogadni az új energiákat, szándékokat, szempontokat. E képességünk megléte vagy hiánya mérhető abban, ahogy kamasz gyermekeinkhez viszonyulunk. De fordítva is igaz: a kamaszok érzékeny nevelése mélyíti mindannyiunk közösségépítő kompetenciáit, fejleszti a társadalmat. Csak rá kéne feküdnünk bátran a habokra...