Samunadrág

By molnarcili on 2015. már. 22. - 18:37

A gyermeki gondolkodás és nyelvhasználat Kukorelly Endre Samunadrág című verseskötetében. Támba Renátó írása

Vége a dallamos, zárt formák világának, vége a gügyögő, kedveskedő hangnak és az elhallgatásoknak is.

Kukorelly Endre író, költő és politikus, valamikor szenvedélyes focista volt. A rendszerváltás előtt munkatárs volt többek között a Négy Évszaknál és az Újholdnál, a rendszerváltás után pedig például a Magyar Narancsnál és az Irodalmi Jelennél. A költészet az ő megfogalmazásában – ahogy az egyik vele készített interjúban fogalmaz – őszinteséggyakorlat. Posztmodern költő, hiszen szakít a hagyományos szépségeszményekkel és egyáltalán, faképnél hagy minden eszményt. Szövegeiben nem törekszik afféle végső, lekerekített, lezárt rendszer létrehozására, versei nem rendeződnek valamiféle rögzített vonatkoztatási pont köré. Ellenkezőleg: darabjait a tökéletlenség, az esetlegesség, a töredezettség, a látszólagos keresetlen egyszerűség, a dísztelenség és a köznapi nyelvi elemek beemelése uralja. Költészetében lépten-nyomon provokál, és egyáltalán nem öncélúan teszi ezt: ezzel hívja fel a figyelmet egy korszerű gondolkodásra a „nagy igazságok” és „nagy eszmények” azon költészetével, azon retorikájával szemben, amivel kapcsolatban Arany János így fogalmazott Vojtina Ars Poétikája cínű versében: „csip-csup igazzal nem törődöm én”.

Kukorelly Endre költészetére pedig mindenekelőtt az jellemző, hogy ő éppen ezekkel a csip-csup igazakkal foglalkozik elsősorban, nála gyakran mintha a szürke hétköznapok keresetlen szólamai adnák az alaptónust. Kukorelly csupa jelentéktelennek mondott dolgot avat versei tárgyává, így aztán mindegy, hogy egy éppen botladozó öregember gondolatszilánkjai vagy demitizált Petőfi-szólamok kerülnek helyzetbe. A lényeg a nyelvhasználati konstrukciók leépítése.

Verseiben annyi a játékosság, a játékos-önironikus gesztus – nem kevés fanyar ízzel, kiábrándult hanggal vegyülve –, hogy maga a lírai alany nem egyszer gyermekinek tűnik, sőt, mintha a Kukorelly-féle emberszemlélet – ha egyáltalán van ilyen – valamiféle „nagyított gyermekről” szólna, aki csöppet sem tökéletes, aki még nincs kész, és nem is lesz kész soha, aki állandóan csak folytatódik. Innen közelítve a költészetét, a gyerekvers sem áll távol tőle, és valóban, a szerző gyerekverseiben lényegében ugyanazokkal az eszközökkel él, mint más verseiben (Egy t, Mire jó a tenger).

Gyerekversei Samunadrág című kötetében jelentek meg 2005-ben, majd 2011-ben egy kicsit másképp, mindkétszer Komolyabb dolgok hat és háromnegyed éveseknek alcímmel. Egy kislány és egy kisfiú, Hanka és Samu szövegbuborékaiból áll össze ez a kis könyv, tele bájjal, szeretettel és kukorellys ravaszsággal. A Jóvagyo című vers pl. annyira kukorellys, hogy akár ars poetica is lehetne, de ilyesmi a Nagyone című szöveg is. A szövegek tele vannak hibákkal, kibicsaklásokkal, amelyek egyszerre világítanak rá az alanyiság sérülékenységére, és egyszerre tudhatók be a gyermeki gondolkodás és fogalmazásmód jellemző jegyeinek. Talán nem is lehet igazán elválasztani, hogy mi az, ami a gyermeki gondolkodás forrásvidékéről merít, ami egyszerűen „nyelvi realizmus”, és mi az, ami Kukorelly versbeszédének alapvető jellegzetességeiből fakad. Vége a dallamos, zárt formák világának, vége a gügyögő, kedveskedő hangnak és az elhallgatásoknak is. Az új versek ritmikailag, rímeléstechnikailag, tematikailag egyaránt könnyedek, felszabadultak, helyesírási és mondatszerkesztési hibáival pedig hangsúlyozottan szakít a költészet hagyományosan patetikus hangjával. A kötet nem oktat és nem kioktat, hanem komolyan viszonyul a gyermekhez: nyelvileg komolyan véve, érzékeny, nyitott befogadónak feltételezve őt. Ezek a szövegek nem erkölcsi példákat nyújtanak a gyermekeknek, hanem – miképp Bedecs László fogalmaz recenziójában – „a szöveg, a fikció és a nyelv működésének megértéséhez igyekszik közelebb vinni”, ezáltal vezetve őt el az olvasás öröméhez.

Gyermekperspektívából megírt szövegeit nemcsak a gyerekek élvezhetik, hanem minden felnőtt is, aki egy kicsit gyermek még. Márpedig mindenki az, talán nem is kicsit. A kötet – és ezen a ponton talán hamiskásan lelkesen fogalmazok – jó önismereti anyag ahhoz, hogy tudjunk élni saját gyermeki énünkkel – amely a reformpedagógia élenjáró hangadói szerint lényünk magvát képezi –, s ezáltal a gyermekekkel szemben ne csak a felszínen, a nevelési eszközök szintjén legyünk toleránsak és empatikusak, hanem igazában egyenlőnek érezzük velük magunkat. Mert mi, felnőttek sem tudjuk olyan jól a dolgokat, mint hisszük, csak úgy kell tennünk, mert felnőttek vagyunk, a gyerekeknek pedig szükségük van szabályokra. Egy szó mint száz, a kötet verseit nem csak gyermekversekként, de gyermeki versekként is lehet olvasni, és ilyen értelemben egyfajta tetőpontját (nem megoldását) láthatjuk ezekben annak a stílusdimenziónak, amit talán már Kosztolányi előre jelzett, Weöres nyitott meg, és amit az Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekvers-antológia szerzőinél is látunk.

A Samunadrág verseinek az is érdemük, hogy a gyermeki gondolkodásnak, a gyermeki nyelvhasználatnak egyáltalán nem afféle sematizált modelljéből indulnak ki, nem a jól ismert és gyűjtött gyerekszájakból: a szerző egészen egyedi beszédmódot visz végig a köteten. Felismerhetőek persze bizonyos fejlődés-lélektanilag is jegyzett vagy vizsgált jegyek, ám nem pusztán ezekre korlátozódnak a versek, a szerző nem esik a tipizálás hibájába. Azonban most nézzünk körül, milyen tipikusan gyermeki gondolkodásjegyek ismerhetők fel a kötet szövegeiben.

Előfordul például az, amikor a gyermek a félrehallott szót egy – talán jobban ismert – másik szó segítségével alkotja újra – így lesz például a csókolózásból csókollózás (Indulja, Mutattá, Legszeb). Ez arra példa, hogy a gyermek mindenbe értelmet visz; amit még nem ért, azt kicsit átírja, félreérti, hogy mindjárt értelmes legyen. Az is észrevehető – például a Macskaa című szövegben –, amikor a gyerek valamilyen ismert jelenség köré rendez más, még nem értelmezett jelenségeket, illetve az is jellemző, hogy az értelmezés során mellőz bizonyos releváns tulajdonságokat. Ugyancsak a Macskaa című versben figyelhető meg a gyermeki gondolkodás azon sajátossága, amikor a gyerek a tárgyat magát legalapvetőbb tulajdonságával magyarázza – tévesen vagy nem tévesen. A gyermeket éppen azért nevezik fenomenalistának is, mert a jelenség szintjén maradva értelmezi tapasztalatait, okát, célját, azonosságát egyaránt így magyarázza. Illetve egy másik változat, amikor a már meglévő ismeretek segítségével értelmez önkényesen egy új szót, de nem alakítja át. Jellemző továbbá, hogy valamilyen szubjektív érdekességet, részletet emel az egész elé, és szinte azt állítja beszámolója középpontjába. Ezenkívül fellelhető a kötetben a mítoszi és valóságos elemek keveredése is, a mágikus és a logikus közötti ingadozás. A belátás és az értetlenül fogadás közötti ingadozás is jellemző olykor.

A kötet textusai magyarázhatóak a piaget-i egocentrizmus fogalmával és az adaptációs modellel is. A gyermek saját nézőpontjának rabja, hiszen mások szempontjait nem képes átvenni, a saját élményeit, érzéseit és preferenciáit látja bele másokéba is, így próbálja értelmezgetni, felépítgetni magában a világot. A gyermek egy mindenben érdekelt „kis tudós”, aki miniatűr kísérletek véghetetlen sorát hajtja végre szakadatlanul, hogy feltérképezzen, megkonstruáljon magának valamiféle világot, amiben aztán mozoghat, és amely aztán a későbbiek során fokozatosan közeledik „a többiek világához”. A gyerek azt, amit még nem tapasztalt, azzal magyarázza, amit már átélt: az újonnan érzékelt jelenségeket valamilyen részlet hasonlósága alapján, analógiás következtetéssel teszi magáévá. Így sző lassan elméletet a világról teljes magabiztossággal, hiszen számára nem létezhet megmagyarázhatatlan dolog, ezért magyaráz olyan magától értetődő természetességgel mindent – mintegy újra kitalálja a világot. Talán ezért is mondta Weöres Sándor, hogy 10-12 éves korig minden gyermek költő.

Mindenesetre éppen a gyermeki egocentrizmus magyarázza, hogy miért van szükség gyermekversekre. Beney Zsuzsa például úgy fogalmaz, hogy az emberpalánta a gyermekversek nyomán képes meghaladni a világ kizárólagosan önmagára vonatkoztatásának szintjét, így juthat el aztán egy nem magára vonatkoztatott világ észrevétlen tudomásulvételéig. Beney mindehhez azt is hozzáteszi, hogy a gyermekversek még önmagukban nem nyújtanak esztétikai élményt, de megteremtik az esztétikai befogadás pszichikai feltételeit. A vitához én nem szólhatok hozzá, mindenesetre izgalmas kérdésfelvetés: a gyermekirodalom didaktikai vagy esztétikai kérdés-e inkább? Illetve: olvashatók-e esztétikai alkotásokként a Samunadrág versei, és hozzájárulnak-e valóban a gyermeki gondolkodás fejlődéséhez, az egocentrikus szint meghaladásához és egyáltalán a nyelvhasználati fejlődéshez?

Külön érdekesség, hogy a kötet olvasása közben már-már hallani a felnőtt ügyetlen visszakérdezéseit is, például az ilyen részeknél:

Rucikat.
Ruhát, na, ruha, érthető?! ru és ha, vili?!
És pléjstésönt. Jézus, nem tuggya, mi a pléjsztésön, atyám!

A kötetet illusztráló képekről (Tettamanti Béla rajzai) pedig csak annyit, amit már mások is elmondtak előttem, hogy nem tolakodóak, nem giccsesek, és teret adnak a képzeletnek. Tulajdonképpen a verseskötet egésze ilyen. Nem akarja meghódítani az olvasót, a poénjai sem robbannak, de mégis magával viszi az ember(t). A felnőtteket első olvasásra is visszakalauzolja a gyermekkorba (vagy talán: segít elevenné tenni azt), a gyerekeknél pedig idővel, de biztosan segít elő afféle nyelvi önreflexiót.

Halk, de jól megszerkesztett versek ezek csöndes rímekkel, nyugis lüktetéssel – az olvasó képzeletére van bízva a dolog, nincs rátuszkolva semmiféle előregyártott színpompás költői kép a gyerkőcre, lehetőséget hagyva így a csendes reflektálás, rácsodálkozásra. Tapintatos, komoly, becsületes, őszinte versek ezek, amelyek afféle csendes, szemlélődő attitűdöt képviselve teremtenek észrevétlenül új, esztétikai alapozású, a moralizálást a hátsó ülésen hagyó emberszemléletet.