Gondolatok Bada Márta kiállításához

L. Ritók Nóra megnyitó szavai a cigány festőművész kiállításán Berettyóújfaluban, 2015. március 19-én

Van, aki azt mondja, az igazi tehetséget nem lehet eltaposni. De én tudom, látom, hogy el lehet.

Bada Márta 1951-ben született, Gödöllőn élő roma képzőművész.

Ötgyerekes nógrádi családból származik, szülei vályogvetők és rongykereskedők voltak. Csak ő és egy testvére végezte el a nyolc általánost. Művészeti középiskolába nem vették fel, dolgoznia kellett, hogy megéljen, és közbhttp://www.szellemkeponline.hu/en nem engedve el az ecsetet fejlesztette magát az önkifejezésben. Gyerekkorától vonzódott a festészethez. Voltak mellette tanárok, művészek, roma értelmiségek, akik segítették. Kezdetben az amatőr festőknek kiírt kiállításokon jelent meg, majd fokozatosan beépült a roma kultúra művelői közé, nevet szerezve magának, és az áltata képviselt értékeknek is.

Kb. ezeket az adatokat lehet róla fellelni az interneten.

De vajon mit mondanak valójában ezek a szűkszavú tények?

Az első, ami elhangzik róla, hogy roma képzőművész. Vajon mit jelent ma romának lenni? Mit jelenthet eljutni romaként ide, erre a magas szintű művészi kifejezésre, az elismert művészek közé? Keserű, vagy büszkeséget adó bélyeg-e az identitás?

Nem egyszerű kérések. Régóta próbálom érteni őket, és magunkat is ebben e helyzetben, figyelem a roma értelmiségi vagy roma politikai vezetés hatalmi vadhajtásait, a többségi társadalom eleinte cinkosan összenéző, később nyíltan felvállalt elutasítását, ám csak most, az utóbbi időben kezdem érteni ezt.

Forrás: http://www.szellemkeponline.hu/

Most érzem, mi játszódhat le bennük, akik romaként szeretnék megélni az identitásukat a magyar valóságban. Most, hogy egy kis tanítványunkat elindítottunk egy mélyszegénységben élő, tanulatlan roma családból egy úton, egy más világba emelve, és már látom, hogy küzd, már 16 évesen küzd azzal, amivel mindannyian, akik másképp élnek közülük, mint szüleik, nagyszüleik. Látom, hogy a többségi társadalomban bármit tesz, ott mindig cigány marad, itt meg, az övéi között „magyarkodik”. Oda még nem kell, és ide már nem.

Kényes egyensúly, megtalálni a vállalható pontot. Pláne a mai Magyarországon. Mert melyik a jobb út? Asszimilálódni, vagy integrálódni? Beleolvadni a többségi társadalomba, mintha nem lenne roma, megsértődni, ha ezt mondják rá, vagy integrálódni, beépülni, roma identitással, emelt fővel? Keveseknek sikerül. Keveseknek adunk esélyt, hogy sikerüljön.

Bada Mártának sikerül méltósággal viselnie identitását, és művészete meg is adja ehhez a tartalmat, az értéket, tiszta, nemes üzeneteivel, melyek elkerülik a nagyon „etetős” roma giccs vonalát, melybe sokan belecsúsznak ma is.

A másik információ az életrajzban a család, a gyerekkor szerepét mutatja. Az erdőtarcsai évek, az erdő, a természet, az édesanya és a cigány közösség meséinek világa. Mi, képzőművészek, miután bejártuk a tanulás útját, gyakran óhajtjuk: bárcsak úgy tudnánk alkotni, mint a gyerekek! Újra és újra keressük magunkban azokat a pillanatokat, amikor az ösztönösség működik, mikor valami vezeti a kezünket a létrejövő csoda felé, úgy, hogy abban benne vannak a tanult dolgok is, de az üzenet mégis valahonnan régről jön, mikor még tiszta volt a lelkünk, és önfeledten játszottunk az eszközökkel, nem törődve a „mit szólnak hozzá mások”, meg „el tudom-e adni?” érzésével.

Bada Márta képein ott vannak ezek a csodák. Színei úgy tobzódnak a vásznon, ahogy csak egy gyerek lelkében tudnak az érzések. A képei mesélnek. Nőkről, természetről, harmóniáról, dús formákról, anyaságról, ölelésről. Figurái feloldódnak a kontúr nélküli, foltszerű ábrázolásban, szemünk önkéntelenül is továbbsiklik a formákon, ám alakjainak tekintete visszaránt, fogva tart, nem ereszt, nézni kell őket, belenézni az arcokba és gondolkodni azok üzenetén.

Hogy mik ezek az üzenetek? Egy különleges világról szólnak, ahol az ember még ember lehet, ahol a természettel összhangban élheti meg önmagát, ahol társ lehet a társ, virágozhat minden, ahol jó lenni, amit jó nézni. Ám a figurák tekintetében ott a kétségbeesés is. A féltés, ami néhol már rémületté fokozódik. Az elfordulás. A befelé fordulás. Bada Márta képeiben ott az üzenet, a vágy a valamikori jóra, amikor a cigány közösség még közösség volt, amikor a szegénység és a kirekesztés még nem volt így része az életüknek, amikor mások voltak a viszonyulások egymáshoz is. Amikor még volt közösség.

Ott a vádló üzenet a tekintetekben mindannyiunk felé: megteszünk-e mindent azért, hogy békében élhessünk egymás mellett?

Forrás: http://www.szimpatika.hu/

Aztán olvashattunk a tömör életrajzban a gyerekkortól meglevő elköteleződésről. Ismerős ez azoknak, akik tehetséggondozással foglalkoznak. Főleg nekünk, akik épp a gyerekek vizuális nevelésében dolgozunk. A tehetség ugyanis mély elköteleződés a tevékenység iránt. A tűzön-vízen átvivő akarat, a mindent kizáró figyelem, a „csakazértis” újrakezdés.

Bada Márta tehetségének kibontakozását sokszor állította nehézségek elé az élet. El kellett fogadtatnia egy olyan családban a festést, ahol annak semmiféle hagyománya nem volt. Festenie kellett tovább akkor is, mikor a rendszer a felvételi elutasításával azt üzente neki: nem vagy elég jó nekünk. Akkor is, mikor a megélhetését csak a takarítással tudta biztosítani. Mert nem bírta abbahagyni. Mert a tehetsége nem engedte.

Persze most eszembe jutnak romák, akikről szintén azt mondták, tehetségesek. Ám mégsem sikerült kiteljesedniük. Mert nem volt mellettük senki, aki tanítva őket segített volna eligazodni az őket körülvevő, sokszor idegen világban. Nem volt, aki ott, akkor erősített volna meg, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Van, aki azt mondja, az igazi tehetséget nem lehet eltaposni.

De én tudom, látom, hogy el lehet. Aki naponta hallja, hogy semmit sem tud, előbb-utóbb elhiszi. Akit naponta megerősítenek abban, hogy értéket teremt, az pedig képes lesz értéket teremteni. Egyszerű pedagógiai képlet. Kár, hogy ma ezt kevesen alkalmazzák a roma gyerekeknél.

Ezért azt mondom, aki ma romaként, szegényként, vagy ahogy most mondjuk, halmozottan hátrányos helyzetűként tehetség, annak szerencséje is kell, hogy legyen. És talán nem is kell, hogy ehhez roma legyen. Egyszerűen csak más, mint a többi. Lehet valamiben nagyon jó, de a mai oktatási rendszer nem erre épít. Hanem arra, miben nem jó, miben gyenge.

Elgondolkodtak már azon, mi lett volna mondjuk Picassóval a mai oktatási rendszerünkben? Vele, aki diszkalkuliája miatt nem tudott kétjegyű számokkal műveletet végezni? Vajon lett volna ereje végigküzdeni magát a rendszeren?

Bada Márta szerencsés volt. Szerencsés, mert volt, aki bíztatta. Volt, aki meglátta benne az istenáldotta tehetséget, és segítette. Tanítással, festékkel, lehetőséggel. Segítette addig, míg maga is meg nem tudta erősíteni magát a hitében, hogy valami olyat tud, amit más nem. Segítette abban, hogy ne hajoljon el attól az úttól, ami csak az övé. Hogy ne befolyásolhassa a mindig változó és mindig lejjebb csúszó közízlés.

Lám, mennyi tényező játszott abban szerepet, hogy ma itt, Berettyóújfaluban is köszönthetünk egy nagyszerű roma képzőművészt. Tehetség, inspiráló gyerekkor, fogösszeszorított kitartás, küzdés, szerencsés találkozások, támogató figyelem, elfogadás, szeretet, értéktudat, következetesség.

Mindez persze most feladatot is kijelöl nekünk, mindannyiunknak. Pedagógusoknak, közösségeknek, településeknek. Hogy próbáljuk megérteni, elfogadni, segíteni, támogatni azokat a roma gyerekeket, akikből bármi lehet. Talán még sok-sok Bada Márta, Daróczi Ágnes, Rostás Farkas György, Pege Aladár is. Akik példaként világíthatnak közöttük, közöttünk, megsokszorozva a pozitív hatást.

Köszönjük, hogy elhozta hozzánk a festményeit, hogy értsük, lássuk eredetiben is, mit jelent Bada Mártának lenni.