Megelevenedő korszakok...

... a Szépművészeti Múzeumban. Birkás Éva írása

2014. november 6-án, a VI. Országos Múzeumpedagógiai Konferencián, Egerben egy prezentáció keretében bemutattam a Szépművészeti Múzeum élő interpretációs műsorait. A következő sorok az ott elhangzott előadásom nyomán születtek.

Legelőször azt szeretném kifejteni, hogy mi is az az élő interpretáció. 

Az angol liveinterpretation terminus fordításaként megjelenő élő interpretáció magyarul kissé nyakatekerten hangzik, egyelőre azonban tudomásom szerint jobb megfelelője vagy fordítása nem honosodott meg. A személyes gyakorlatomban éppen ezért a látogatóknak szánt propagandaanyagokban nem szoktam használni, hanem körülírom, miről is van szó.

Az élő interpretációs módszer Nyugat-Európában, főként angolszász területen régi hagyománnyal bír és jól működik. Az International Museum TheatreAlliance (IMTAL) egy olyan egyesület, amely kulturális intézményekben igyekszik előremozdítani a különböző dramatikus technikákon alapuló műsorokat mint interpretációs módszert. Honlapjuk definíciókat tartalmaz a különböző interpretációs technikákról, amely alapján a következő rendszer állítható fel.

Az ábra alapján látható, hogy az IMTAL felfogása szerint mindenféle múzeumi kommunikáció interpretáció. Ezen belül élő interpretáció az, amikor a múzeumi személyzet és a látogató között bármiféle interakció történik, a tárlatvezetéstől a múzeumi színházon keresztül az élő történelem típusú tevékenységig. Ebben a rendszerben az élő történelem típusú tevékenységen belül jelenik meg az első és harmadik személyű interpretáció.

Mi a Szépművészeti Múzeumban első személyű interpretációval foglalkozunk, és amikor az „élő interpretáció” kifejezést használom, valójában ezt szoktam érteni alatta. Azonban az IMTAL honlapja sem teljességgel következetes, ugyanis található olyan megfogalmazás is, amely arra utal, hogy az élő interpretáció az élő történelem típusú tevékenységgel helyezkedik el egy szinten, ami viszont nem áll távol a fenti, általunk használt értelmezéstől. 

A hagyományőrzők meglehetősen a perifériára szorultak az IMTAL honlapja alapján feltérképezett rendszerben, bár a honlap nem egyértelműen helyezi el ezt a fajta tevékenységet a fent említett kategóriák valamelyikén belül. Mivel feltételezem, hogy ez is a múzeumi kommunikáció egy fajtájának tekinthető, az interpretáció kategóriáján belül mindenképpen elhelyezhető. Ennek a bizonytalan pozíciónak egy lehetséges oka, hogy a szakma a hagyományőrző csoportok működését fenntartással kezeli, és inkább lelkes amatőrök hobbijellegű elfoglaltságának tekinti, amelynek szakmai színvonala megkérdőjelezhető (ezt a jelenséget más források is említik, pl. Tony Gallucci egy cikkében, ld. az irodalomjegyzékben).

Hogy közelebb kerüljünk az első személyű interpretáció ismérveihez, állítsuk szembe a harmadik személyűvel. Ez utóbbi esetben az interpretátor felölti egy korhű karakter ruháját, miközben azonban tudatában van a karakter korának, élete eseményeinek és életmódjának, XXI. századi személy marad, és a mai kort is ismeri. A karakterről egyes szám harmadik személyben beszél. 

Az első személyű interpretáció esetében az interpretátor, aki felöltötte a korhű karakter ruháját, teljes mértékben kidolgozott háttérrel rendelkezik a karakter élete, kora, viszonyai, emberi kapcsolatai, attitűdjei terén, és belebújik a szerepébe. A szerepből kezdeményez beszélgetést a látogatókkal, és miközben egyes szám első személyben mesél az életéről, bemutatja a tárgyakat, és átadja azokat az ismereteket, amelyeket a műsor tanulási tartalmaiként meghatározunk. A műfaj improvizatív, a legtöbb esetben nincs leírt forgatókönyve, csak az említett háttér és a tanulási tartalmak vannak megszabva, így minden előadás más és más lehet az aktuális közönség reakcióinak függvényében.

A minőségi interpretáció elengedhetetlen kritériuma a megfelelő, igényesen elkészített korhű ruházat és eszközök, mert ez sokban hozzájárul az illúzió megteremtéséhez. Az interpretátorral szemben támasztott elvárás, hogy legyen valamennyi előadóművészi képessége (nem feltétlenül színészi végzettséget értünk ez alatt), hajlandó és képes legyen történelmi, művészettörténeti ismereteket megtanulni, és megfelelően tudjon bánni a látogatókkal.

Az első személyű interpretáció soha nem egyoldalú előadás: az interpretátorok bevonják a közönséget, akik ezáltal érzelmi viszonyt alakítanak ki a figurával szemben, és a megszerzett ismeretek így jobban rögzülnek.

A fent ismertetett módszertani alapelveket a PastPleasures Ltd. gyakorlata alapján alkalmazzuk. A PastPleasures Ltd. a legrégebbi történelmi interpretációval foglalkozó cég Nagy-Britanniában, amelynek munkásságát egy szakmai tanulmányút során alkalmam nyílt tanulmányozni. Az Egyesült Királyságban a sok csodálatos, jó állapotban fennmaradt kastély tökéletes kulisszaként szolgál egy-egy ilyen játékhoz, és valóban úgy érezhetjük, hogy pl. VIII. Henrik jön szembe velünk a folyosókon. Nekünk ezt a módszert kellett adaptálni a múzeumi környezethez, ahol a tárgyak vitrinekben vannak elhelyezve, tehát korántsem autentikus körülmények között. 

A Szépművészeti Múzeumban 2008-ban kezdődtek az élő interpretációs műsorok, amikor az Antik Gyűjtemény 100 éves születésnapja alkalmából megrendezett programsorozat részeként négy ókori görög karaktert építettünk fel: egy klasszikus kori athéni vázafestőmestert, egy athéni rabszolgalányt, egy athéni színészt és Pallas Athéné istennőt (ez utóbbit főleg a gyerekekre gondolva).

A későbbiek során iskolai csoportok számára lehetővé tettük, hogy előzetes jelentkezés és időpont-egyeztetés útán részt vegyenek élő interpretációs osztályfoglalkozásokon. Amikor pedig pályázati források engedték, bővítettük a karakterek körét, például egy ókori római szobrászmesterrel.

2012-13 folyamán a „Határtalan antikvitás” c. projekt kapcsán, amely a Magyarország-Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködés 2007-2013 program keretében valósult meg, kétszereplős játékot építettünk fel: egy római szenátor találkozott egy pannóniai kézműves feleségével. A projekt jellegéből fakadóan ezt a műsort vidéki, illetve határmenti településeken is bemutattuk, például Sopron, Győr, Komárom, Gödöllő. 

Legutóbb pedig 2014. október 19-én a Múzeumok Őszi Fesztiválja keretében „Megelevenedő korszakok” címen rendeztünk egy múzeumi sétát, ahol immár az ókori világból kilépve a látogatók négy különböző korszak képviselőivel találkozhattak: egy egyiptomi sírépítő munkással, a korábban már megismert athéni rabszolgalánnyal, egy reneszánsz kori firenzei céhmesterrel, valamint egy XVII. századi holland polgárasszonnyal.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a fajta műsor minden korosztálynak kedvére való: a 10-11 éves gyerekek sokszor annyira belefeledkeznek, hogy nem tudják eldönteni, vajon valóban az ókorból érkezett-e, akivel találkoznak; a kamaszokat a humorral lehet leginkább bevonni; a felnőttek részéről a legutóbbi műsor folyamán olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy szívesen hallgatták volna még tovább is a négy karaktert. Emiatt úgy gondolom, hogy a módszer mindenképpen alkalmas arra, hogy szerethetővé, egyben élővé tegye a múzeumot. 

(A Szépművészeti Múzeum bezárása miatt jelenleg a program szünetel.)

Irodalom

Gallucci, T., The show must go on!: The diversegoals of re-enactmentevents. In: MedievalHistoryMagazine 2:15 (2004) 20–31.

Huth, A., Az élő interpretáció módszere az Egyesült Királyságban. In: Bereczky, I. - Sághi, I. (szerk.), Tudás és gyakorlat: múzeumpedagógiai módszerek — európai példák és hazai alkalmazások. Múzeumi iránytű 5. Szentendre 2010, 151–169.